Buza Péter: Duna-hidak - A mi Budapestünk (Budapest, 1992)

A szigeti szárnyhidat hónapok alatt felépítették

adatait összegző táblát teremtett lélek se a partról, se a vízről el nem olvashatja... Különös, hogy amikor a Margit hidat fölrobbantották, éppen ez, és csakis ez maradt meg díszei közül „valamely párisi bérházból vett ablakkeretével”, ahogy ezt az emlékkövet annak idején fitymálva leszólta maga Steindl Imre, aki szintén nem volt akárki.

A Margit hídnak nincsenek legendái, még Arany Jánosnak az avatás alkalmából írt gyönyörű balladája sem varázsolt köré hiedelmes meséket. Bár igaz, ami igaz: az öngyilkosok valóban átköltöztek ide a Lánchídról, abból a racionális meggondolásból, hogy itt, ha besétáltak középre, a konstábler az egyik hídfőtől sem látta meg őket.

Nincsenek legendái, szürke, dolgos híd, annak is épült, elsősorban azért, hogy a forgalmat ide átterelve a Lánchidat a város valamelyest tehermentesítse. Ezzel a ténnyel függ össze megnyitása korszakának egyetlen várostörténeti színfoltja: a nyargonc azóta már régen kihalt hivatala. A nyargonc az az úr volt, aki a hídfőnél állomásozott egy erős ló hátán, s az volt a dolga, hogy az emelkedő hídpályán a lóvasúti „szerelvényeket” a harmadik lóerővel támogatva a hídközépig elsegítse. Hivatala 1896-ban szűnt meg, amikor a lóvasutat villamosították.

Nem sokkal később — pontosan négy esztendő múlva — megépült a szárnyhíd is, amely végre a Margitszigettel is megteremtette az összeköttetést. Addig a min29