Prakfalvi Endre: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között - A mi Budapestünk (Budapest, 1999)

kát a stadion „eleve” meghatározta. 1953-58 között két sorban tizenhat szobrot állítottak fel: sportjeleneteket és más életképeket ábrázoló, többségében háromfigurás kompozíciókat, többek között Antal Károly Birkózók, Makrisz Agamemnon Éneklő fiatalok, Herényi Jenő Felvonulók, Somogyi Árpád Lovacskázók, Tar István Gránátvetők, Kocsis András Mezőgazdaság, Szabó Iván Népitáncosok, Olcsai Kiss Zoltán Szerelőbrigád, Beck András Természetjárók, Mikus Sándor Labdarúgók, Várady Sándor Szuronyvívók című alkotásait. A felvonulási útvonal nagyplasztikai rendszerével összekapcsolódott (volna) a földalatti Népstadion-állomásának építészeti-összművészeti programjával.

„Földalatti - városszerte s át a Duna medre alatt.

Az elavult, régi rendből szebbjobb jövő felé halad.”

(Metró, 1952 - üzemi lap)

Napjainkban már semmi sem látható a kelet-nyugati metróvonal ötvenes évekbeli műépítészeti kialakításából, a pálya nyomvonala és az alagútszakaszok, valamint egyes mélyállomások (például a Deák tér) szerkezeti kialakítása azonban őrzi az egykori koncepciót. Ha röviden is, de meg kell emlékezni a munkálatokról, mert ez a beruházás a sztálinvárosi után a második legnagyobb volt a korszakban. Annál is inkább, mert ha nem is méltó módon, de emléket kell állítani a „koporsócsillék” árnyékában, az indokoltnál gyakoribb és nagyobb mértékű túlnyomás mellett dolgozó embereknek, akikről az egykorú dokumentum lakonikusan csak annyit mond: „sok”, „igen sok” esetben szenvedtek halálos balesetet.

A budapesti földalatti vasút építkezéseit is a moszkvai metró motiválta, de inkább példa volt, mintsem közvetlen minta, annak ellenére, hogy a mélyállomások középperonos elrendezésénél moszkvai előzményekre hivatkoztak. Előkép volt mindenekelőtt a város- rendezés ideológiája szempontjából. A társadalmi „ni40