Matits Ferenc: Protestáns templompok - A mi Budapestünk (Budapest, 2003)

I

Pest és Buda evangélikus lakosainak száma 1813-ban 1100, 1847-ben 3945 főt tett ki, a reformátusoké 486, illetve 1867 főt, szemben a római katolikusok 61391, illetve 109 122 fős létszámával. 1910-ben Budapest népességének vallási megoszlása: római katolikus 59,8, evangélikus 5,0, református 9,9 százalék.

Luther Márton reformjának egyik legfontosabb eleme, hogy a Szentírást, vagyis Isten igéjének hirdetését állította a templomi szertartások középpontjába. 1523-ban a leisingi gyülekezet számára elkészítette a Formula missae et communionis című szertartásrendet, amely a római katolikus miserend több elemét megtartotta. Luther Márton 1526-ban kiadott Deutsche Messe und Ordnung des Gottesdienstes című szertartásrendjének útmutatása szerint az istentisztelet nyelve nem latin, s hogy a német szövegeket könnyebben lehessen énekelni, a gregorián dallamok helyett német dallamokat vezetett be. Az istentisztelet központi részévé a híveket felkészítő első oltári szolgálatot, majd az igehirdetésből és imádságokból álló szószéki szolgálatot, végül az úrvacsora kiosztásával megkoronázott, befejező oltári szolgálatot tette. Felfogása szerint a templom nem szakrális, hanem liturgikus tér, amely az istentiszteletek — az evangélium hirdetése és a szentségekkel való élés — alkalmával és aktusával szentelődik meg. Innen ered az a sokak számára érthetetlen szokás, hogy az evangélikus templomok csak az istentiszteletek idején vannak nyitva.

A protestáns templomok külső és belső megjelenése - eltekintve néhány új keletű kísérlettől - lényegében, minden más keresztény templomhoz hasonlóan, két hagyományos építészeti koncepcióból: a centrális (keleti) és a bazilikális (nyugati) elrendezésű típusból eredeztethető. Építészeti értelemben tehát a protestáns egyház hagyományai nem Luther Márton fellépésétől, hanem a kontinuitás és az identitástudat szellemében a kereszténység kialakulásától számítódnak.

Kálvin János az lnstitutio religionis christianae című munkájában foglalkozott egyházának külső megjelenésével. Kálvin szigorúan lépett fel a reformáció előtt elterjedt egyházművészet, különösen a képi ábrázolás ellen. A díszes külsőségeket kerülő puritán egyszerűség, a sima, fehér falak, a nagy ablakok, az igehirdetést az istentisztelet központjába helyező elrendezés mind olyan jellemzők, amelyek a katolikus egyháznak Isten dicsőségét a művészet eszközeivel is kifejezni akaró szándékától, valamint az egyházi ünnepekhez és a liturgiához kapcsolódó ceremóniáktól jelentős mértékben eltérnek.

6