Zeidler Miklós: Sportterek - A mi Budapestünk (Budapest, 2000)

A budapesti sportterek és sportépületek száma, mint láttuk, a századforduló környékén nőtt meg igazán. A ma is álló legrégibb futball- és atlétikai pályák ekkor épültek; közülük elsőként a Millenáris Versenypálya, amelyet az ünnepi 1896. év szabadtéri sportversenyeinek (torna, atlétika, kerékpározás) helyszínéül szántak, és eredetileg úgy gondolták, hogy a megemlékezések után lebontják. Néhány évvel később már állt a Magyar Athletikai Club (MAC) margitszigeti sporttelepe és a Ferencvárosi Torna Club Soroksári úti pályája. A III. kerületi Torna és Vívó Egylet a Szépvölgyi úton, az Újpesti Torna Egylet a Nép-szigeten, a Budapesti Torna Club a rákosi réten épített pályát, a katonai kincstár által átvett Orczy-kert- ben pedig atléták és kerékpárosok edzettek (itt rendezték például az 1896. márciusi olimpiai válogatóversenyeket). A tehetősebb sportegyesületek a XX. század első évtizedeiben egymás után építették fel falelátós egyenstadionjaikat a külső kerületekben. Ekkoriban kerültek a Keleti pályaudvar környékére a lóversenypályák is. A dunai uszodák lassan eltűntek, látogatóikat már a budai és pesti hévforrásokra települt strandok és fürdők, valamint a margitszigeti fedett uszoda csalogatta. A második világháború idején pedig végre felépült az első fővárosi fedett sportcsarnok a Thököly úti régi lóversenytér helyén.

Budapest ostroma számos sportépületet romba döntött vagy megrongált, a pusztítás azonban alkalmat teremtett az újjáépítésre, modernizációra is, s az állam jelentős összegeket szánt ilyen beruházásokra - már csak a sportban rejlő propagandalehetőségek miatt is. 1953-ra felépült a Népstadion, s mellette a következő három évtizedben kisebb sportváros nőtt ki a földből. Ennek utolsó tagja az 1982-ben megnyitott Budapest Sport- csarnok volt, amely 1999 végén leégett, és várhatóan néhány év múlva modernebb formában épül majd fel újra. Az ötvenes évek óta ehhez fogható sportépítkezés nem folyt a fővárosban; a sta9