Szatmári Gizella: Emlékjelek - A mi Budapestünk (Budapest, 2005)

A „végtelenben elvesző kiáltás

Egry József nagyságát a hivatalos művészeti élet nehezen akarta tudomásul venni. Bár 1948-ban elsőként kapta meg az újonnan alapított Kossuth-díjat, képeit kivitték a Velencei Biennáléra, 1950-ben az országos kitekintésű I. magyar képző- művészeti kiállításról (amely a háború előtti „nemzeti kiállítások" sorát folytatta) mind az öt képét kizsűrizték: a zsdanovi elveknek nem feleltek meg sajátságos, finom, párában, fényben felbomló és megtörő színekből épülő, nem evilágivá nemesülő balatoni fény-tájképei, ahol az ember beleolvad, belesimul az őt körülfogó természeti világba, és éppen nem igyekszik annak egységét értelmetlen célok szolgálatába állítva megtörni és átalakítani. Nem illik bele semmilyen előírt „skatulyába”, művészete jellegzetesen humánus és magyar.

Nem volt sokkal szerencsésebb indulásakor sem. Anyagiak hiányában ott kell hagynia a polgári iskolát, Münchenben is csak néhány hetet tölthet. Legelső, sokáig egyetlen támogatója Lyka Károly volt, aki 1903-ban már közölte rajzait az induló Művé&zetben - nemi pénzhez juttatva ezzel a kezdő művészt. A Min- tarajzískolában Ferenczy Károly nem tartja eléggé „nagybányaiasnak". Képei dekorativitásukkal, expresszivitásukkal, szimbolikus erejükkel tűnnek ki a kor■ „A tér éh a végtelen érdekel." (Cgry József;)

78