Vadász- és Versenylap 26. évfolyam, 1882

1882-12-28 / 52.szám

Deczember 14. 1882. VADÁSZ- É

S VERSENY-LAP. 467 Azt hiszszük, eleget mondtunk annak igazolásául, hogy arna rendszer, melyet Anglia követ a csikóknak idomitására vonatkozó kor megállapításánál, legjobb és legelőnyösebb az egész világon. Megjegyezhetjük >tt, hogy a mi egyedül komolyan számításba vsubető versenyfeleink a francziák is kétéves koiukban futtatják lovaikat és kénytelenek épúgy tenni, mint mi в idomittatniok kell a csikót yearling korában, sőt még előbb is, teliát körülbelől époly idős korukban, mint mi szoktuk azokat. Még néhány észrevételt akarunk tenni, a mint épen eszünkbe jut, л nem egyenlő fejlődésről, illetőleg a yearlingek kisebb vagy nagyobb mérvű érettségéről. A csikólegelőn a kisebb yearlingek rendesen elevenebbek mint a nagyobbak, mert ezek kevésbbé iparkodnak fürgeségüket kifejteni ; de ez rem lehet mérvadó a lovak minőségének megítélésénél s már sokan drágán fizették meg e tekintetben való jóhiszeműségüket. Igy például Bentinck lord mindig több yearlinget állíttatott fül a paddoek egyik oldalán s elbocsátva őket, azokat választotta ki a legnagyobb versenyekre, melyek leghamarábbb jutottak a túlsó végre. Foozool például, e compact kis mén, az ekkép mutatott formája után jónak tartatott s a szerint volt engagementja is ; azonban később az igényeknek nem feleibetett meg s nem egy oly ló, mely a paddockban vele nem állhatta ki a versenyt, a versenypályán könnyedén megverte. Pyrrhus the Tirai ellenben, a paddockban a leglassúbb volt a lassúk közt s valamennyi jobbnak látszott nálánál ; de azért később mégsem vetélkedhetett vele egyik sem s megnyerte a Derbyt. E tényekből tisztán kiviláglik, mily kevés jelentőséget tulajdonithatunk a yearlingek galoppozásának a paddockban, hol az indolensobbek épen semmi ösztönzésben nem részesülnek. Később azonban, a munkáról már jobban meg lehet Ítélni a valódi értéküket. Most pedig helyén lesz itt leírnunk, miképen kell a yearlingeket a paddockban tartani s e tekintetben a Sir Tetton Sykes módszere mintaszerű, melyet ez a paddockban alkalmazott. Ott voltak jó téres és kellően bekerített osztályokban a yearlingek, szám szerint huszan-barminczan együtt, mének és kanczák gondosan elkülünüzve, melyek a legjobb legelőt élvezhették, mig egy másik kerített térségen a csikók az anyakanczákkal [együttesen, szabadon futkoshattak. A yearlingek ott, a szó szoros értelmében semmiféle kényszert nem éreztek, elletésiiktől kezdve ama napig, a mig vásárra nem kerültek. Félszer alá soha sem jutottak addig, mig a dér be nem állt. Tápszerül ilyenkor a legjobb szénát és zabot kapták, mely a birtokon termett, nagy bőségben. Istállóba akkor kerültek csupáü, ha a tél szigora miatt a szabadban-létel rájok nézve veszélyessé válhatott volna. Különben, enyhe időben egy napig sem tartattak zárt helyen, csak kevéssel eladatásuk előtt, a midőn istállóban helyeztettek el, hogy igy kissé szelídebbekké váljanak. E módszer a legjobbnak bizonyult mindenütt s ahol alkalmazták, a legszebb sikereket érték vele el. Miután már előzőleg beszéltünk az egvévesek szükséges dressurája felől, szóljunk most ezeknek s az idősbeknek versenyre előkészítéséről. A dolognak jobban megérthetése végett nem lesz felesleges, ha egy kis összehasonlítást teszünk a Hajdani és mai rendszerek között. Először is amaz izzasztási módról, mely kettős pokrócz s kettős maszk alkalmazásával tett négy mértföldön túli erős galopból állt, mai napság alig ballhatni már. Ez izzasztási mód aDnyira gyüngitőnek bizonyult, hogy csodálni lebet, miért nem hagytak föl azzal már jóval régebben, annyival inkább, mivel az abból származott bajokat már 1809ben Mr. Lawrence „ The History of the horse

u czimű munkájában s több más szakértő iró műveiben bőven megbeszélve olvashatjuk. Az intőszavak, persze, pusztában hangzottak el s a baj már annyira növekedett, hogy nem is tartották a lovat „fit"-nek, ha azt a fent irt módon nem galoppoztatták. Mi voltunk az elsők az angol idomitók közt, a kik buszonnyolcz-barmincz év előtt ez elavult rendszerrel szakítottunk. Annálfogva soha sem vettük azt többé igénybe, mert ama bajok közt, melyek abból származnak, van egy, mely magában is elégséges arra, hogy ama rendszert kiküszöböljük ; ez, a letörés nagy veszedelme. Mi ezt két legjobb lovunknál tapasztaltuk, melyek azelőtt tökéletes egészségesek voltak s egy ily galop alkalmával megsántultak és soha többé tökéletesen ki nem gj ógyulhattak. Azóta nemcsak hogy teljesen elvetettük e rendszert, hanem szóval és írásban barczoltunk e természetellenes és veszélyes mód ellen. Korábbi időben a versenylótól kivánt munka lényegesen erősebb volt, mint mai napság ; igy például az izzasztás nem csak az érettebb korú lovaknál alkalmaztatott, hanem a kétéveseknél is, egyszer egy héten. S eme rendkivüli munka csak pótlék volt, ama munka mellett, a melyet a lovaktól minden nap — még a vasárnapot sem véve ki, — kívántak. Hajdanában szokásban volt az idősb lovakat az izzasztás előtt legalább is két mértföldnyi távra galoppoztatni. A kétévesek csak egy mértfüldet tutottak naponkint lassú paceben, mig az idősbek kétszer, — először mérsékelt galopban l'/j—2 mértföldig, aztán félórával később lépésben való jártatás után ugyanoly távolságban oly gyorsan futottak, ahogy csak birtak. Mr. Chiferty a „ Genius Genuine" czimű munkájában oly lovakról beszél, a melyek hetenkint kétezer hatmérfbldes izzasztó-galoppot végeztek meleg pokróczok alatt s ez bizonyára nagyon igénybe vette a legerősebb munkát kivánó, nagyétvágyú lovakat is. A legmelegebb napokban, midőn a legcsekélyebb szellő sem lengedezett s a veríték folyvást szakadt egy fél óráig a lóról, az az izzadságkaparó késsel lekapartatott, aztán szárazra dörzsöltetett s ismét munkába küldetett. Nem lehet tagadni, hogy ama lovak, melyek e szigorú előkészítést kiállották, annyira „fit"-en jelentek meg a versenypá lyán, a mennyire csak lehet, és mégis mai időben alig akadna valaki, a kinek e rendszerre visszatérni kedve lenne, mivelhogy, mint említettük, a letörés veszedelme nagyon könnyen bekövetkezhetik a mellett, mi a legmerészebb idomitót is visszariasztja ama rendszer alkalmazásától, még akkor is, ha az némi eredményt igérne. Hajdanában szokás volt, a lovakat, mialatt kiint voltak, valamely kút vagy forrás közelében levő vályúból megitatni s aztán galoppoztatni; oly szokás volt ez, mely a józan emberi észszel homlokegyenest ellenkezik s határozottan elitélést érdemel. Amaz éjen, mielőtt a ló a versenypályán megjelent volna, szájkosarat alkalmaztak a fejére, hogy az alomevésben megakadályozzák; ez mai nap már csak ritkán szükséges. „Még sok egyéb, talán jelentéktelen dolgokban eltértek a régiek a maiaktól. Angliában a Houghton mee ak üálynkról csak azért álmodjam, bogy j iegg<-l a rajtam megesett számtalan baleset fölött bámészkodjam. Borzasztó volt! — elejétől végig. A sudronynyal bekerített cover keskeny kapuval van elzárva. Attól tartván, hogy Miss Vane lova, — ha a falka s lovasok megindulnak, azon keresztül nem mehet, nyitva tartám ; de Miss Vane felém sem tekint, s kis huga és Knighton között lovagolva, a coverből kiugrat. A kifelé nyiló kapu ezalatt, nem tudom hogyan, becsapódik s lovamat megvágja, hogy roppant oldalszükéssel pocsolyába ugrik ; mindketten egy pillanat alatt csupa sár és iszap leszünk ; mig megbokrosodott lovamat csititva, az iszapból kivánszorgok, a falka élénk csaholással megindul. Azt hivéra, hogy elhajtanak tőlem; a róka azonban közvetlenül mellettem tört ki, s azok, kik a cover túlsó részén várták, köztük Miss Vane is, — a vadászattól elmaradnak. A kapu felé sietek s újra felnyitom, de a minden oldalról felém tóduló lovasok egyike véletlenül beléje akad, magával rántja s ugy vágja térdemhez, hogy lovamról majd leestem. Mig ijedt lovammal s a kapu felnyitásával vesződtem, falkánk az első akadályon rég túl volt ; — fájós térddel és keserű szitokkal indultam utána. A parkból kijutva sik mezőre értünk s a vett iráDynál fogva feltehettük, hogy rókánk a Roseborough Grose felé tart. Nem tudom hogyan, de egyszerre ugy tetszett, mintha Edith s Knighton, — kiket az átugratott akadályoknál nem láttam, előttem volnának. Gyors futamban az orazágút felé közeled énk ; magas palánk-kerités van előttünk; szerencsénkre tért találtunk s csekély árokon kérésziül az országútra jutunk; túlsó oldalán azonban erős akadálylyal vagyunk szemben ; karókra font magas kerités előtt széles árok, s utána isten tudja mi ! Lovam bátran nekiment s hátsó lábaival megakadván, bukfenezet vágott s mindketten fejtetőre. Mire lovam felugrott, én is talpon voltam, de bukás közben kantárszáraimat eleresztvén, lovam ott hagyott, s a ma-gas fűben kénye kedve szerint ugrándozott. Alig tettem egykét lépést, hogy lovamat valahogyan kézrekeritsem, Edith s Knighton az akadályon vigan keresztűlröppennek s szánalmas mosolylyal néznek reám. Szégyenlő tem daczára erőt vettem magamon s kértem őket, hogy lovamat fogják meg. Edith, nevetve, Knighton pedig gúnyosan felelt: „a futam oly szép, hogy lovat fogni semmi kedvünk" s vissza sem tekintve, tova vágtattak. Szánalmat gerjesztő állapotomat minden falkavadász élénken képzelheti. Összetört, sáros kalappal, eltépett kabáttal s üsszekarczolt, véres arczezal álltam ott; — mélyen sértett szivemben, ráadásul Edith gunykaczaja viszhangzott s megvető tekintete állt előttem. Lovammal hogy kerültem ismét együvé, nem tudom. Tán valamely jóindulatú mezei munkás vagy pásztor fogta meg. Gyorsan nyeregbe kaptam, tüskén bokron áimentem u mint csak mehettem, hogy lovar-becsületemet helyre hozzam, s a rajtam megesett szégyent lemossam. Egy közbejött rövid „check" szerencsésen rá is segitett, hogy megközelítsem őket. Edith s kisérője az akadályokat könnyen vették, s mind amellett, bogy Knigh- ton tőle néhány yardnyira elmaradt, egymással annyira el valának foglalva, hogy közeledésemet észre sem vették. Ezalatt mindent figyelemmel kisérhettem. Knighton veres kabátja feddhetlen tiszta, s terhelői fehérek valának, kengyele körül is csak néhány apró sár-fecscsenés látható, de a caœelia-csokrr, mely gomblyukát ékesité, eltűnt onnan. Hová lett? .... Egy kis fürkészés elárulá . . . . Edith keblére van tűzve. Színvonalukra érve, a szerelemféltés keserű indulatával szóllitám meg. — Edith ! itt vagyok én is, s mint látja, semmi baj ! Mire hideg, fellengős tekintettel válaszol: — Örülök rajta, — de nevem Miss Vane! Mire megütközésemből magamhoz tértein, Edith kísérőjéhez fordulva mondá: — A falka balra fordul, tartsunk utána — s egy nyilt kapun átsurran, és a sűrű eleven kerités mögött eltűnik. Ne neked. . . . A falka gyorsabban hajt, mint valaha, de rókánk, egy legelő juhnyáj által visszai-ezzentve, Roseborough Gorse helyett a fairdewne-i lyukaknak tart. A hűtlen leányra s