Holló Szilvia Andrea: A fővárosi „művek” - A mi Budapestünk (Budapest, 2010)

oldásáért Pro Űrbe díjat kapott. A következő években kiegyensúlyozottá vált a vízellátás, ám az alacsony vízdíj ismét komoly pocsékoláshoz vezetett.

A hetvenes, nyolcvanas évek legégetőbb gondjává a fokozódó környezet- szennyezés vált, emiatt több kisebb peremkerületi kutat meg kellett szüntetni vagy az ipari víztermelés szolgálatába állítani. A Szentendrei-szigeten és a Csepel-szigeten tucatnyi új kutat adtak át, de Csepelen vasat és mangánt észleltek a vízben, ezért a ráckevei vízmüvet már kezelőművel együtt építették meg. A gombamód szaporodó lakótelepekkel, a város beépített területének terjeszkedésével párhuzamosan sorra készültek el az új átemelőgépházak, víztározók, víztornyok (Rákosszentmihály, Pestszentlőrinc, Budafok, Békásmegyer, Őrmező, Csepel). A meglévő rendszert korszerűsítették: végrehajtották a három főnyomó-gépház (Káposztásmegyer, Békásmegyer, Csepel) rekonstrukcióját, kibővítették a felszíni vízmüvet, a hálózat- fejlesztések sorát a pesti IV. főnyomócső nyitotta meg Káposztásmegyer és a Szabadság híd között. A korszak egyik legjelentősebb és leglátványosabb beruházása azonban kétségkívül a két 40 ezer köbméter tárfogatú gellérthegyi medence megépítése volt. E nagyszabású fejlesztések hatására 1992-ben az ivóvíztermelés elérte a 341 millió köbmétert.

A rendszerváltozás, az azt követő gazdasági intézkedések, az önkormány■ A gellérthegyi víztározó lenyűgöző belseje

64