Faurest, Kristin: Tíz tér - A mi Budapestünk (Budapest, 2010)

városi környezetüket, hogy elegánsabb, magánkertes elővárosi házba költözzenek. E változás egyik fő jellegzetessége, hogy a házak körül szinte minden térség magántulajdonba kerül, és lényegében nem marad közterület.

Amikor a magánterület elsőbbséget kap a közterülettel szemben, egy zéró összegű játszma veszi kezdetét, amelyben közparkjaink elkerülhetetlenül veszítenek. A köztér nem választott úti cél lesz ezután, csak azok mennek oda — jobb híján -, akiknek nina választásuk.

Emberi természetünkből alapvetően fakad, hogy keressük azokat a helyeket, ahol másokkal találkozhatunk; ez nem szerzett, az idővel vagy a politikával változó tulajdonság, hanem ösztön. A háború utáni várostervezés mégis azt eredményezte az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy az élet szinte teljesen elhagyta a városi köztereket. Budapest főváros lakossága az utóbbi időben több mint negyedmillióval csökkent az agglomeráció javára. Ez a tendencia erős hasonlóságokat mutat az ötvenes, hatvanas évek Amerikájában lezajlott folyamattal, melynek során nagy tömegek költöztek ki az elővárosokba. Látva, hogy az utóbbi évtizedek számos amerikai nagyvárosban azzal teltek, hogy megpróbálták helyrehozni az így keletkezett károkat, és igyekeztek a belvárosi térségeket újra élhetővé tenni, nem túlzás azt állítani, hogy komoly kockázatot vállal, aki nem figyel fel erre a rosszindulatú folyamatra.

Budapest alaprajza és későbbi fejlődése kedvezett a számtalan kis köztér kialakulásának. Közülük sok eleinte piactér volt, és csak később kezdett más szerepeket is betölteni. Jellegükből adódik, hogy a helyiek számára fontosak, de gyakran teljesen ismeretlenek mindazok előtt, akik csak egy kicsit is távolabb laknak. És a közterek még e szűk kategóriáján belül is óriási változatosság mutatkozik a méretet, a hangulatot, a funkciót és az arculatot illetően. A budai terek általában levegősebbek, kevésbé városiasak, és kevésbé alkotnak egységet az őket körülvevő épületekkel. A III. kerületben például egyedi tereket látni: körülöttük a szocialista korszak panelházai egybeolvadnak a teljes épségben megőrzött barokk épületekkel, miközben kőhajításnyira tőlük római kori romok találhatók. A pesti belváros terei építészeti szempontból egységesebbek, kevesebb rajtuk a szabad terület, és sok viseli magán a késő XIX. századi igyekezet tagadhatatlan nyomait, amely a régi és szabálytalan formákat lerombolva helyükbe egyöntetűbb alakzatokat állított. Pest külsőbb részein a terek kisvárosok életéről tanúskodnak — annak kö8