Vadász- és Versenylap 38. évfolyam, 1894

1894-12-23 / 76. szám

1894. deczember 23. versenyzők felé. Totalisateur nem volt, de fogadásokat azért kötött egymás közt a piripócsi sportember, söt a hölgyvilág is. Ki borba, ki törkölybe, ki tojásba, ki befőttbe A mint kivehettem : Süsd-ki volt a közönség favouriteje. Ugy látszik, már a starthoz értek a lovak : igen ; elindultak. Hajrá ! Örült paceban jött az öt ló; volt felfordulás, izgalom a pályán. A csorda is fészkelődött. «Ne hagyd magad» vezetett. Ne hagyd magad ! ordított a népség, mit a jelen volt Schlesinger krajzleros nem vett sértésnek Volt dolga a karikásnak : a piripócsi jockeyk azonban, ugy látszik, nemcsak a saját lovukat paskolják, hanem a mellettük levőket is. Mily hatalmas nekilovaglások, kitörések történtek I A távoszlopnak megfelelő helyhez értek ; az izgalom tetőpontját érte. «Süsd ki» elfogta «Ne hagyd magad»-al Röpültek a levegőbe kalapok, tulipiros keszkenők, s torka szakadtából orditott a népség. De mi ez ? .... Verseny volt — nincs Birói páholy volt — pincs Néző közönség volt — nincs, azaz hogy szaladt : ahogy csak a fába birta Mi történt ? A közelben legelésző ökörcsorda a hatalmas sport-lelkesedéstöl fellelkesülve, nekirohant a versenytérnek, zúgva bőgve tört át minden gátat, mintha el akarta volna nyelni mindenestől a versenypályát. A kővetkező pillanatban nem volt semmi sem a versenytéren : a versenyzők, ucczu neki!, elrugtattak más irányba, nem a czél felé ; a közönség pedig hanyatt homlok rohant, ki merre csak látott. Én is futásra vettem a dolgot ; nyakamba vettem a piripócsi határt, szaladtam ahogy csak tudtam, mert mögöttem volt egy vörös ökör. Fáradt voltam, éreztem, hogy nem győzöm sokáig. Eszmém támadt. Egy árok szélén hirtelen földhöz vágtam magamat, remélve, hogy a vörös ökör keresztülszalad majd rajtam. Csalatkoztam; észrevett. Szarvait előreszegezve, vérben forgó szemekkel rohant rám, s már érzem a halál hideg leheletét homlokomon, midőn egyszerre csak — — — felébredtem .... s szobámban a kanapé mellől szedtem fel magamat. Óhidi. A record-breaker. (Karácsonyi elbeszélés.) Téli tájkép. A zúzmarával borított fák, mint óriási ezüst virágbokréták emelték a zord évszak költészetét. A déli nap bágyadt sugarait vetette a vidékre. Az egész tájon ünnepies csönd uralkodott ; csak a Várday-kastély mögött terülő lovaglóiskolában volt némi élénkség. Két fiatal fia, а kik csak most léplek még az úgynevezett kamasz-évekbe, lovagolták sorra egész szenvedéllyel az istálló paripáit, a lovászmester felügyelete alatt. Ki tudja, meddig tartott volna a fiuk eme testedző szórakozása, ha a kastély egyik ablaka egyszerre meg nem nyilik s egy tipikus arczú, középkorú férfi rájok nem kiált : — Fiaim, mára elég legyen már a sportélvezetből. Ma estére számos vendéget várok s ez alkalomra titeket szemeltelek ki pinczemesterekül. gyakoroljátok magatokat ebben is. ügyeljetek, hogy a cselédek a fölhozandó boros üvegeket a pókhálótól s fövénytől szépen megtisztogassák s ha hordóból szedtek palaczkokra bort, vigyázzatok, hogy a csapot jól elzárjátok. En avant! A ki eme rendeletet kiadta, та«а a kastély ura, Várday volt s a két fiu az ö nagyreményű gyermekei, kik rögtön az istálló felé lovagoltak, hogy apjuk parancsának eleget tegvenek. A lovagló iskolában csöndes lett minden s a licium-keritést a verebek egész raja lepte meg ismét, élénk csiripelés közben sütkérezve a téli verőfényben, mig a nap a nyugati égről alá nem hanyatlott. * * * Karácsony este volt, a nagy istenember születésének ünnepe, melyet a föld kerekségén mindenütt megülnek, a hol csak az emberiség megváltójának dicső tanai érvényesültek. A Várday-család falusi kastélya is ily ünnepség színhelye volt néhány évvel ezelőtt. Kiint zúgott a vihar s hópelyheket csapdosott a jégvirágos ablaktáblákhoz, mig bent, a kastély nagy ebédlőjében, vidáman lobogott a kandalló tüze, barátságos levegőt árasztva szét. A díszes terem két sarkában karácsonyfák pompáztak. A boltozatig felnyúló fenyőfák galyai tele voltak akgatva. A háziasszony gondos kezei minden képzelhető nyalánksággal, csecsebecsével és játékszerrel megrakták ezeket, jó magaviseletű kis emberek számára, mig a fák tövébe helyezett diszes —

s többékevésbbé praktikus tárgyak olyan nagy embereknek voltak szánva, kik a kastély úrnőjének kegyességéből a «Jézuska» jóvoltára számot tarthattak. S ezeknél a tárgyaknál, az illetőknek czédulákra irt nevei nyújtottak tájékozást. Az ebédlő közepén hófehér abroszszal borított hosszú asztal görnyedezett, minden kigondolható oly jóságokkal, melyeket a szakácsmüvészetnek köszönhet a gourmand világ s a mi csak Ínynek, gyomornak kellemes s a minek már a puszta látványa is gyönyört okozhat. A mi pedig a pompás kristály palaczkokban csillogó kellemes italokat illeti, azok oly változatossággal voltak ott fölállítva, hogy a bibliai kor elsö bortermelője Noé apó müértö inye előtt is kétségkívül becsületet vallottak volna : Tokaj. Ménes, Ruszt, Villány, nedűje csillogott azokban. Mig a kedves háziasszony, két felserdült leányával, a nagy ebédlőben az utolsó figyelmes szemlét tartotta, meggyőződni óhajtva, nem hiányzik-e még valami, addig a környék férfi-vendégei a házi úrral a dohányzóteremben, a női vendégek pedig a szalonban beszélgettek, kíváncsian várva a pillanatot, melyben a nagy ebédlő misztériumát leleplezik előttük. Végre föltárult az ebédlő szárnyas ajtaja s adott jelre a férfiak átmenve a szalonba, karon fogva vezették át a hölgyeket az ünnepség központjába. Majd megszólalt a csöngettyü, jeladásul az apró népségnek, mely örömtől sugárzó arczczal rohant be. egyenesen a gyertyácskák által megvilágított karácsonyfák felé, melyeken nem egy rég óhajtott tárgy mintha biztatólag mosolygott volna egyik-másik felé. Miután a házi asszonyság s két gyönyörű segédje, a házi kisasszonyok, a «Jézuska» ajándékait kinek-kinek kiosztogatták s a szemek eléggé kigyönyörködték magukat, a kastély ura figyelmeztette vendégei!, hogy miután a lelki élvezetből mindenki kivette a maga részét, eleget kell tenni a gyomor követelményeinek is. Ö maga jó példával járt elöl s helyet foglalt az asztal alsó végén, szemközt a háziasszonynyal. A menu részletezésével nem untatjuk az olvasót, elég ha annyit mondunk, hogy a csemegénél már a legvidámabb kedélyhangulat uralkodott s a poharak csöngése tökéletesen harmonizált a föl-fölhangzó nevetés zajával. A háziasszony jelt adott a fölkelésre, tudatva az asztaltársasággal, hogy a teát akár a dohányzó-teremben költhetik el. A fiatalság, természetesen, a szalonba vonult vissza, hol a művészileg zongorázó házi kisasszonyok egyike Chopin, Schubert, Beethoven s más mesterek müveinek eljátszásával nyújtott élvezetes szórakozást, mig a férfiak a dohányzóterem kényelmes divánjain s karosszékein foglaltak helyet, beszélgetve politikáról, nemzetgazdaságról, lótenyésztésről s a sport különböző nemeiről. A háziúr két fia, a lizennyolez éves Jenö s a tizenhatéves Béla, szüleinek eme két nagyreményű sarja, szintén besompolyogtak a dohányzóterembe, mi ellen az apának. Várday Tivadarnak, semmi kifogása sem volt, ugy vélekedve, hogy tapasztalt, müveit férfiak társaságában fiatal emberek pár óra alatt sokszor többet tanulhatnak, mint hónapokon át az iskola padjain, különösen életczéljaiknak megfelelő gyakorlatias dolgokat. * + * Volt a társaságban egy igen érdekes arczu, körülbelöl 35—40 éves férfi, ki éber figyelemmel kisérte a társalgás folyamát, de csak akkor szólalt meg, ha a szóban levő tárgyakra vonatkozólag véleménynyilvánításra hívták föl s ilyenkor rövid, alapos megjegyzéseivel mindenki figyelmét magára vonta, a nélkül, hogy széleskörű ismereteit fitogtatni látszott volna. Ez, Várdaynak távoli rokona volt. Nemrég tért vissza, sok évi távollét után, Amerikából, hol jelentékeny vagyonra tett szert szorgalma és ügyessége által s oly szándékkal kelt át az oczeánon, hogy szülőföldén birtokot vásárolva, itt végkép megtelepedjék s gyakorlati tapasztalatait a közjóra fordítsa. Midőn a nagy tálezákon a teás csészéket a dohányzó-terembe vitték s a házi kisasszonyok egyike, kinek-kinek inye szerint a teát megezukrozta és rumozta, a társalgásban némi szünet állt be s a kanalak csörömpölése zavarta esak meg a csöndet, a házi ur oda fordult világlátott rokonához, Kávay Andorhoz s imigy szólt hozzá: — Édes Andor barátom, miután már jóformán kimerítettünk minden tárgyat, nem lennél-e szíves a saját amerikai élményeidből egyetmást, köztanulságunkra, elmondani? Tudom, jó hasznát vehetik ennek fiaim is, kik nemsokára kilépnek az élet küzdelemterére; de azt hiszem, mi öregebb emberek is hallhatunk tőled olyan dolgokat, melyekből okulhatunk. — Ha nem untat téged, bátyám, meg a társaságot, amerikai életemnek dióhéjba szorított története, ennek nevezetesebb mozzanatait szívesen mondotn el. A fiatal nemzedék válogassa ki belőle azt, a mit a gyakorlati életben valaha talán hasznára fordíthat. * * * — Emlékezhettek talán még, midőn ezelőtt mintegy tizenöt évvel, tökéletes árvaságra jutva, mint még igen fiatal ember, tekintélyes vagyon urává lettem. Kevéssel azelőtt Angliában időzve, nagy figyelemmel kisértem a telivér-lótenyésztést, versenyre idomttást, söt az ottani nagykövetségnél levő egyik rokonom ajánlata folytán számos falkavadászatban és akadályversenyben is lovagolva, a ló-sport iránt folyvást táplált előszeretetem csak fokozódott s föltettem magamban, hogy majd, annak idején, azt otthon is kultiválni fogom. Mikor Angolországból hazatértem, alig néhány hónap múlva, régóta betegeskedő atyám a jobb életre költözött át, s én mint egyetlenegy fiu örököltem egy tehermentes szép birtokot, melyből okszerű gazdálkodás mellett, nagyon kényelmesen, mondhatnám fényűzéssel is megélhettem volna. De, volt egy nagy hibám, oly hiba, mely mindenkinél elébb-utóbb megboszulja magát. Nem tanultam meg előre számitni, hogy mennyi a kétszer kettő, melyet a ki az életben boldogulni akar, alaposan meg kell tanulnia. Azt a régi példabeszédet sem tartottam figyelemben, hogy «a ki nagyot markol, keveset fog.» Birtokomban telivér- és ügetöménest alapilottam. Iparkodtam a legjobb te-