Vadász- és Versenylap 36. évfolyam, 1892

1892-03-13 / 11. szám

1892. márczius 13. VADÁSZ • És VERSENY-LAP mai kisebb teherrel ülhessenek nyeregbe, mint a mennyit az illető lónak különben vinnie kellene. Az akadály- és gátversenyeknél való győzelem a sikversenyeknél nem jő tekintetbe és viszont. A Jockey-Club eme most vázolt intézkedései mind oda irányulnak, hogy az előnyök biztosításával mindenütt megadassék a mód, miszerint a versenylovaglásban kevésbbé jártas lovasok is nyeregbe ülhessenek s hogy ez alapon mindenütt a belföldi istálló-fiuk is alkalmaztassanak. Legtovább, kétségkiviil, a Magyar Lovaregylet ment, mert ez, egyik versenyben csakis a belföldi istállófiuknak engedi meg a versenyben való részvételt. Már most nemzeti szempontból nagyon kívánatos volna, hogy a jövőben a Magyar Lovaregylet intézkedéseit még további lépések követhetnék. De ez, mint már fennebb is mondottuk, nem pusztán a Lovaregylettöl függ, hanem attól, hogy eddigi intézkedései, illetőleg engedményei mily mértékben és mily eredménynyel vétetnek igénybe. Ha a Lovaregylet határozata meddő nem marad, a további intensivebb lépések megtétele kétoldalú haszonnal fog járni. Az egyik a lóversenyügynek, a másik pedig a köznek fog szolgálni. A nemzeti elemnek a lóversenysportba való bevonása a lovaregyletnek hazafias érdemévé válnék, miáltal a versenysport hivei csak szaporodhatnak. S bizonyára sok hang. mely még most a lóverseny ellen irányul, elnémulna, ha az az elem, mely professióból ezen a téren keresi kenyerét, — legalább részben — hazánk fiaiból kerülne ki. A magyar, lóra termett nemzet, mondja a közmondás. És ime a lóversenyek körül magyarokat legfeljebb alárendelt minőségben találunk. Pedig ha valahol, ugy hazánkban megvolna hozzá az anyag, hogy a lóversenysport professionatusai innen kerüljenek ki. Ha egyszer oda fejlődnének a dolgok, hogy ez nálunk valósulna, megtámadhatlanságát és benső erejét örök időkre épen ebben találná a lóverseny ügy. Hogy ez közhaszonnal is járna, az magától érthető ; mert ha oly pálya nyilik a magyaroknak, hol számosan, lehet mondani dus jövedelemre, illetőleg keresetre tehetnek szert, az a közre nézve csak nyereség. Egyébiránt nem példa nélküli, hogy magyarországi származású emberből is lett e téren -valami. Csak Fries Hansi példájára akarunk rámutatni, a ki jelenleg mint tekintélyes trainer működik s az előbbi években hírneves gátverseny-lovas volt. Fries Hansi Soroksáron ringott. Kétségtelen dolog, hogy e pálya korlátolt; mert arra, hogy valaki jockey lehessen, oly testi tulajdonokkal kell birni, mely a népességnek csak egy kisebb százalékánál található fel. Azután senki sem ülhet mindjárt nyeregbe a versenyek alkalmával ; ahhoz személyes gyakorlat kell egyrészről s kisebb-nagyobb fokú bizalom az egyén iránt a versenyló-tulajdonosok részéről más oldalról. Mind ennek megszerzéséhez pedig idő kell. Tudvalevő, hogy jockey csak az lehet, kinek testsúlya aránylag nem nagy ; 54—56 k. már a maximum, hogy valaki tartósan foglalkoztassák a sikversenyekben. A gátversenyés akadályverseny-jockey 60 kilót is nyomhat. Azután az angol jockey leghíresebbjei is azon kezdték, hogy már 12—13 éves korukban az abrakmesterek körül lovat ápoltak és lovat tisztítottak, később a lovakat lovagolták a munkánál (gyakorlatoknál), s csak mikor már ügyességüknek és értelmüknek tanújelét adták, ültek nyeregbe a versenyek alkalmával. Másrészt igaz, hogy ezen az uton 16—17éves korukban az ügyesebbek már keresett jockeykká válhatnak, s többet kereshetnek, mint bármely más pályán. Csak is ily módon lehet valaki professionatus, vagyis jockey s később, rendesen ha az illetőknek a kor elhaladtával testsulyuk növekszik, abrakmester és trainer. Istállófiúnak, hogy később jockey váljék belőle, csak az menjen, aki a ló iránt való különös szeretete mellett kisebb és könnyebb testalkattal, (s a mellett szívós természettel) bir, hogy évei elöhaladtával is huzamosabb ideig lovagolhasson a normális teher alatt. Másrészt az is kívánatos, hogy jobb házból származzék, a honnan pályájára az értelem, ügyesség és könnyedség íeltételeit is magával viszi. Ami még a testi szervezetet illeti, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy egy jó jockeynak némileg acrobatának kell lenni, vagyis kisebb és finomabb testalkatához mérten a lehetőségig erősnek. Mert annál keresettebb a jockey, mentől könnyebb, ha egyúttal oly erős, hogy lovának parancsolni tud s a versenyben a szükséges erőfeszítésre ö is képes, mert csak ez esetben fejti ki a ló is teljes erejét. Mind ezek után némi jogosult reménynyel nézünk már az idei versenyév elé, hogy e tekintetben uj és örvendetes jelenségnek lehetünk tanúi. Ha a Magyar Lovaregylet által a belföldi istálló-fiuknak nyújtott kedvezmények sikerrel fognak felhasználtatni, a Lovaregylet bizonyára ugy a saját, mint az istállótulajdonosok és nemkevésbbé a hazafias érdeknek szempontjából nem fog késni, hogy álltala a belföldi jockey-képzés a jövőben még hathatósabban elömozdittassék. Ez esetben legczélra vezetöbbnek mutatkozik, hogy az Esterházy-Handicap mintájára több versenynek propositióiban feltételül tűzessék ki, hogy azokban csak belföldi jockeyk lovagolhassanak. Eszmék a lovaglás és kocsizás köréből. IX. Lefelé hajtani. Sajnos, hogy sok lovasnál és még több kocsisnál nagyon el van terjedve azon előítélet, hogy sokat segitenek a lónak, ha feszesen marokba tartják, mikor lefelé haladnak. Ez nagy tévedés ; a minek bebizonyítása igen egyszerű. Az egyensúlynak már eleinte magyarázott viszonyaiból következik : hogy egy ló, mely előre haladni szeretne, mihelyt a szárakkal visszatartatik mégjobban fog előredűlni, mintsem azt súlyának előbbre vitele különben kívánná, mert a szárak feszítésével is küzdeni kénytelen. Ha más oldalról látjuk, hogy minden ló, melylyel szár nélkül sebesen lehajtunk egy lefelé vezető lejtön, magától emeli elejét és hátuljára ereszkedik, akkor mind ebből következik, hogy csak árthatunk az által, ha a szárakat erősen megfeszítvén az állatot zavarjuk és arra kényszeritjük, hogy súlyát még jobban előre nyomja. A könyü kéz, előnyeit sehol sem mutatja fel világosabban, mint ha lefelé megyünk; ha ilyenkor könnyű húzásokkal mérsékeljük a lovat, nyakát emelni fogja, és bizonyos könnyűséggel fog lehaladni a lejtős helyen. A kocsi-lónál itt még egy fontos tényező járul hozzá. A ló ilyenkor nem csak saját súlyának ellenére küzd, hanem azon kivül a kocsist is kénytelen visszatartani, ez alatt pedig a kocsis a mily mértékben meghúzza a szárakat, ugyan abban lábaival előre tolja a kocsit, és a szegény lovat azon szükségtelen helyzetbe hozza, hogy a kocsin kivül, még ezen mesterségesen előidézett nyomást is kénytelen visszatartani. Azért azoknak, kik kocsisukat szemmel tartják, tanácsos volna, a már emiitett néhány pontokon kivül arra is ügyelni, hogy a kocsis ha lefelé hajt, folyvást igyekezzék lovait oly módon visszatartani, hogy mennél kevesebbet dűljenek a marokra. X. A kocsis hogyan tartsa a kezét? Honnan jön az, hogy nálunk régóta minden jó kocsis ugy tartja a szárakat, mint azt a lovas a csikó kantárral tenni szokta, mig az angolok ellenkező eljárást követnek. Nálunk a kocsis ugy tartja az egyes szart a kézben, hogy ez alul, a kis njjnál jön ki a marokból és igy megv a lovakhoz, mig az angol ugy tartja, hogy felül jön ki a marokból a hüvelyk és a mutató ujj között és igy ér a lovakhoz, (lásd: l. és 2. ábrát.) 1. ábra. 2. ábra 3. ábra. 4. ábra. Ilyen határozott különbség a kéztartásban, olyan két népnél, mely mindegyik különösen jó kocsisokat tud felmutatni, neken nagyon feltűnt és fontolásra adott alkalmat. Az elegáns urakat, kik már régóta elfogadták az angol módot, itt nem veszem combinatióba, mert ők csak a divatot követik és szokásaikat ezzel változtatni szokták. 1* Legvilágosabban mutatkozik ez. ha mindegyik kézben egy szárt tartunk. Ha mind a két szárt egy kézben tartjuk, akkor a mi kocsisunk laposan fogja tartani kezét, ugy hogy a szárak a maroknak két oldalán bújnak ki és igy érnek a lovakhoz. Az angol kocsisnál, az egyik szár, a hüvelyk és a mutató ujj között, a másik meg e közt és a 3-dik ujj között fog kijönni és igy a lovakhoz érni. (lásd : a 3. és 4. ábrát.)