Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)

1881-02-27 / 21. szám

csenek készen öltözékükkel, holott már mai időben nincs párta, melylyel bíbelődniük kellene, az most már nem módi, — a férjek feleségeik nélkül, mert ezeknek még tűzhöz kell tenni az ételt. — A szegény öreget észre sem vették midőn magukban el indultak.

Bent ül a nép az Isten házában és éneke], a betakarodás még mindig tart, és a buzgóság mellett van idő végig nézni minden bejövöt, hogy annak milyen ruhája, minő pántlikája, minő kontya nyakkendője, vagy csipkés fökötője van ?

Az Isten szolgájának bejövetelét, most már csak az iskolás leánykáknak ülőhelyeikről való felemelkedésük véteti észre, de ez is csak hétköznapokon, miután ezek vasárnap templomba nem járnak, — a kántor hangszünete után felmegy az Isten szolgája a szószékbe, és imádkozik buzgón, de majd egyik, majd a másik ajtón még mindig szállingóznak az elmaradottak, a kik kopogásukkal botránkoztatják őt és a többi hallgatókat.

Alig hallik egy-két hajdankori buzgó öregnek lassú után mondása. Hiszen nem csoda mert a nők kendőikkel úgy betapasztják szájukat, mintha szégyenlenék, ha ajkaik a Mindenhatónak, az egek urának imádására mozogni láttatnának. Takarnák el inkább szemeiket, hogy annak szanaszét járása ne gátolná buzgólkodásukat.

A Szent ige hirdetése alatt nem ritkán hallani a fiatalságnak egymássali hangos csevegését, a nőknél sugdolódzást, s s látni összenevetkezést, sőt néha-néha álmosan bólintgató fejek sem hiányoznak.

Istenem! a valódi keresztyéni búzgóságnak, a benső-áhi- tatosságnak majd semmi nyoma nincs.

Ament mond a lelkész, s a kijövő éneknek alig hangzik fel egy pár sora, már nyomja egymást kifelé a nösereg, mert otthon azóta kifutott az étel, és óh! mert hosszas volt a szent beszéd, melyet a hallgatók egy némelyike talán magára is vett, s rá mondja magában, hogy most őt prédikálta ki a jjap, — pedig hiszen az — csak a bűnt, a vétket prédikálta ki.

És az üres persely — mely rendesen feketére van festve, porlepte belsejével mintegy gyászolni látszik a régi jó időket, mert benne alig cseng-leng egy pár árva krajezár, s hogy mégis a hajdannak valamiben emléke legyen, nem ritkán gurul belé a forgalomból régen kikerült úgy nevezett kispénz, — póltura, peták, vagy kétgarasos.

Most bezzeg a krajczárok nem gyűlnek forintokká, a per