Várnagy Zoltán: Közlekedés - A mi Budapestünk (Budapest, 1994)
A teljes hálózat építési hossza az első világháború végéig elérte a 175,5 kilométert, az éves utaslétszám 1919-ig folyamatosan emelkedett, s túllépte a 300 milliót. A háború vége felé különleges és szomorú feladatot láttak el a villamosok. Sebesülteket szállítottak a pályaudvarokról a kórházakba. Látva a közúti vasutak nyereséges voltát, a városi vezetők már a századfordulótól törekedtek a társaságok községi tulajdonba vételére. 1911-ben Bárczy István polgármester titokban apránként összevásároltatta a Budapesti Villamos Városi Vasút Rt. részvényeinek 51 százalékát. Megpróbálkoztak a budapesti közúti vasút részvényeinek megszerzésével is, ez azonban nem sikerült. A többségi tulajdon birtokában 1915-ben Bárczy Istvánt a BVW igazgatósági elnökévé is megválasztották. Kormányellenőrzés mellett, összevonva irányították az első világháború után egy ideig valamennyi társaságot, még azután is, hogy 1919. augusztus 10-én hatályon kívül helyezték a Forradalmi Kormányzótanács korábbi, 1918. október 31-én hozott rendeletét a közösségi tulajdonba vételről. A Bethlen-kormány 1921-ben azonban úgy rendelkezett, hogy a Budapesti Egyesített Városi Vasutak közkereseti társaságként működjék tovább. Ekkor a főváros felmondta a területhasználati engedélyeket, s elhatározta, hogy élve a korábbi szerződésekben biztosított jogával, megváltja a vasutakat a 1944. NOVEMBER NEGYEDIKÉ, SZOMBAT DÉLÜTÁN... 11
