Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)
1881-02-06 / 18. szám
— Beszélje el hát kedves öcsém — unszolá a lelkész az ifjú káplárt. —- Nem sokba kerülne azt a történetet elbeszélni, csak attól tartok, hogy ha pajtásaim megtudják, kinevetnek, pedig azt nem szeretném, mert vagy ők, vagy én, de egyikünk bizonyosan megbánná. A lelkész biztosította az ifjat, hogy a titkot megőrizi. Nem is szegte meg Ígéretét, nem még akkor sem, mikor velem az adatokat közölte. Mert olvasóim csak a történetet hallják meg, de azt, hogy hol lakik az ifjú káplár, hogy mi az igazi neve, azt már nem árulom el. Kállainé asszonyomat sem úgy hívják ám; ezt a nevet csak én adtam rá. Bátran olvashatja ezt a történetet, de higyje el, a jó érzésüek még akkor sem nevetnék ki, ha megnevezné magát, sőt inkább az ő sorsában is az isteni gondviselés működését imádnák, ki az édes anya által még akkor is őrizteti gyermekét, midőn az tőle messzetá- vol, fegyverrel kezében véres háború színhelyén minden percz- ben a halállal néz farkasszemet. Végre némi vonakodás után az ifjú káplár vette föl a történet fonalát, s igy kezdé: — Mi tűrés-tagadás, én bizony egy kissé nehezteltem édesanyámra, mikor ezt a kis bibliát fehérnémüim közt megpillantottam. Úgy is elég terhet kell czipelnünk a hátunkon, a mi felesleges, attól a katona igyekszik megszabadulni. Ott akartam hagyni a kis könyvet házigazdámnál, de hát gyermekkori kedves emlékem volt ezt, féltem, hogy eltévelyedik. Utoljára is nem olyan nehéz — gondoltam magamban, — eltér ott a kefe mellett, majd ha haza megyek, jól megpörölöm anyámasszonyt. A hadjárat azon hegyes vidéken nem volt valami könnyű munka. Gyakran a hegyi utak megül véletlenül rohantak ránk, s zudult a golyózápor. Nyílt csatára ritkán került a sor. De ki lett adva a parancs, hogy Magláj ellen támadólag kell föllépnünk, s azt ostrommal kell bevennünk. Az ostrom előtti estve a szabadban tanyáztunk. A tábori sátort felvontuk; én mélyen aludtam el. Egyszer csak azt álmodom, mintha a sátor megnyílnék s anyám jönne be. Olyan élénken emlékszem ez álomra, mintha ma történt volna. Anyám rendkívül szomorúnak tetszett, sirt s hozzám jött, megsimogatta homlokomat, s ennyit mondott csak: „Fiam! holnap nagy ütközet lesz, paizsod az Ur törvénye legyen“, s ezzel a kis bibliát mellemre tette.
