Vadász- és Versenylap 36. évfolyam, 1892

1892-07-24 / 40. szám

340 VADÁSZ- ЁЯ VERSENY-LAP 1892. julius 10. Ugy látszik, mintha ezen szakadás két egymást üldöző pártra, az emberi természetben fekszik. A politika folyvást mutatja azt nekünk és a szépmüvészetekben söt a tudományban is lehet azt észre venni. A hires Wagnernek egy igazi hive lenézi a melodiákhoz ragaszkodó zenészeket és zenekedvelöket! A festőknél az idealisták és a realisták üldözik egymást; hát még az orvosoknál mit látunk ? À homeopata méregkeverönek tartja az alleopathát, ez meg amazt ábrándozónak nézi, vagy ámitónak tekinti; a hydropatha azt állítja, hogy a vizén kivül minden orvosság tiszta méreg, a zsemle-doctor meg azt teszi hozzá, hogy a mérgek közül a viz a legkárosabb . . . nem volna e jobb és egyszerűbb egymással kezet fogni és egymástól tanulni? Miért nem markoljuk meg inkább a jót mindenhol, a hol azt csak találhatjuk ? Régóta szeretem azért az angol közmondást, mely igy szól : «never refuse a light from any mans candle» (világot soha vissza ne utasíts akárkinek gyertyájától.) Hogy miben rejlik az oka ezen különös vágynak, minden alkalomban extrem pártokra szakadni, arról hadd ítéljenek okosabb emberek, nekem csak némi sejtelmeim vannak ez iránt, melyek a következőkben állnak : Ha egy háznak fedelén az egyik végtől a másikhoz akarunk járni, akkor a legtöbben (a csatornában) fognak haladni, vagy nagyon közel ehhez fognak járni. Miért ? mert igy legjobban be tudják tartani az egyenes irányt. Ha fennebb járnak, ide s tova fognak ballagni és mindinkább a csatorna felé lecsúszni. Az, ki a bal csatornában jár, balra tovább el nem térbet és a ki a jobbikban jár, az meg jobbra nem térhet ki. Ez nekik elég. Ha külön utat akarnának keresni, az már fárasztóbb és mi több, vigyázatot gondolkodást igényelne, a gondolkodást pedig számtalan ember nagyon rösteli. Legfeltűnőbben látni ezt, az újságok választásánál, mert a leg- és legtöbb ember mindig ugyanazt az egy újságot olvassa, hogy nézeteikben meg ne zavartassanak; a ki tehát mindiy balra vagy mindig csak jobbra tartja magát, büszkén egy következetes embernek nevezheti magát, a nélkül, hogy ezzel magának gondokat szerzett volna. Ezen általános, az emberiségre vonatkozó okokon kivül vannak mások is. melyek nálunk a vadász lovast elválasztják az iskolázott lovastól. A vadászlovaglás, nálunk még mindig egy külföldi importatió, mely még nem vált nemzeti mulatsággá, mint Angolországban. Ott az ugy el van terjedve, hogy egy lovászmestert, lovaglási tanítót, vagy egy lovassági katonatisztet alig lehetne képzelni, a ki töbl> féle vadászatokon részt nem vett volna, de még circusbeli emberek és leányok is szoktak részt venni a vadászatokon. Mi tulajdonképen az igazi különbség egy lovas-idomitó és egy sportsman között ? Az első lovakat idomít és lovasokat nevel és igy azon anyagot igyekszik előkészíteni, melynek a második hasznát veszi, külömbféle vállalatainál. Ez mégis elég ok volna arra, hogy mindig érintkezésben maradjanak és egymásnak kezére dolgozzanak. De ez nem történik. Pedig nem is lehet a lovasokat felelőssé tenni ezen nevetséges ellenmondásért. Inkább az egész iskolai viszonyaikat, ugy, mint a tanítást és a tanítás körül uralkodó nézeteinket lehet okozni, melyek még nem jutottak azon józan és practicus álláspontra, mely soha nem engedi, hogy a theoriá a práxistól és a tanulás a végrehajtástól elválasztva legyen. Angolországban már az iskolában is jobban áll a dolog. Az ifjak ott a külömbféle játékok és sportok folytán, melyek némileg a görög olvimpiai játékoknak folytatását képezik, mindig egy bizonyos gyakorlati tevékenységgel és ügyességgel birnak és igy gyakorlatiabb felfogást is kapnak és a ki ott technicus akar lenni, annak előbb lakatos- és kováes-mühelyekben dolgoznia kell, mielőtt átmehet a theoriára. Ez a felfogás: a praxist folyvást összeköttetésbe hozni a theoriával. ez nálunk még hiányzik és csak nyerhetnénk, lia elsajátítani tudnók az ebbéli angol nézeteket, annyival inkább, hogy úgyis őket utánozzuk mindenféle szükségtelen külsőségekben. Ha most hozzá veszszük, hogy mi télen csak ritkán tarthatunk lovas-vadászatokat, mi volna természetesebb, mint, hogy sport-urak magoknak és dologtalan lovaiknak commotiót és gyakorlást szereznének a lovardában. «No barátom ! ez már nagyon unalmas, I mondanák néhányan; nem lehet kívánni, hogy I az ember szüntelenül megkerülje azt az unalmas négyszegű lovardát» . . . J Egy ismerősöm, ki szorgalmasan részt vett I a vadászatokon, még azt is tette hozzá hogy : «nagyon kellemetlen minden saroknál arra vigyázni, hogy a fordulásnál ki ne csússzék az ember a nyeregből! . . . I Csodálva néztem meg a jó urat ! és válaI szát soha sem fogom elfelejteni, mert igen jellemző. Igaz, hogy több ilyen sportemberek is vágynák már, kit épen nem tudnak lovagolni és csak azért jelennek meg a vadászatoknál, mert ezt elegánsnak és divatosnak tartják és nem mert ez őket érdekli vagy mulattatja. Van elég pénzük, hogy egy vagy több okos. kényelmes és tapasztalt vadászlovat vegyenek, mely őket kiviszi a vadászatra. A piros frakkjuk correct és csizmáikat drága I pénzen Angolországban készíttették. A fömulatj ságot, pedig úgyis csak a vacsora képezi vagy késői ebéd a clubban, a hol banalis tapaszj talásaikat sok sport-kifejezéssel ékesítve elI mondhatják. j Ilyen urakra egyébaránt nem is czéloztam ! a mondottakkal, mert ezek szükségképen csak I unalmat fognak találni egy lovardában, de a : ki igazán lovas-ember, azaz a ki lovát uralja I és ebben örömet talál és kit a lovas-mesterI ség igazán érdekel, az nehezen fogja magát I elunni egy lovardában. A gyakorlások és mulatságok, a miket egy lovardában véghez vinni lehet, oly számosak és oly nagy repertoirt képeznek, hogy azokat , mind végrehajtani, még az idő sem engedné. I E mellett alkalom jutna a lovakat oly jól előkészíteni, hogy ezek a jövő nyáron, vagy a reá következő vadászati időszakban tízszeres élvezetet szerezhetnének uruknak. De i mint mondtam, erre szükséges, hogy az ember némileg lovagolni tudjon. ! Jól és finoman lovagolni, pedig «sport» és egy nagyon szép sport !. . . * * * A sport. Ez a szó : «sport» nálunk az egész monarchiában nagyon el van terjedve, de sokszor hamisan lesz használva és egészen félreértetik ; azért nem árt, lia közelebbről megvizsgáljuk. Egyszer, nem tudom többé, mikor, körülbelül a következő szavakat olvastam egy jó angol könyvben : A sport egy olyan mulatság, hol az ember erőlködik, fárad vagy veszedelemnek leszi ki magát, valamely czélnak elérése kedvéért. Mikor én mint kis fiu, néha csupa jó kedvből fát vágtam, ez is sport volt. Szomszédságunkban volt egy béna öreg ur, ki minden szép napon, kivitette magát a háza előtt lévő gyepre, hol egy kőrakás várt reá. E köveket egy kalapácscsal apróra vagdalta, hogy jó kavicsot készítsen a kertje számára, minthogy a tájék olyant nem szolgált. Egyszer meglátogattam öt egy angol úrral, ki épen vendégem lévén, oda kisért és az öreg urat munkájánál leptük meg. Haza lovagolván. az angol azt kérdezte tőlem, hogy: ez-e az öreg urnák a sportja? A «sport» szónak ezen helyes és általános értelmezése nálunk még nagyon ismeretlen ; sokkal kevésbbé ismeretes, mint azt sejtettem volna. Épen egy pár éve, hogy egy különös módon lettem eziránt felvilágosítva, egy jó barátom által. О egy sportot üzö házban nevelkedett és jó lovas volt, ki már mint félig felnőtt ifjú, futtatásokon vett részt. Épen visszatért egy látogatástól és nekem többeket mesélt fiaimról, kik az ö fiaival ott jól mulattak. Beszéd közben azt kérdezte tőlem : hogy milyen elveket követtem fiaimnak nevelésénél ? Meglepve e kérdés által, mindjárt nem tudtam sokat elmondani, de többek közt azt emiitettem, hogy nagy súlyt fektettem a testnek kifejlésére, mi végett sokszor mérsékelnem kellett a tanítóknak buzgóságát, a végett, hogy egy helyes proportió legyen betartva a tudományok és a «sportok» közt. Nagy csodálkozásomra ezen nézetek barátomnál visszhangokra nem találtak, ü a «sportot» veszedelmesnek tartja az ifjúság számára, mert szerinte frivolitást ébreszt bennök és sok kiadásba, mig végre adósság-csinálásba tereli őket. Ez reám nézve egy váratlan revelátió volt és a gondolatoknak egy egész lánczolatát ébresztette bennem, mert végre megértettem az okát annak, mi engem néha már igazán szomoi'itani kezdett, t. i. hogy a legegésségesebb és hasznosabb sportok nálunk nagy részt csak könnyelmű és foglalatosság nélkül való fiatal emberek által gyakoroltatnak. mig a publicumnak épen azon része, mely leginkább azokra szorulna és melyre nézve ezek egy igazi áldás lennének, nem csak hogy kerüli a sportokat, hanem azokat még le is nézi. A tollforgató emberek számára, kik vagy tudományilag vannak elfoglalva, vagy mint hivatalnokok életüket cancelláriákban töltik, a sportokat még aranynyal sem lehetne pótolni. Friss levegő és testmozgással összekötött jókedvű meg ártatlan mulatság az ily en urak számára a legjobb orvosság volna és felelevenítené minden tehetségeiket. Ezen kivül a kényszer valamint saját kezeivel megmarkolni és végrehajtani a legbiztossubb gyógyszer a túlságos theoretizálás ellen. A természetnél nincsen ügyesebb tanár az egészséges logikának tanítására, mert akármihez nyulunk, tüstént megbünteti minden helytelen és minden haszontalan fogást; ott pedig semmit nem basznál a mentség, akár mily ügyes prókátor-fogásokkal vagy eszesen összeállított dissertátióval bozatik az elö. Épen olyan emberek számára, kik főleg az észszel dolgoznak, a mellett semmi kézművességgel nem foglalatoskodnak, épen az ilyenekre nézve mindenféle «sport» a leghasznosabb szórakozás volna, mert nemcsak a testre nézve egészségesek, hanem a lélek számára is határozottan jótékony gyógyszert képeznének, minthogy ébren tartják a gyakorlati jótékonyságot. Angolhonban minden orvos, prókátor és tudós, szívesen felhasznál minden alkalmat, hogy egy vadászatra lovagolhasson vagy egy élénk briquet-játékban részt vehessen, a végett, hogy azután felvidoritva és uj erővel nekidülhessen a munkájának és egy püspök is örülni fog, ha itt-ott részt vehet egy egészséges «Lawn-tennis» partiéban. Hogy nálunk a sportnak ezen dicső előnyei fel nem ismertetnek és ki nem használtatnak, azt csakis a «sport» szónak helytelen felfogása okozta. A «sport» nálunk kiváltképen csak a futtatások által lett ismeretes vagy azon igen drága lábon elintézett lovas-vadászatok által, melyeket azon urak állítottak össze, kik Melton M-et vették mustrául, Angolországnak legelegánsabb vadászati «rendez-vous»-ját, hol a részesek az országnak leggazdagabb lakosai és hol a leggazdagabb magyar ember mindig csak a szegényebbek között figuráihatna.