Vadász- és Versenylap 41. évfolyam, 1897
1897-03-13 / 11. szám
1897. márczius 20. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 97 földszinti helyiségében — először választmányi aztán közgyűlést tart, melyre az egyleti tagok minél nagyobb számmal megjelenni kéretnek. Főbb tárgyak: 1. A m. kormány által jóváhagyott egyleti alapszabályok bemutatása (megküldettek külön lenyomatban az egyleti tagoknak). 2. Pénztári jelentés az Egylet jövedelmei és kiadásairól 1896-ban. 3. Az igazgatóság restaurálása az Alapszab. 13. §. szerint. A 3 tagu Igazgatóságból minden évben egy kilép s helyette a Választm. gyűlésen uj igazg. tag választandó, de ugyanaz újra választható. 1896. végén ifj. gr. Ahnássy Kálmán ideje lejárt. 4. Az Igazgatóság költségelőirányzata a versenyek megtarthatására 1897-ben, s a propositiók előterjesztése. 5. Az Igazgatóság némely javaslatai a jövő versenyek, kezelésére nézve. Ezután a közgyűlés: Előterjesztés a Választmányi gyűlésről az 1.; 2. és 4-dik pontokra nézve részint tudomásvétel. részint helybenhagyás végett. Aztán A választmány restaurálása az «Alapszabályok» 11-dik §-a szerint. A 24 tagból álló választmány egyharmada minden évben kilép, de a közgyűlés által egészben vagy részben újra megválasztható. 1896. végén a következő sorozatbeliek ideje lejárt: Ifj. gr. Almássy Kálmán Kovács Seb. Endre Bernrieder József Miklós Ödön Sztankovánszky János Br. Sennvey István Gr. Károlyi László Ifj. Vojnich Sándor és végül: Netaláni indítványok. Budapest, 1897. márczius 5. Az egylet elnöke: gr. Andrássy Tivadar. TÁRCZA. Utazásom Belső-Arábia, Kurdistan és Örményországban. Irta: br. Nolde Ede. (Folytatása és vége.) VIII. Adatok az arab ló ismeretéhez stb. Még igen sok fejezetet és igen számos érdekes leirást tartalmazna br. Nőiden utazása. mert még alig ismertethettük utazásának egyharmad részét, de a közelgő versenyidény arra int, hogy azt befejezzük s csak röviden mondjuk el, hogy 7 napi u azás után kiért a sivatagból a Aobeideh-mtiutra, melyet lOOOév előtt Harun-Al-Raschid kedvencz neje Zobeideh építtetett Bagdad és Mekka közé, ellátva azt viz-felfogókkal és kutakkal; sajnos hogy azok nagy része csak most nem rég (1827 körül a wahabita-háborukban) e fanatikus hitfelekezet által, de országuk védelméből elrontatott; br. Nőiden csak két viz-felfogót talált épségben s vizzel telten, s csodálatra méltónak találta ez építészetet, mely 1000 év óta daezol az idö pusztító fogával; kutat keveset talált már, de azokat is épségben. Szerencsésen ért el Meshed-Aliba és Bagdadba, útközben az ö karavánját is meglepte még a sivatagban egy Samum, mely szerencsére csak 3 óráig tartott s szerencsésen keresztül élték; ez Birs-Nimród közelében történt s estére Babylon romjai előtt ütött sátort.*) *) Mellékesen szabad legyen itt emlékeztetnünk a «Vad. és Versenylap» egy régibb évfolyamára, melyben említve van, hogyamegbold.gr. Károlyi György és gr. Almássy György 1836-ban szintén utaztak e vidéken, kiket e tájon szintén rabló-beduinok üldöztek, ugy hogy csak jó lovaiknak köszönhették, hogy megmenekültek; 18 óra hosszáig kellett vágtatniok. Gr. Károlyi György íróasztalán (még gr. Károlyi Gyula életében is) lehetett azt a darab csiszolt márványt látni, mit Babylon (vagy Palmyra ?) romjai közül hozott ez alkalommal gr. Károlyi György. Elmondja aztán, hogy az éppen áradásban volt Tigris folyón csak pár napi várakozás utári kelhetett át, és sok érdekest mond el a tevék meglizethetlen hasznosságáról és a telivér (gyors) tevék tenyészetéről és képességéről. Utazásának leírásából (mely XVI részre terjed) a VlII-ikban egy értekezletet irt, azaz: adatokat sorol fel az arab ló ismeretéhez, melyet alább közölni fogunk. A IX-ik fejezetben Bagdadból elutazása után a rabló hamawand (kurd-néptörzs) területén utazott, kik ellen a török kormány éppen katonaságot küldött; igen érdekes, regényes kis történetet beszél el itt e vad nép főnökének Juomirnak és nejének életéből, mi csak alig pár év elölt (1891—92-ben) történt, s melyet nem állhatjuk meg, hogy legalább röviden el ne mondjunk utána. A hamawadok ugyanis a kurdok közt letelepedett más törzs; állítólag 70—80év előtt a perzsa határról szakadtak ide, s bír a kurdok is elég zsiványok, de a hamavadok valóságos rablók. Ezek is — mint más oldalon a harbok (a Haurant-lartománvból) a Mekkába vezető számos karaván-utak egyikén garázdálkodnak. A török helytartók és katonaság tolyvást harczi lábon állottak velük, de nem sokra vitték, ugy hogy a hamavadok a 80-as évek vége felé a Mossul és Bagdad közti postai összeköttetést megszakították és folyvást fenyegették. A provincziákból a kormánynak küldött adóöszszegeket elrabolták, daczára, hogy akkor már több ezer katona kisérte az egyes kocsiconvoykat. Ugy hogy ezen eseteken maga a szultán is felháborodott. Egy kiváló vezére e népnek — Husszeyn ugha — maga dicsekedett br. Noldenak midőn ezzel Mossul felé utazott, s egy sziklás hegységbe jutottak : mint verte el ö e helyen pár órai harc-zban (1890-ben) a szultán 1000 katonáját, s mint hajtotta el aztán a postakocsikat, melyek 12Ó.000 török fontot (több mint 2.000,000 porosz markát) aranyban vittek volna Bagdadba. Már nem lehetett tovább tűrni ezt az állapotot, s Ismail kurdi pasa, (a mushir-tábornagv) parancsot kapott, hogy a hamavandokat minden áron fékezze meg; e czélra 20,000 katonát küldtek neki. A hamavandok ez idötájt csak mintegy 2200-2400 fegyverfogható férfit számláltak, de vezéreik régi nemes családok vitéz férfiai voltak, s az egész törzs lelke és fővezére Juamir, egy kiváló vitézsége és leleményessége által sokszor kitűnt harczos vala. Tovább mint egy évig heves harczok és csatározások folytak nagy darab földön a két ellenfél közt, a Tigris folyótól a perzsa határig, és délfelöl Hamrin várostól egész Mossulig. Végre sikerült Ismail pasának — túlnyomó erejével — a hamavandok összesített erejét egy körbe szoritni és véres csata után teljesen legyőzni, ugy hogy az életben maradtak a szultán kegyelmére megadták magukat. Csak a vakmerő vezér, Juamir vágta ki magát a harezból 5—6 emberével s a perzsa határon át Teheránba szökött, hol a Shah védelmébe adta magát, s ezt nem csak elnyerte. de hősiességének tekintetéből a Shah testörségében tekintélyes állást is nyert. A magukat megadó többi hamavandoknak sem igen lett bajuk, egyrészüket erre-arra internálták, a többi haza mehetett. Pár évig békesség lett. Csak Juamirnak nem tudta megbocsátani a szultán, hogy meg nem hódolt neki, s e végből a török kormány mindenféle alkudozásokat tett Teheránban, hogy ezt az embert neki kiszolgáltassák. Több évig haszontalanok voltak e kísérletek, a perzsa kormány nyakaskodott, hogy e rablóvezért kiadja; a szultánt meg mód nélkül ingerelte ez. s jött olyan idö, hogy a Schahnak engedni kellett, de Juamir egyenes kiadásáról hallani sem akart, azonban környezete talált módot, hogy az ellenzékeskedés e tárgyát az útból eltegye, mire éppen a hamavandok szolgáltattak okot. Ezek ugyanis a száműzetésből lassanként ismét visszajöttek régi tanyájukra s aztán nem soká tartott, hogy ismét megkezdték rabló-életüket, de egyelőre nem a török fennhatóság alatti területeken, hanem a perzsa határokon. A két kormány ügyvivői ezt alkalmas ürügynek tartották, hogy Juamirt Teheránból kimozdítsák, s abban egyeztek meg, hogy török részről Mohamed pasát, a bagdadi kormányzót küldik katonasággal a határra, perzsa részről pedig az ispahanit, Seile szultánt, a shah valószínű örökösét, végre Juomirt is odaküldték egy kis kísérettel és háznépével, hogy közbenjáró legyen földiéi és a két hatalom közt, a midőn talán majd az ö ügye a törökkel is kiegyenlittetik. Juamir közlekedésbe is lépett honfiaival, kik vad örömmel üdvözölték s legjobban szerették volna, ha megszökik a perzsáktól; ö ezt azonban egyelőre nem merte, bár neje és barátai gyanakodtak, árulástól féltek és intették. Hiába volt, sorsáról már Konstantinápoly, Mohamed pasa és Seile szultán beszámoltak. Egy nap Mohamed pasa, azalatt az ürügy alatl, hogy Seile szultánnál fontos közleni valója van, átjött a táborba erös kísérettel; Juamir felesége és kisérete rosszat sejtettek s nem akarták őt a szultán táborába ereszteni, de hiába, amitől féltek : meg is történt; Juamirt a török kiséret (Mohamed pasa és Seile szultán jelenlétében) a sátorban orozva legyilkolták. Alig történt meg a véres eset, midőn rögtön hire futott, s Juamir felesége, ki onnan nem messze izgatottan várta, hogyan végződik térje összejövetele a törökkel, az elkeseredett hamavandokat fegyverre hivta fel s vezetőjük lett. A halálos boszut lihegő aszszony először is Mohamed pasát — mint férje elvesztének föokozóját támadta meg, midőn az másnap Bagdadba visszatérni akart, s megrohanván tetemes lovaskiséretét, azt teljesen szétverte ; maga a pasa is csak lovának (Manek, mely később, mint tudjuk br. Nőiden tulajdonába ment át) gyorsaságának és kitartósságának köszönheté életét. Három napig, több mint 300 kilométeren át üldözte az elszánt özvegy — hü fegyveresei élén — a pasát, egész Bagdad kapujáig, s csak midőn azon belovagolt Mohamed — érezhette magát biztonságban. A megcsalatkozott asszony — ha már Mohameden nem állhatott bosszút, legalább annak tartományát pusztította; minden ütés utazás fegyveresei által el volt zárva, és a bagdadi postát ismét — hetenként kétszer — 1200 katonának kellett kisérni. Ennyit mond el br. Nőiden Juamir bégről, feleségéről és a vele ismeretes Mohamed pasáról. S most térjünk át ama fejezetre, mely bennünket leginkább érdekelne, mely azonban — sajnálattal valljuk meg — nem elégit ki. * * * Adatok az arabs-ló ismertetéséhez. A legnevesb európai utazók — úgymond Nolde, kik Arábia belsejéig jutottak — nem érdeklődtek a lovak iránt, se Dougthy. se Palgrave;az 1885-ben ott volts meggyilkolt franczia utazó (Hubert) papírjai pedig elvesztek. Igy csak az ismeretes angol utazó, lóismerö és tenyésztő Mr. Blunt megfigyeléseit vehetjük tekintetbe, melyekkel — saját tapasztalataim nagyobbrészt megegyeznek. A fökérdés az volna: igaz-e hogy Arábia belsejében találhatók oly lovak, melyek mint lovak mind testileg, mind szellemileg, azaz értelmiség, erély és tehetség tekintetében az ismert lófajták legkitűnőbbjeit is felülmúlják? És erre azt mondom, hogy olyan nincs. Ez mind csak mese. Igaz, hogy még, amint hallottam és néhol