Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)
1880-12-19 / 11. szám
144 tem el g'yógyitani, kiktől pénzt várhattam, a szegényeket kerültem. Családom többé számomra — hogy úgy szóljak — nem is létezett. A mi időt körükben töltöttem, azt is arra használtam föl, hogy tőkém gyarapításáról tervezgessek. Nőm azt hitte, hogy szeretetem meghűlt iránta, sirt, könyörgött, de mindez mit. sem használt, én csak a pénzt vadásztam, s még a kártyára is rászántam magamat, csakhogy minél többet gyűjtsék. Magam sem tudtam miért. Mig szegényebbek voltunk, sohasem panaszkodtam, ha feleségem néha napján valami jó étellel vagy újsággal meglepett, gazdagabb fővel még a pörkölt levesre is sokalltam a zsírt. A fösvénység ördöge készített tanyát szivemben. Nem képzelheti, mily borzasztóan hatott rám, mikor először megtudtam, hogy koldussá lettem; öngyilkossággal tépelődtem. Nem igen szoktam a bibliát olvasgatni, de akkor véletlenségböl elővettem s találomra Máté ev. XVII., 20- verse ötlött szemeimbe. Elolvastam kétszer is: „ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok im ez hegynek : menj el innét amoda, elmenne és semmi lehetetlen nem volna nektek.“ Aztán szemembe tűnt a 21. vers: „ez ilyen ördögnek neme ki nem űzethetik, hanem könyörgés és böjtölés által.“ Uram! mintha ez a két vers orvosság lett volna fájó lelkemnem. Jézusnál hatalmasabb orvos nem járt még e világon. A fösvénység és a kétségbeesés ördögét kiűzte szivemből. Én, ki azelőtt alig imádkoztam, sőt mióta pénzt gyűjtöttem s elvesztettem, átkot átokra szórtam a gondviselés ellen, könnyekre lágyultam, sírtam, mint a gyermek, imádkoztam, mint a gyermek, hittem, mint a gyermek, s a hit leemelte szivemről a kétségbeesés iszonyú nehéz terhét, mely már csaknem a koporsóba taszított alá. Azt mondtam annak a hegynek: menj el innét amoda! És elment. Gondtól, bútól terhelt szivem megkönnyebbült s úgy éreztem, mintha egészen uj életre ébredtem volna föl. Barátja némán hallgatta az orvos őszinte vallomását, s aztán melegen szorított vele kezet, igy szólván: — Orvos ur! az ön példája igazán megható, engem köny- nyrnkre indított, de aztán mondja csak, nem is jut eszébe sajnálkozni elvesztett vagyona fölött. — Azóta nem — viszonzá az orvos derült mosolylyal, — hivatalomat ez idő óta kétszeres buzgósággal, pontos lelkiismeretességgel végzem, s elhanyagolt szegényeim ismét áldanak; igazán, mintha kicseréltek volna. Családi éltem nyugodt, s olyr
