Zeidler Miklós: Sportterek - A mi Budapestünk (Budapest, 2000)
dionok, sportcsarnokok építését és felújítását az állam és a klubok közösen fedezték, de jóval kisebb léptékben. A rendszerváltozás óta az „új” sportok meghonosodása és az egyesületek szabad alapítása kedvez a sportépületek létesítésének, a forráshiány azonban lassítja ezt a folyamatot. Jelenleg számottevő építkezések a viszonylag csekély befektetést igénylő, divatosabb sportok (fit- nesz, tenisz, fallabda) területén folynak, míg a nagy építési beruházásokat igénylő sportágakban (atlétika, labdajátékok, uszodai sportok) inkább csak felújításokra futja. A BCIDAI OLDAL Az előkelő, kissé álmos Buda és a proletár, illetve kispolgári lakosságot tömörítő Óbuda a lendületes, világpolgári Pesthez képest később és lassabban kapcsolódott be a fővárosi sportéletbe. Itt kevesebb egyesület alakult - még kevesebb maradt fenn -, és jóval kevesebb sportpálya épült, mint a Duna túlsó partján. A hegyes-dombos vidéken nehezebb is volt megfelelő helyszínt találni a nagy térigényú sportpályáknak, és még nehezebb feladat lett volna a közlekedést lehetővé tenni a tízezres szurkolóseregek számára. A domborzati adottságok azonban kedveztek a turistás- kodás és a téli sportok művelésének. A BCIDAI HEGYVIDÉK A Hűvösvölgytől Csillebércig húzódó budai hegyvidék a reformkor óta az ikervárosok lakóinak kedves kirándulóhelye, a Gellért-hegy pedig a vasárnapi kiruccanások és piknikek szinte kötelező célpontja volt. A valódi turistákat inkább a Tündér-szikla, Zugliget, a két Hárs-hegy, a Normafa és a Svábhegy környéke, Makkosmária és a többi erdősdombos környék csalogatta, a kalandosabb kedvűek pedig a barlangokba is bemerészkedtek. A felváltva vadregényes és barátságos hegyvidéket idő10
