Vadász- és Versenylap 38. évfolyam, 1894

1894-12-23 / 76. szám

1894. deczember 23. 657 Lóversenyek Piripócson. Önök bizonyára nem voltak még PiripócsonKár, ezerszeres kár ! Nem valódi sportsman az, a ki nem élvezte még végig a piripócsi lóversenyek izgalmait. Az ám ! Hires város, falu vagy nem tudom micsoda ez a Piripócs ! Unikum a maga nemében ; fö-fönevezetessége közé tartozik, hogy senki sem tudja hol s merre fekszik ; ugy ám ! Önök sem tudják ? No de azért ne búsuljanak, vigasztalja önöket az a tudat, hogy én — sem tudom. Nem ám ! Mintha látnám, mily boszus képeket vágnak önök erre, mintha hallanám, mily diszes jelzőkkel traktálják szegény fejemet ; pedig bizony bizony mondom, rosszul cselekesznek. Nem vagyok hibás. Sportsmani szavamra mondom (s ez nagy szó a mai versenyvilágban !) hogy végig élveztem a piripócsi lóversenyek izgalmait ; de tegyenek velem akármit, nem tudom megmondani, hogy a szélrózsa melyik irányában fekszik Piripócs! Ugy bizony ! Fura dolog, de igaz. Kíváncsiak ugv-e bár ? Nos elmondom, hogy történt. * * * íróasztalomnál ültem, papír előttem, jobb kezemben czeruza, baltenyeremen a fejem. írjak ? de mit ? Töprenkedtem magamban s elmélázva bámultam Williamson Gyurkának az asztalom tölött függő életnagyságú arczképét, midőn egyszerre csak kopogás hallatszik szobám ajtaján. — Szabad ! — kiálték. A levélhordó lépett be rajta. Öröm szállott meg, de csak egy pillanatra, nem a «pénzes» volt. Nem hozott pénzt, hanem vitt. Bérmentetlen nyújtott át egy levelet, husz fillért kellett leszúrnom érte. Néztem a pecsétet, honnan jön ? Piripócsról ! Piripócsról ? Ki a manó irhát nekem levelet Piripócsról? — töprenkedtem magamban. Felnyitottam s egy meghivó formájú valamiesett ki belőle. Meghivó. A piripócsi szabadúszók egylete 1. hó 17-én lóversenyeket rendez a «Bivalylegelön», melyre Uraságod — «Melyre?» Dühösen ugrottam fel.de csakhamar meggyözödlem, hogy «melyre» néma legelőre vonatkozik, hanem a versenyre: — mint sporttekintély ezennel tisztelettel meghivatik. A piripócsi lóversenyt rendező bizottság nevében : Szivattyú Mani, a szabadúszók egyletének elnöke. A meghívóhoz egy levél is volt mellékelve Kedves barátom és polgártárs ! Ne habozzál. ... ülj a vonatra, jöjj ! Ilyent még nem pipált Európa ! Váltsd meg a jegyet Kukutyinig, onnan már csak nyúlfarknyira van Piripócs. írd meg, mikor érkezel meg, hogy tárt karokkal fogadhasson a te Szivattyú Manid. Menjek? ne menjek, számlálgattam kabátom gombjain. «Menjek», jött ki rajta. Ha a sors is ugy akarja, jó, hát megyek. Nem mentem szívesen, mert fennebb alulirt tisztelt barátom, mint neve is mutatja, ama halandók táborába tartozott, kiknek elvük a «pumpolás » Sokszor voltam balekje! Ha most lemegyek, — igy okoskodtam magamban, — az következik belőle, hogy van pénzem, s igy bizonyosra vehetem, hogy Szivattyú Mani megpumpol. Már pedig rosszul állanak az akcziáim ! De üsse a kő !.. . Negyednapra este tiz órakor már a vonaton ültem. * * * Sok jó szokásom van. Nem vagyok honn elsején, a kontókkal jövö No 1. 2. 3 X hitelezömnek ; nem totalizálok. inkább hébekorba lutrizom, hisz ha itt elsül a kombináczióm : 4800-szoros kvóta üti markomat. Jó szokásom az is, hogy mihelyt beveszem magamat a coupéba, a zakatolástól oly szépen elalszom, mint hajdanában dajkám «tente, tente szépen» danájára. Megmondtam Ádám bácsinak, hogy Kukutvinnál keltsen fel. Aludtam az egész uton, álmodtam nagyszerű dolgokat, ha ébren lettem volna, bizonyára a legboldogabb ember lettem volna széles e hazában. Álom- ö felsége nagyon kegyes volt irányomban, mert jóllehet jól bepakoltam vonatra ülésem előtt a «Tánczoló kleiderstockhoz» czimzett elsőrendű vendéglőben, mégis rózsaszínben ragyogtak álmaim. Éppen a legszebb álmomban ringadoztam, midőn hirtelen vállon ragadott valaki. Ádám bácsi volt. — Tessen már felkelnyi, a következő stáczió már Kukutyin, — harsogott borizü szava. Feltápászkodtam s alig hogy össze czihelödtem, nagy zökkenéssel megállt már a vasparipa s én megérkeztem Kukutyinba. Tárt karok vártak, melyek Szivattyú Mani tulajdonai voltak. «Szervusz», «isten hozott», «hogy vagy>, «bejószinbenvagy»,«demegváltoztál»shasonló banális bókok közepette kocsira, egy zökögös nyikorgós, ropogós, kopogós, «sandlauferre» ültünk fel, azután hajrá (azaz csak baktatva) a piripócsi határnak. No hiszen ez volt ám csak az utazás, ilyent igazán nem pipált még Európa, nem kivánnám még a leendő anyósomnak sem (pedig ez nagy szó), hogy a kukutyin-piripócsi utat sandlauferen tegye meg. Higyjék el. olyan mizerabilis utazás volt ez, hogy midőn jó félóra múlva megpillantottuk, azaz hogy csak Mani barátom, megpillantotta a piripócsi kőtemplom fatornyáuak bádog tetején levő réz keresztet, azt sem tudtam : mister vagyok-e avagy lady ? Ott voltam tehát Piripócson, melyről sem senki, sem én nem tudom, hogy hol, merre fekszik. * * * Mit irjak Piripócsról ? Biz isten nem tudom ; de ugy rémlik előttem, hogy Piripócs is megegyezik a többi provincziális város, falu vagy nem tom micsodákkal abban a tekintetben, hogy verseny napjára fel van fordulva. Piripóty — amint emlékszem — a szó szoros értelmében fel volt fordulva. Dictum factum, totum, notum, én Piripócson voltam. Reggel érkeztem meg; hogy hány órakor, arról, sajnos,- nem tudok beszámolni, mert órám a legfelső fokban kellemes utazás alatt megállott. Nem lehetett több öt óránál, mert mikor a sorompónál bedöczögtünk : a csürhe, épp akkor baktatott ki szép tisztán a határba, mig a kanász az ut sarában hentergett. Ez is felfordult állapot. Piripócs grand hotelje: a «Kesergő birka» előtt állottunk megs én bekvártélyoztam magamat a szálloda egyetlen vendégszobájába. Elhelyezkedtem ; igen: elhelyezkedtem, mert a vakablakos négy fal közt nem volt egyéb egy szalmazsáknak nevezett ágynál, egy lóczánál és egy asztalnál. Leterítettem esököpönyegem a lóczára s ezen pihentem ki uti fáradalmaimat a verseny órájáig. Észre sem vettem, már itt volt. Értem jött Mani barátom, ki pillanatnyi szükségletének fedezésére tiz korona erejéig megpumpolt. Mentünk ki a versenytérre ! * . * * Versenytér Piripócson I — ez ám a valami ! Hová törpültök el ti budapesti, bécsi, sarajevói, lomniczi kollegák e mellett. Suviksz az egész — Piripócshoz képest. Alig értünk ki a sorompón, midőn a közelben nagy embercsoportot pillantottam meg, — falka, csorda, csürhe társaságában. — Hát az ott mi ? — kérdém Szivattyú barátomat. — Ilyen kérdés ? A lóverseny publikuma. — De há' hol a versenytér ? Hisz én nem látok itt egyebet, mint puszta térséget. — Majd meglátod mindjárt. Igazat kellett neki adnom, mert alig husz lépéssel tovább egy faczér kutgémre felakasztott «pappendekiin» ott díszelgett e felírás : «Adatik tudtára mindenkinek, bogv e hely itten a lóversenytér». Hát mondjuk, hogy lóversenytéren vagyunk. Diszes publikum volt s mily kellemes, kéjes illattal volt teli a levegő ! Ily illatokat szent úgyse nem pipált még Európa egy parfumepraeparatislája sem. Tribünt persze nem ismertek Piripócson, nem is tudták mit jelent az magyarul. Sütött a nap kegyetlenül s csodálatos tribünöket lehetett alkalmam látni. A sportsmanek néhány aszkórban szenvedő szomorú fűzfa árnyékában hüseltek ; Piripócs üldögélő hölgyei pedig hetvenhétszer hét alsó szoknyáik egy részét fejökre felhajtván : nekik ez nyújtott árnyékot. Volt egy elkülönített hely is, mely valószínűleg az első helynek neveztetett. Itt volt a birói páholy; két létra közé fektetett deszka, melyen a versenybíróság: Piripócs érdemdús jegyzője, a kánt'ram és barátom, foglaltak helyet. Odább pedig a ladyk csoportja csevegett csendesen, hogy a közeli csorda királya a lágy hangok hallatára el-elböditetle magát. Ez és a kollégák contrája és recontrája volt a versenytér zene-bandája. De nézzünk csak le a nyergelöbe, azaz minthogy ilyesmi sem létezett Piripócson, fejezzük ki egyszerűbben magunkat: szemléljük meg a lovakat. Ühüm, ezek ám valamik ! Bécsben a vágóhídon különbeket láttam; de azért ki voltak trainirozva. Ki. a felső fok felső fokában : csak ugy villogott ki oldalbordájuk ; nem volt rajtuk egy csepp felesleges hus sem. pedig ugyan csak el kelt volna néhány kilónyi. Pókos lábaikra, görbe hátaikra nem is vesztegetem szavamat. Különben jó kondiczióban voltak. Megszólalt a tulok hangja. Síkra keltek a nemes állatok; kezdetét vette az első verseny. Öten szálltak nyeregbe, öt, rojtos gatyába, lobogós ingujjba öltözött piripócsi jockey ; öt elsőrendű crack vonult el a birói páholy előtt : «Süsd ki», «Ripacs», «Hogyis ne», «Ne hagyd magad» és «Dinom-dánom». Hogv megélénkült egyszerre a különben is élénk versenytér ! Ucczu neki, a heverésző sporttábor rögtön talpra kelt, s volt ujjongás, kurjongatás, biztatás, ócsárlás a starthoz menő 3