Tóth Vilmos: Síremlékművészet - A mi Budapestünk (Budapest, 2006)

A budapesti síremlékművészet, mindenekelőtt a temetői szobrászat a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben teljesedett ki, a lehetséges utolsó periódusban, mielőtt e klasszikus művészeti ág, elsősorban a parttalan modernizáció következtében, Európa-szerte szétesett. A temetői művészet szakrális műfaj: az egyházművészethez hasonlóan, annak közeli rokonaként erősen kötődik a transzcendenshez, a halál utáni létezés és a tűlvilág képzetéhez, amit a XIX. században uralomra jutó materialista eszmék háttérbe szorítottak, megtagadva ezzel nemcsak a keresztény, hanem a zsidó és az antik tradíciókat is. Az európai kultúra a XIX. században fokozatosan eltávolodott a halottkultusztól. A műfaj klasszikus formakincse, szimbolikája ekkor még továbbélt, de a jelképek mögötti tartalom egyre inkább feledésbe merült; a XX. század második felében azután a formális tudás is semmivé vált. Találhatunk persze néhány ellenkező példát is, de a hagyományos temetkezési kultúra, a klasz- szikus arányok és ikonográfia ismerete ma már nem követendő normának, hanem felesleges időfecsérlésnek minősül.

A budapesti és általában a magyarországi síremlékművészet sajátságos helyzetben van: a formakultúra, a mesterségbeli tudás akkor ért el addig soha nem látott magasságokba, amikor a tartalmi kiüresedés már megkezdődött. A dualizmus kori budapesti síremlékek mesterségbeli színvonala páratlan volt, de a jelképek és motívumok elsősorban már nem szakrális, hanem esztétikai szerepet töltöttek be. Az első világháborút követően ismét nagyobb számban létesültek a műfaj gyökereihez közelebb álló, a szekularizációtól érintetlen síremlékek, ekkor azonban már a gazdasági háttér hiányzott ahhoz, hogy a kivitelezés korábbi színvonala tartható legyen.

A síremlékművészet eltűnőben lévő műfaj, a főszerep ma már a sírkőgyártásé. Nagy jövőt ennek sem jósolhatunk, hiszen a temetkezés radikálisan új formáinak terjedése - mindenekelőtt a hamvak szórása — már a temetők lét- jogosultságát kérdőjelezi meg, legalábbis a nagyobb településeken. A modern ember számára felesleges minden, ami nem a jelenről szól. Ettől függetlenül ma még nagy számban léteznek azok a síremlékek, amelyeket érdemes ismerni és megismertetni, mivel a műfaj klasszikus szabályairól tanúskodnak, építészeti és szobrászati szempontból igényesnek mondhatók, tipikusak vagy éppen különlegesek. Ne áltassuk magunkat — mindez a mai művészeti élet szempontjából marginális jelentőségű. Korunk emblematikus műalkotása az

5