Vadász- és Versenylap 34. évfolyam, 1890
1890-01-01 / 1. szám
12 VADÁSZ- ás VERS ËN tY-LAP 1890 január 1Eme kisvárosban az előkelőek ivóhelyisége a czukrászboltban volt. Én a czukrásznővel pár nyájas szót váltottam s legott észrevettem. hogy szerény hódolatnyilatkozat iránt nem erzéketlen s e szerint igyekeztem hozzá alkalmazkodni. Midőn ma meglátogattam, szándékosan oly órában, mikor a czukrászboltban legkevesebb vendég szokott lenni, szóba hoztam előtte az iskola-igazgató szigorú intézkedését a diákokkal szemben. Idősebb asszonyok szívesen elcsevegnek fiatalabb emberekkel, kivált ha ezek figyelemmel hallgatják, tapintatosan kérdezősködnek tölök s bizonyos mértékig az udvarias bókokai is megkoczkáztatják irányukban. Egyébiránt az a kalandos jelleg, mely akkoriban a vándorinüvészekre tapadt, ritkán tévesztette el hatását a polgári társaság hölgyeinél. Igy tehát a czukrásznö is szívesen eredt beszédbe velem és én iparkodtam bizalmát megnyerni. Meg is ígérte nekem, hogy az iskola-zsarnokát rábeszeli a kiadott tilalom visszavonására, miután pedig én neki részletesen megmagyaráztam, hogy egyelőre egyéb támogatást tőle nem kérek, mint azt, hogy ma este, midőn az iskolaigazgató úrral az ő helyiségében találkozni akarok, ennek jelenlétében csupán ennyit kérdezzen tőlem : «Nos, hogy állnak az ügyek az önök cirkuszában, műlovar ur ? Van-e nagy közönség?» — Szívesen megígérte ezt is. Az iskolaigazgató ur minden este, pontban riyolcz órakor szokott az asszonyság külön-szobájában megjelenni, hol aztán rendesen tiz óráig időzött. E szerint, kivételesen, mindjárt a második számnál lelovagoltam iskolámat és siettem a czukrász-boltba. — A lanár ur ma esetleg egyedül van a szobában ! - szólt az asszonyság, elibem sietve Pompás ! Kérem, készítsen nekem egy pohárka «toddy»-t — hiszen ludja kegyed, az ön nagyszerű ménesijéből, egy kevés eognackal ; csakhogy legyen szives még tiz perezig késlekedni s aztán intézze hozzám a kérdést. Ugy-e, nem feledte el? — Dehogy i-jledtem ! Beléptem a mellékszobába, nyájasan köszöntem, mire egy mormogás volt a válasz, mely «jó estét» is jelenthetett. Helyet foglaltam és szemügyre vettem emberemet. Természetesen ugy lopva, bogy feltűnést ne okozzak. Az igazgató ur szivart szítt — mi akkoriban még a ritkaságok közé tartozott — ivott és gondolkozott. — Kicsiny, szürke hajú, gyér üstökű uri ember volt ez, horáci potrohhal, afféle vaskalapos arckifejezéssel, úgyhogy már előre is felsóhajtottam: «Ob, jaj, id nem fogok boldogulni!» De nini: Midőn az öreg ur gondolkozásközben lesütött fejét, fölvetette, két, szellemesen csillogó kékes szürke szemet pillantottam meg, aztán széles, jellemző állat és oly ajkat, melynek szép ivezetén a jókedv es humor minden szellemét láttam játszadozni, ugy hogy szivemben előre éreztem a győzelem diadalát, mert ez az ember nem lehetett megcsontosult könyvmoly, pedáns vaskalapos, legfelebb oly tudós, a ki előtt semini emberies nem volt ismeretlen. Az asszonyság behozta az italomat és kérdést intézett hozzám. — Oh asszonyom, — válaszoltam, — rosszul, szörnyű roszul folynak a mi dolgaink! Sedet post equitem atra cura! nálunk ily időben, és még hozzá járul a bajhoz az a tilalom is, melyet az önök főiskolai igazgatója adott ki tanítványainak, hogy valamiképen a mi cirkuszunkat meg ne látogassák: az isten tudja, miért. S ezáltal elvon tőlünk legalább is ötven látogatót, kik különben minden este gyönyörködnének előadásainkon, melyek annyira-inennyire a régi olympiai játékok utánzatai, tehát némileg klasszikusok is. Az igazgató kissé meghökkent és kérdő pillantást vetett az asszonyságra, ki sajnálólag csóválta a fejét és miután lopva egy pillantást vetett felém, kiment. — Hüm! —dörmögött az igazgató, nagyot hörpentve a poharából és ambroziai felhőbe borítva magát Végre eme kérdést intézte hozzám : — Érti ön a latin nyelvet, tiatal ember? Más körülmények közt egy idegen ember ily kérdésére azt a természetes ellenkérdést intéztem volna : ki légyen az, ki engem e megszólítással szerencsés it ? Most azonban tombolt lelkem örömében, hogy eljött a pillanat, melyre oly nagyon sóvárogtam — s igy válaszoltam : — Hogy érieke latinul? Vakmerő lietykeség volna tőlem, ha én azzal dicsekedném. Annak idejében olvasgattam ugyan Horácot meg a többi derek urat és maradt még valami belőlük a koponyámban. Egyébiránt, hiszen már az ó-kor hét bölcsének egyike megmondta azt: «Tudom, hogv inil sem tudok!» — Hüm! Ambrozia-telhők burkolták be újra a tanár urat. — És mit láthatni az ön cirkuszukban, mi juvenis ? — Oh, uram, mindenféle nagyszerű művészetet és büvészetet, pompás lovakat — például egy kis lovat, mely a világnak valamennyi bolt és élő nyelvét érti. — Hüm ! —- hangzott ismét, miközben kétkedő pillantást vetett felém a tanár ur. Természetesen eléggé jó színész voltam, hogy arczom őszinteséget és elfogulatlanságot mulasson. — Bizonynyal, uram ! A mi ;Phöbuszunk valóságos Mezzofanti.* Természetesen csak érti a nyelveket, anélkül hogy beszélné. Az öreg ur linómul mosolygott. — Ama meggyőződése látszott ebből, hogy én tudom kilétét Most azonban hallgatott, ivott és szivarozott. Az életben nagy művészet kell ahhoz, hogy valaki a kellő időpontban jelenjen meg és távozzék el. — Ezt érteni, különösen egy vándormüvészre nézve, múlhatatlanul szükséges létföltétel. Én eleitől fogva iparkodtam ezt a művészetet megtanulni és nem maradtam abban tökéletesen tájékozatlan. Ösztönszerűleg érezteti), hogy most már ideje lesz távozni és nyájasan köszönve a tanárnak, ki azt egy fejbólintással viszonozta, rohantam egyenesen haza, hol épen véget ért az előadás. — Győzetem, gyermekek! — kiáltottam föl, — kétségtelen győzelem ! Az iskolaigazgató holnap reggel meglátogatja a cirkuszt, vagy én nem teszem a lábamat kengyelbe többé. Holnap tehát teljes díszelőadást tartunk. Ezt azonban nem fogjuk hirdetni, hogy igy esetlegességnek tűnjék föl. — Mindenelött Phöbuszt egy óráig oktatnom kell. hogy Torit kövesse, és ezt is be kell a leczkéjére tanítanom. Phöbusz, egy kis jávai koromfekete mén — ha nem csalódom, az idősebb Casanova hozta e kis lovat a keletindiai tengeri szigetről Európába s használta cirkuszában, mig végre hozzánk került, úgynevezett müvészló lett, a főnöknek büszkesége, ki azt rendesen maga szokta elővezetni. Phöbusz nagy higgadtsággal működött, megértette a szemmel való legcsekélyebb intést, a legkisebb mozdulatot — szóval, mintaló volt. Tori és Phöbusz vagy két óráig gyakorolták magokai és mindaketten oly jól betanulták a szerepeiket, hogy én tnind a leányi, mind a lovat összecsókolgattam. Aztán még a Tori kosztümjét kellett összeállítani s a legvérmesebb reménynyel hajtottuk fejünket édes álomra. * Mezzofanti bibornok, köztudomás szerint, hires nyelvtudós volt, ki valamennyi holt nyelvet értette s vagy harmincz élő nyelven heszélt. Keményem nem csalt meg. Másnap este az egész iskolával jelent meg az igazgató a czirkuszban. Önkint érthető, hogy tehetségünk szerint igyekeztünk mindnyájan, hogy az előadás mennél jobban sikerüljön s verve-vel müködtünk közre. A lovak is különös kedvvel dolgoztak. Következelt a «Tori és Phöbusz» száma. «A tudós ló. Phöbusz, a cirkusz Mezzolantija, elővezetve Victorine kisasszony által!» - kiáltottam ki. a czirkuszok akkori szokása szerint. A függöny kétfelé nyilt. Victorine és Phöbusz ott álltak a pályán, s a leány oly kedves elevenséggel üdvözölte a közönséget, hogy ez viharos tapssal fogadta. Mikor pedig teljes világosságba lépett, az öreg iskola - igazgató csaknem hangosan kiáltott töl: «Ecce. Ecce! Dionysus juvenilis est illace ! — Bachus, Liber est illace ! Vere ! Verissime ! Keapse ! Heapse!» s a vezérlete alatt érkezett diákság nagy tapsolás mellett ismételte az igazgató szavait, ugy hogy Tori tölpirulva. csaknem zavarbajőve — mi nála soha sem szokott történni — felém fordult. Mosolyogva intettem neki, hogy kezdje, Tori abban az öltözékben, melyet neki erre az előadásra kigondoltam, csakugyan hasonlított Zeusz és Semele liához, a szép tiatal, J vidám boristenhez. Phöbusz először is végig csinálta a szoí kásos hókusz-pókuszt, miközben Tori beszélgetett vele németül, persze rusnyák kiejtéssel, de hát ez nem volt baj. Egy igéző műlovarnő ajkáról ugy hangzott ez, a diák urak előtt, mint valóságos zene. Most pedig Tori igy szólt : — Íme, Phöbusz ezennel mint nyelvtudós togja magát bemutatni : mert ő ért minden nyelvet, holt és élő nyelvet. Kérem tehát áz urakat, mondjanak valamely nyelvből egy tételt s Phöbusz a saját szájával mondja meg. mily nyelven volt az kiejtve ! Én a pályára léptem, ugy tettem, mintha Phöbusznak a disz-teritőjén igazítanék valami! és aztán olt maradtam Tori mellett, egy pillantást vetve az iskolaigazgató felé. Az öreg urnák az ajkán mosoly játszadozott. Természetesen rég észrevette a csinyt. A diákok egyike Homerból idézett egy verset. — Görögül, — suglam Torinak, ki aztán hübuszt kérdezte. Az oktatás szerint a ló kissé ugy tartotta fejét, mintha gondolkoznék, aztán oda tartotta ajkát Torinak a füléhez mintha súgna neki, és ugyanakkor Tori tolmácsolta Phöbuszt : — Görögül volt mondva. A diákok tovább idézgettek, latinból, francziából, angolból, lengyelből — Phöbusz és Tori mindent tudtak. Most láttam, a mint az iskolaigazgató arczát. melyet folyvást figyelemmel kisérteni, pajkos mosoly derítette föl s rögtön oly nyelvből idézett, melyre én teljességgel nem számítottam. Nyilván látszott, hogy a vén róka engem sarokba akar szorítani. Véletlenül és szerencsémre azonban annak idejében kissé a régi indus költészettel is foglalkoztam néha, tanulmányozva a Manábharátát, úgyhogy egyes szavakat legalább ismertem. Oda súgtam tehát Torinak. «Sanskrit!» Minthogy azonban az a nyelv nem volt a leczkében, a Tori fülében nagyon idegenül hangzott az. Kétségbeesve nézett reám. en ismételtem: «Sanskrit!» és a leány ajkáról ellebbent a «Schwanztritt». Természetesen, homéri kaczaj keletkezett, noha az iskolaigazgatón kivül és énkivülem senki sem tudta, voltaképen hogy áll a dolog. — Victorine kisasszony rosszul hallotta mit súgott. Phöbusz, — siettem kinyilatkoztatni — Phöbusz természetesen sanskritet értett. — Aztán igy folytattam : — Minthogy azonban a tudományos dolgok Phöbuszt nagyon kimerítik, most ö. a közönséget üdvözölve, visszavonul : elébb azonban a szorgalmának a
