Vadász- és Versenylap 51. évfolyam, 1907

1907-01-01 / 1. szám

13 Csak egyszer agarásztam . . . Irta: fjróf Váj/ Adóin. November 30-án verőfényes szép nap volt. Éjszaka fagyott. A víz a vályúkban és a pocsolyákban be volt gérádzva. Nyolcz órakor reggel, miután egy kis sziverősitőt magunkhoz vettünk a futuskoból, Vay István és Vay Abris rokonaimmal hárman egy egyfogatú kocsira felkapaszkodtunk. Mert hát bizony mi türés-tagadás, mindhármunknak «kiverte az ág a szemét». Konfortáblis agarászok lettünk. Hej pedig még néhány évvel ezelőtt de jól tudta «Fitying» az agarászat nemes mesterségében a dürgést. Elég az hozzá, tanakodásra fogtuk a dolgot, hogy merre agarásszuuk ? Vay István bátyám erősen kötötte az ebet a karóhoz, hogy csak az én úgynevezett «Rákóczy« tanyámra menjünk. Mellesleg jegyzem meg, hogy már kevés ember él az országban, ki ugy ért az agárhoz és az agarászathoz, mint ő. Igazán élvezet hallgatni, mikor a hosszú téli estéken elmesélget egyet-mást a régi vayai agárversenyekról, Retsky Andrásról, Boka Károlyról és a Jármy Elek «Sárkány« agaráról. Ilyenkor egészen átszellemül az öreg ur s személyes becsületsértésnek veszi, ha az ember azt kérdi tőle, de vájjon mit gondolsz «Masinás» — mert hogy eláruljam a titkot, régi agarászok csak e néven ismerik őt — ha élne a «Sárkány», ma is olyan jó lenne, mint régen volt a kuvaszok között? Ilyenkor aztán mindig elmeséli, hogy nyerte meg a <Sárkány» a bihari versenyt az angol corkával a nyakában. Bizony ez manapság lehetetlen lenne, mert ma olyan kuvaszt nem visznek agárverseuyre, a melyiket egy másik, kölönczczel a nyakában is meg tud verni. jíni nem engedtem a kettőből, kinyilvánítottam, hogy vagy csak a «Báró-tagba» megyek, vagy leszállok a konflisról. Végre sok beszéd után javaslatom elfogadta két agarász czimborám, bár Pista bátyám, mig kiértünk folyton dohogott: «Semmit sem fogunk látni. Nyulat sem viszünk haza, mert bizony a Báró tagban a régi világban is — hej pedig de más volt akkor az agarász világ — megesett, hogy nyul nélkül kerültek haza a leghíresebb agarászok a legjobb agarakkal is». Én sem hagytam magam s nem maradtam adós a válasszal, érveié- u seimet ilyeténképen végezve: «Ha nem birják az agarak szusszal, majd birom én hanggal». E közben szerencsésen kidöczögött velünk a tetthelyre a jó öreg «

Darius». Hires állat ez a Nyiren az agarászok között; fektében látja meg a nyulat és ha nem bir vén csontjaival az agár nyomába járni, megkeresi az agarak és az üldözött nyul nyomát és azon folytatja útját. Vay István bátyám a legtöbb nyulpecseuyét «

Darius» eme tudományának köszönheti. Ezért is nagy becsben áll uri házánál. Anti már ott várt az agarakkal, melyek izgatottságukban olyan hangversenyt rendeztek, hogy bátran belépti dijat lehetett volna szedni ennek meghallgatásáért. Kiadtam az ordert: «Utas—Mámor». A következő perczben Anti már útban volt a két agárral a jellegzetes homokbuczkák felé. Mi a vayi—bakti—lorenthází hármas határszélen fekvő nagy homokdombra állottunk fel, hogy gyalog is láthassunk mindent; ugy ismerjük mi itt a nyul útját, mint üres zsebeinket. Mialatt Anti figyelmesen mérte véghosszába a tarlót, még a fordulatokat sem hagyva ki, «hogy a nyul a kengyel alatt el ne maradjon», az alatt Pista bátyám elmesélte nekünk, hogy álltak a régi vayai agarászversenyek alkalmával ezen a dombon a szebbnél szebb négyes fogatok, bennük foglalva helyet a szomszéd vármegyék legszebb asszonyai és leányai, sőt gyakran messze földről is akadtak vendégei a hires vayai agárversenyeknek. Csoda, hogy szegény jó öreg Bokának a keze el nem szakadt, mikor még a hetedik nap is el kellett neki húzni Wenckheim Béla, Pázmándy Béla, Retsky András és Gencsy Károlynak kedvencz nótáit, a «vén dicsőség» pedig, igy hivták idősb Vay István bátyámat, fütyölte a szebbnél szebb magyar nótákat Bokának, ki tőle tanulta régi hires nótáit. Igy folyt ez hat nap és hat éjszakán keresztül. Régen volt, de jól volt, a régiek még tudtak érezni s lelkesülni. E közben eltelt egy jó félóra, türelmetlenek lettünk, «Masinás» megjegyzi, «jó nyul lesz, várat magára». Alig hangzottak el e szakértői szavak, Anti egy kis kört csinál a domb oldalában és elkiáltja az első «hajrát». A felhívás használt, megmozdul egy hancsik és kivágódik a tapsifüles, mi hárman ide-oda szaladgálunk a dombtetőn, mint a gyermekek és versenyt orditunk, mig csak el nem rekedünk belé, mire már csak kézmozdulatokkal mutogatjuk egymásnak azt, a mit mindhárman ugy is jól látunk, mert a szerencsés számítással elfoglalt hadállásunknak veszi a nyul irányát, előbb kétszer megbillegeti a két fülét, azután megnyújtja derekát és olyan mozdulatot tesz, mintha kirúgna. «Jó nyul, megmondtam» kiáltja «Masinás», mert hát ő előre megmond mindent. Mindkét agár egyszerre felmegy a nyúlra. De a három első vágástól nem ijed meg ő kigyelme, mert bizik az inában. Csak lazsukál. Igy érnek a domb aljába, melyen mi visszatartott lélegzettel lessük a nemes küzdelmet. E perczben én, elfeledkezve, hogy már berekedtem, elkiáltom magamat: «Ej ha te, Utas kutyám te». és egyenesen a bakti báró vetésének tartott. Előbb a «Dikó» csilláit három vágást, azután a «Fecske» kettót, de sajnos már ekkor a vetésre ért anyui. «Dikó» ment elöl, de a nyullegelöl és ezen sorrendben vándoroltak a fagyalos erdőig. Masinás bátyám lehangoltsága elképzelhető : «Gyerünk hazafelé, megmondtam elóre. Te nem értesz az agarászathoz, mindig okoskodsz, engem akarsz tanítani, pedig akkor előbb kelj fel öcsém stb.» Láttam, hogy most jött el a perez, hogy vagy Caesar, vagy kalapos inas lesz belőlem. Megvizsgáltam «Utas» agaramat, hogy teljesen kipihente-e már az első erős futást. Látva, hogy teljesen rendben van, utunk eresztettem őket Antival oly irányba, mely helyről bizton tudtam, hogy a nyul a bakti báró vetésére megy a fagyalos erdő felé, ott lévén a positioja. Nem csalódtam. Egy hatalmas veres kan nyul, mely időközben kényszerhelyzetbe jutott, jól megválasztott vaczkát elhagyva, a «szégyen a futás, de hasznos^, kétes értékű közmondás elvét gyakorlatilag alkalmazni, illetve megezáfolni volt kénytelen, mint ez az alább előadottakból kitűnik. A tarlón rapityára verte «Utas» és «Mámor» szegény tapsifülest, a vetés előtt az utolsó vágást a tarlón a «Mámor» adta, de sajnos itt már a nyul a fatális vetésre érve, nagy zsinórt húzott és látszólag könnyen poroszkált a bakti báró vetésén a fagyalos erdő felé. «Megmondtam, menjünk haza», hangzott a senteutia. E közben én, minden megfigyelő tehetségemet latba vetve, észre veszem, hogy «Utas» általam jól ismert oroszlán szivével felveszi a küzdelmet, elhúz zsinórba «Mámor» mellett, s mielőtt eltűnnek az agarak a buezkás homok vetések között, behúzza a nyulat. Most már én kiáltottam fel : «kettőt egy ellen fogadok a mennyit tetszik, hogy ez a nyul is a nyeregbe kerül». «Nem akarok én lopni», volt a czinikus válasz. «A melyik nyul ilyen íutás után a bakti báró vetésére vette magát, avval még a régi hires agarak sem tudtak beszámolni s te ezzel az angliucscsal akarod elfogatni '? Okosabb, ha jöttök haza ebédelni». Ezzel szekérre kapott, ott hagyott bennünket, mint szent Pál az oláhokat. Ábris azonban, bizva «Masinás» egyedül álló agarász szakértelmében és saját régi tapasztalataiban, — t. i. régen ő is szenvedélyes agarász volt, hiszen nem is volna telivér «Vay», ha nem szeretné és nem értene e kiváltságos magyar sporthoz, — nem habozva, kijelentette, hogy egy régi ezüst forint erejéig állja a felajánlott fogadást, én persze sajnálkozva ugyan, elfogadtam azt, nem mintha attól tartottam volna, hogy a hű <Utas> ez egyszer cserben hagy, de mert jobban szerettem volna, ha «Masinás» adta volna meg nagyobb árát annak, hogy agaramat ócsárolni merészelte, Hosszú nótának rövid vége. Anti megjelent a láthatáron, én azonnal megláttam a kengyelben fehérleni a nyul hasát. Ábris ugyan egy ideig még biztatta magát, hogy ez a fehérség a lónak kesely lába, de rövid idő múlva megadással átadta a pengő forintot, melynek jobban megörültem, mint egyik-másik nyert billikomnak. Miután még Anti kijelentette Ábris barátom felé fordulva: «Hát most tessék megmondani, hogy ezt az agarat miért ütötték el mindenütt a billikomtól ?» Felültünk az én fogatomra és haza felé tartottunk. Útközben azon gondolkoztam, hogyan bosszulhatnám meg magam legnemesebben, mint ez igaz magyar agarász emberhez illik, kis Masináson. Végre határoztam, épen kúriájának kapujába értünk, leszálltam a kocsiról s bevittem a nyulat. 0 már épen a meleg csiga levest szürcsölgette. Letettem a nyulat elébe e szavak kíséretében: «Ezt a nyulat neked presentelem Pista bátyám, hogy még az alatt is, mig enni fogod, eltűnődhess rajta, hogy milyen más is volt az a «Sárkány» a mostani ángliucsokhoz képest». Egyszer agarásztam csak az 1906. évi idényben, de ez felért egy egész agarász-világgal. Alugommorv. Utas, a hü állat, hallgatva gazdája szavára, kezdi nyelni maga alatt a földet és fogásra menve tátott szájjal, megülteti a nyulat. Nem sikerült. A nyul, mely már hat vágást kapott, körülbelül 1200 méteren gyönyörű zsinórt huz 50 lépésnyire az agarak előtt. Erre hallok egy hangot: «No—No—No, megmondtam». Ki lehetett ez más, mint kis Masinás. Minden agarász elképzelheti, hogy e perczben mit gondoltam magamban, de nem mondtam semmit, mert bizony láttam én is, hogy több kettőnél, szorul a kapczal «Utas» sem szólt semmit. Ő a cselekvés terét választotta és felhúzva a nyúlra, elkezdte egymásután, mindig sűrűbben borogatni, mig végre a bakti határároktól körülbelül 30 lépésnyire alámarkolt a nyúlnak, fölhajitotta a levegőbe és elbúcsúztatta az árnyékvilágból. Most én fordultam Pista bácsihoz e szavakkal : «No» ? «Nagyon szép volt, de nagy szerencse, hogy nem tudott a nyul a bakti báró vetésére rákapni, mert akkor sohasem láttuk volna többet». Ez a megjegyzés nagyon bántott, legott elhatároztam, hogy még ma «Utasnak» a bakti báró vetésén nyulat kell fogni. Kiadtam a második ordert: «Fecske—Dikó». Mindkettőt én adtam Pista bátyámnak ajándékba, annak daczára, mióta az ő tulajdonába vannak konokul állítja az öreg, hogy olyan jó két agaram nekem sohasem volt, mint az ő «Fecskéje» és az ő «Dikója». Különösen állítja pedig ezt «Fecskéről», mert hát már ezt régebben adtam neki, igy már régebben elfelejthette, hogy tőlemkapta. Csak kevés ideje volt az ő két remek agarát magasztalhatni, mert azonnal kipattant a nyul