Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)
1881-02-06 / 18. szám
232 E pillanatban fölébredtem. Riadót futták. Én az álomtól sehogy sem tudtam szabadulni. Anyám szomorú képe mindig előttem lebegett, szomorú hangja mindig a fülembe csengett, úgy tetszett, mintha látnám, a mint a bibliát mellemre tette. — Eh ! gondoltam aztán tovább — mit adok én az álomra, még azt is kinevetem, a ki az álomnak valamit tulajdonit, nem vagyok én sem szerelmes lány, sem pedig vén asszony.... álom, álom, csak olyan, mint a pára. Eujlák a riadót, hajnalodott. Az ostromlók a bornyuikat a társzekerekre rakták. Nekem is ezt kellett tennem. Önkénytelenül bontottam ki sebesen a szíjakat, s a kis bibliát, mintha még most is álmodnám, egyenruhám alá, egyenesen a szivem tájékára tettem. Anyám parancsolta, anyámnak engedelmeskedem. Dehogy szóltam volna erről pajtásaimnak. A csata javában folyt. Nemcsak lőtávolnyira, de tiz-husz lépésnyire állottunk a vad bosnyákoktól. Mindig beljebb-beljebb szorítottuk őket. Már miénk volt a diadal, mikor a mi kis csapatuhk a győzelemtől nekitüzelve előre iramodott. Későn vettük észre maguukat, csaknem körül voltunk fogva. Hátrálnunk kellett, de csak egy utunk volt a menekvésre. E pillanatban észrevettem, hogy két bosnyák egyenesen rám czéloz. Mindkettő tiszt volt, alig húsz lépésnyi távolra tőlem. Nem volt már időm tölteni ; önkénytelenül állottam velők szemben. A lövés eldördült, utána egy másik. Egyik sem talált. Legalább én azt hittem. Pajtásaink észrevették a bennünket fenyegető veszélyt; segítségünkre siettek, s mi úgy menekültünk meg a halál torkából. Mikor már Magiája a mienk volt s a csata után kipihentük magunkat, vacsora közben egy káplár pajtásom igy szól: „hallod-e Pista! én sohasem hittem, hogy te most itt vacsorálj velünk. Két tiszt egyszerre czélzott rád, nem is hiszem, hogy nem találtak volna, ugyan nézd meg csak jól egyenruhádat. Körülnéztem magamat, s ime szivem táján az egyenruha két helyen volt keresztül lőve. — Micsoda golyófogód lehet neked! kiáltott fölbámulva pajtásom, — nem voltak hozzád húsz lépésnyire, mindkettő jól czélzott, talált is, itt a két lik ruhádon, csaknem porzsolté a golyó tüze. Igazán, megfoghatatlan. Pista, te boszorkánymester vagy! Teringettét! két golyót röpítenek a szivébe, mindkettő megtalálja az utat s a kapunál visszafordul. Te ugyan szeren- esés ficzkó vagy. Koczintottak az egészségemre. Tehát mégis igaz, — gon
