Vadász- és Versenylap 41. évfolyam, 1897

1897-12-23 / 97. szám

693 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. -Ä TT* «A Bogarak».)* — Rajzok a pusztákról. — Rekkenő meleg, vénasszonyok nyara közepette, fáradtan lovagoltam (még akkor fiatal legény) a baracsi puszta sárga buczkái közt, azon reményben, hogy napszállta előtt elérem még a gerébi AdacsoL hova barátság, és agarász pajtásság csatolt rég idö óta. Lovam a kis Mamzel, egy 14 markos mogyorópej, lipiczai kancza, nagyon tikkadt volt, s sóló agaram tVlazur, kioltott nyelvvel lihegett lovam nyomába. Előtte való nap Szent-Imre buczkái között futtattunk, megkisérletlük a homoki vörös hegyű nyul sebessége mellett Mazur kitartását, mely a Tisza-Duna-köz egyik legelső agarászának Szőke Pista barátomnak nagybecsű ajándéka volt. s az eredmény kielégitö lett; két vörös nyúllal számolt be egymás után a soló, s a ki tudja, hogy mit tesz ez : beismerheti bátran. hogy'Mazur egyike lehetett a legkilartóbb és sebesebb agaraknak, mely Magyarország e nagy alföldjén nvul után futni szokott. «Itatni kellene valahol, mert Adacs még messze van, s a ló-és agár el vannak tikkadva szörnyen» — tűnődöm magamban. — «s holnap is nap, mert biztosan tudom, hogy a Geréby fiuk nem hagynak nyugton —- s bizonynyal meg fogják szalajtani Mazurt, pedig ha Mazur szalad, akkor Mamzel okvetlen szalajtatik.» Rövid negyedóra után kiérve a buczkák völgyéből, egy nádszárnyék Jelé lovagoltam, honnan öt/^uVasz ugrott elő; Mazur azon-' ban csak agarát mutogatta feléjök. s már is illő respeetussal lettek irányában, s behúzott farkkal hátráltak a szárnyék felé. Egy 40"év körüli izmos, közép termetű pásztor ember hevert a subán, a szárnyék közelében, bodor füstöket eregetve fekete gyűrűs makrájából; előtte két kis pöre gyerek .játszott egy elfogott ürgével, melynek nyakára lószörböl készült czérna vastagságú pányva volt vetve, lehettek ugy 10 évesek. A pásztor jöttömre feltekintett hozzám. — Adjon Isten. — A mi nincs. — Kinek a gulyája ez? — Fübérre vannak itt, a Zeyk baracsán járatom őket tavasz óta. — Kend a számadó ? — Én csak a számadó bojtár vagyok, s a kasznár urnák számolok. — Hány darabból áll a gulya? — Tudja a menkö. hol több, hol kevesebb; néha visznek el belőle, néha hoznak hozzá. A két játszó gyerek ezalatt lassan föltekintett, előbb rám, azután apjukra néztek, e közben elszalasztva az ürgét, de mint az evet rohantak utána. — Kendé ezek a gyerekek ? — Az en árváim, ezek is, meg az a három ott a gulya körül. — Az édes anyjuk a tavaszszal halt meg, s a szabadszállási temetőben fekszik. — Megpihennék egy kevéssé. — aztán majd csak elérek, a hová igyekszem. — Ma még meddig? — A Gerebyék —= Adacsáig. *) Egyike ama 8 novellának, mik a «Jó madarak» czim alatt egy kötetben jelentek meg, s melyrőt e lapok egyikszámában már megemlékeztünk. Irta Tóth Móricz kir. ügyész Szolnokon. Több ily sportszerű elbeszélés is van a «Jó madarak» közt, különösen vadászati események kíséretében. dehát mi az ennek r f • jé— <§Mm

r' — Jó lóduló — lónak. Nem tudja, otthon vannak az urak ? Nem tudom, de ugy gondolom, hogy otthon lesznek, mert László urat láttam tegnap a nagy deresen Kerekegyháza felöl. —- Hol járt arra kend ? Sorom volt. Egy nagy csontú iztnos barna ló ott nyugodott a szárnyék árnyában, némileg sejtetve azt. hogy mily messze földet 'járhatott be tegnap — az alkalommal, midőn gazdájának az a bizonyos sora volt. Ezalatt előjött ismét a két liu, szép, göndörliaju barna gyerek volt mind a kettő, fekete szemekkel, nagy szempillákkal árnyalva, s napégette bőrük daczára finom vonásokkal. Jakab te! — szólt az apjuk egyikéhez, eredj csak hozz a fejős dézsába vizet az ur lovának, — le Miska, te jredig hozd elö a tarhót. A fiuk elmentek szó nélkül s néhány pillanat múlva ott volt előttem a tarliós edény telve azzal az étellel, mely az én helyzetemben (söt amúgy is) — felért a szakács művészet minden crémjével és fagylaltjával. — Hát a kanál, le bamba, hol maradt ? — Nem tudom én hová tette Imre, ö takarította délbe össze. Szaladj hát utána s küld ide. Nemsokara előjöt t Imre, szép nyúlánk, 14 eves fin volt: elöadta a kanaiákat. s átvéve lovam kantárát. InsSan fel s alá jártatá azt a szárnyék előtt, mig magam elkezdtem kanalazni a tarhót és lakmároztam belőle kedvemre, közbe közbe pár szót váltva — a pásztorral. Végre kijtihentein magamat, s megigazítva lovam nyergét — elbúcsúztam. — Isten áldja ! — Isten tartsa! — Hogy hivják kendet? — Bogár János! — Ejnye János, hiszen még pipát sem cseréltünk egymással. (Ezt azért mondtam, mert tudtam. — hogy e büszke pásztor nép köszönetet vagy borravalót — ne adja a világ — de el nem fogadna.) — Hiszen, ha olyan kedve van az enyémre, hát nem bánom. És pipát, cseréltünk, s az én Martiniféle kis tajt pipám el lett cserélve Rogár János fekete cserép pipájáért. — • Meg sem indult a cserén, pedig az enyémnek ezüst volt a reze és tajték a cserepe.*) *) Láttam magam is az idén a szolnoki orsz. agárversenyek idején, midőn m. t. régi barátom vendégszerető házába fogadott, de láttam otjt még más sokkal érdekesebb dolgokat is; különösen a vadászembert és a geologust egyaránt érdeklő ásatási gyűjteményt; az ős-jávor szarvas megkövült lapátos agancsát, a mammuth és más primordial állatok fogait és csontjait, miket a Tisza árterein gyűjtött; a/.tán remek fegyvereit, derék paripáját, mert e kedélyes rajzok irója (60 és néhány éves kora daczára) még activ nimród. Szerénysége bocsásson meg — hogy nem állítattam ellen, miszerint e lapok t. olvasói előtt röviden bemutassam a kedélyben, mint testben egészséges — piros, kemény igazi kunfaj embert. Isten éltesse sokáig. A főszerkesztő. Az enyétn még meg van most is, az övét tiz év múlva láttam Jakab fiánál, még ugyanazon szár is benne volt, a mit én adtam vele, csakis a bojtok voltak rajta czifrábbak. Ekkor még meg se álmodtam, hogy most láttam a jövö hires betyárjait, a hat Bogarat — a mint őket aztán elnevezték. II. Nem sokára ezután messze elvitt sorsom a pusztákról; meg kellett válni lótól, agártól és a mi a legnehezebb volt: a gyönyörű sikságtól s az azon lakó jó czimborákíól. Nagyvárosok kőtömege közölt fogyott rólam el lassan az erő, épség és a vidám kedély, de hát a pálya hivott, menni kellett, tenni kellett. Ritkult a haj s nőtt a barkó. Néhány évi távollet után, ép aratás idején jöttem haza, apám kiküldött a nemes telekre, mely a mi birtokunk volt, hogy számláljam meg a csomókat — s ott baliám az aratók chórusától énekelni: fa"

5 • .w- lé::.. A SZERZŐ ÉS A GULYÁS TALÁLKOZÁSA. «Zavaros a Tisza, Nem akar lnggadni, Az a szegény Bogár Jakab, Által akar menni». «Által akar menni, Lovat akar lopni, Kecskeméti zöld vásárba El akarja adni». Ekkor már a Duna-Tisza közötti síkságot a Bogár banda uralta, s Izsáktól Kecskemétig, —• s Tászlártól Dabasig, a mi betyár csiny volt, azt mind ök követték el. Lovas betyárok voltak, az apa és öt fia; laktak mindenütt és sehol : látták őket szerteszét — s ma Alpár sikján tanyáztak, holnap a Kolontó*sása között lestek az izsáki vásárról hazatérő vásárosokra. Jól fölfegyverkezve, lobogó gyolcsban és kivarrott subában jártak-keltek; a föld népe nem haragudott rajok, a komiszárusok még ekkor kicsinyelték őket arra, hogy lovaikat megszalasszák utánuk, csakis az öreg Bereczkv káromkodott Dabason, a kinek hires «futó-ménjét», melyet ö ezer forinton vett, és a pesti paraszt versenyeken mindig első volt, egy éjjel a Bogarak kikötötték istállójából — s néhány napig Kukaliában napoltatták egy odavaló ur istállójában.