Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)

1880-10-31 / 4. szám

52

De a ki a földiek hive,

A gazdagnak nincs érző szive.

Nem hallja a kínok lázárját,

Inkább eltapodja morzsáját.

Bűneiben, miként tenne jól ?

Elfordul az éhen halótól.

S a szegény lázárt, a beteget,

Senki, de senki nem hallja meg.

S talán jótétemény fejébe,

Ebet uszitnak a szegényre.

Az megáll, s a betegen enyhít,

Nyalja égő kínzó sebeit.

Minden a mi lenni kezdetett,

Az élet is csak egy lehellet.

Fut, mint kicsiny folyó, mig egyszer, Magunk sem tudjuk, hol veszett el. Ki is látna az éjszakánál,

De meghal a gazdag és lázár.

Kinek a föld csak kin, nyomor volt, lm, megnyílik néki a mennybolt.

És lázár, a sokat szenvedett,

Az öröküdv keblén pihen meg,

A földi nyomornak helyette,

Mig a gazdag jut gyötrelemre.

A sors tehát megcserélve áll,

Lázár az ur, s a gazdag lázár. Jajveszékel, s nincs ki értené,

8 égő ajkát megenyhitené;

Ki fösvény volt könyörületben, Irgalomra nem lel a mennyben.

A világ bár változik, fordul,

Ma sincs mentve minden gonosztul. Hány gazdag van, ki a szegénynek Kiáltását nem hallgatja meg;

Ki nem nyújtja dús asztalának Egy morzsáját se a lázárnak.

Ember, ember! légy könyörülő,

A szegény nyomorán segélő.