Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-06-19 / 25. szám

212 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. JüNItJS 19. 1879 ban a nagyobb rész öt fajt különböztet meg: az argali-t, mely Ázsiának, csaknem valamennyi magas hegységén honos ; a burrhal-t a felsö-Himalaján; a korszikai vadjuhot; az afrikai vadjuhot és az amerikai bighorn-t, melynek tudományos neve Ovis montana és ugyanegy a kaliforniai vadjuhval, melyet kőszáli juhnak is neveznek. El van ez terjedve a Missouristól nyugatra, egészen a csöndes oczeán partjáig, a Columbia folyamtól északon egészen a déli Rio-Grande-ig. Olykor a Mexicóval határos hegységeken is láthatók. Az argali-hoz, nagyon hasonlít a bighorn, csakhogy szarvai szabályosabban csavarultak s nem vetik lábaikat annyira szét. A legkitűnőbb térmészetbuvárok változatoknak tartják e két fajt в maga Couvier is ama véleményben van, hogy az argali a Beringut jegén vándorolt be Amerikába s csupán az égalj befolyása hozta létre az eredetitől kissé elütő változatot. Sokan állítják, hogy a szelid juh, eredetét az itt szóban forgó vadjuhtól vette ; ám ez egész kérdést még földeríthetlen sötétség leple födi. Csak azt tudjuk, hogy a juhot, már a történelemelőtti korban házi állatként tenyésztették, miután a svajezi tavak czölöpépitményei közt oly fajnak a vázára találtak, mely minden mai időbeli juhfajtól különbözik. Többféle körülmény áll ellentétben ama nézettel, hogy a vadjuhban a szelid juh dédőse keresendő ; így a többi közt az is hogy a vadfaj kétszerte-háromszorta nagyobb, mint a szelid juh ; továbbá, hogy előbbi durva sürü, tömött bundával van borítva, melyen csak vajmi kevés finomabb gyapjú található. Noha a szőr durva, mindamellett puha és oly sima, mintha fésülve és kefélve lenne. A vadjuh szine leginkább barnásszürke, azonban ez változik kissé az évszakokkal ; hasa fehér s rövid farkának sárgás szélű fekete színezete van. A hím állat szarva rendkivül nagy s legnagyobb átméretében öt-hat hüvelyknyi, hossza pedig 2—3 lábnyi ; szine sárgásfehér. A nősténynek a szarva inkább lapos, kevésbbé csavarodott és sokkal rövidebb, a mennyiben csak 6 — 7 hüvelyknyi, a görbület szerint mérve. Egy kosnál melyet a mult évben a Mont Shastán lőttek, a következő méréseket tették : hossza 6 láb, vállmagassága 3 láb 5 hüvelyk, körülete a váll-lapok mögött 3 láb 11 hüvelyk, szarva hossza 2 láb 11 hüvelyk, farka hossza 5 hüvelyk, szőr hossza 2 hüvelyk, súlya 344 font. Emez, alakra, szinre és szőrre vonatkozó különbségeken kivül, lényegesen elüt egymástól a szelid és vad-juh szellemi képesség tekintetében is. Előbbi, köztudomás szerint, nem valami okos állat s testmozdulataiban is ügyetlen, mig a vadjuh kecsesen jár, akár az őz s minden izma életre, elevenségre mutat. A szelid juh nagyon félénk, a vadjuh ellenben bátor. Előbbi mindig szennyes, utóbbi oly tiszta, mint legelőjének virágai. A Sierra Nevada közép részein, mely köuynyen járható, a vadjuhokra a nyári időszakban, a mono-indiánok vadászgatnak, e miatt ez állatok azon a tájon nagyon megritkultak. Azonban a nevezett hegy nehezen járható déli meredélyein még számosan találhatók, ugy szintén a Mount Shasta magasabb részein, a melyek ép oly járhatatlanok. Ott aztán nem igen tarthat a vadász fegyverétől, kinek ha elvétve sikerül kijátszani a vadjuh okosságát és éberségét s leteiitheti golyójával : ez ép oly esemény, mint mikor a savoyai zergevadász egy kőszáli kecskét elejt. A vadjuh husa — említsük meg itt — rágós és nem nagyon ízletes. E hegységeken való háromévi tartózkodásom alatt, élénk buzgalommal tanulmányoztam én ez érdekes állatok életmódját és szokásait s ott nyert tapasztalataimat akarom én az alább következőkben leirni. Meglehet, hogy soraim által, e szép, megközelithetlen állatra vonatkozó ismeretek — melyek bizony még eléggé felületesek — kiszélesbülhetnek. Tavaszszal és nyáron a him állatok 3—20 főre menő elkülönzött falkákban legelésznek, vagy a jegeshegyek szélén található gyér füvöD, vagy pedig a legmagasb hegycsúcsok várhoz hasonlító szirtéin tartanak pihenőt. Akár pihennek, akár legelésznek ezek az állatok, a szemlélő mindig gyönyörűséggel bámulhatja kecses maguktartását s elegáns mozdulataikat. Nyughelyeik megválasztásánál ugy látszik háromféle körülményt vesznek tekintetbe : a verőfényt, a messze kilátást s а biztonságot, halálos ellenségükkel, a farkassal szemben. Az ö legelőtereik a legszebbek a Sierra Nevada vad virányain, melyeken a gencziána s egyéb fü és bokorfaj diszeleg. E helyek, vagy a legmagasabb csúcsokon vannak elrejtve, melyek meredek mélységekkel határosak, vagy oly alantosabb részeken, hegyi tavak és patakok közelében, hol a bársonyos fü zöldéi s a bibor páfrány tenyészik. Átalában oly tereket választanak, a honnan veszély esetén gyorsan menekülhetnek. Noha ez alpesi virányon édes növény is terem, a vadjuh mégis kevésbbé élvezi azt s inkább fanyalodik kedvencz táplálékahoz, a különböző bokrok fűszeres leveleihez és hajtásaihoz. Ha a tél beköszönt s a legelő területeket roppant hótömegek borítják, akkor összesereglenek a vadjuhok s akár a vándormadarak, melegebb égbajlatot keresnek föl. Rendesen a Sierra keleti oldalán ereszkednek alá a madarakban gazdag kis völgyekbe, melyek a Nevadának zsájával borított fensikjaira nyilnak. Itt 5 — 6000 lábnyira a tenger szine fölött, hol a hó soha sem esik vastagon, tanyáznak ők mindaddig, mig a kikelet enyhe napja a magas hegységek havát elolvasztja s kedves tartózkodási helyeiket újra virágszőnyeggel vonja be. Itt vannak ismét igazán elemükben, a legmagasabb légkörben. Junius és julius havában ellenek s ilyenkor a legfélrébbesö és legjárhatlanabb szirteket keresik föl, melyek magasan ama meredélyek fölött állanak, hol a sasok fészkelnek. A Sierrán való átkelésem alkalmával láttam fiaival legelésző anyajuhokat 13,000 lábnyi magasságban a tenger szine fölött, »ágy«-ában, a mint a havasi vadász szokta mondani. Ez ágyak azonban csak kicsiny — apró kövecscsel borított fensikok, melyek észak felé magas sziklafalakkal védvék a folyvást sivító éles szél ellen, mig a többi irányban szabad kilátás nyilik. Ezek képezik a bölcsőit a négylábú apró hegylakóknak, magasan a légben, ringatva a vihar által, ritka, hideg levegőben aludva, de finom, tömött bundába burkoltan, szerető, erőteljes anya által tápláltatva, mely védi őket a sas karmaitól, meg a Coyot fogaitól. Igy növekedik föl a virgoncz kis bárány. Itt kezd megismerkedni az ízletes viránynyal éa cserjék leveleivel ; szarvai elkezdenek nőni s mikor a Dyár vége felé jár, akkor már megizmosodik és ügyesedik s közzé vegyül а nyájnak, mely a völgynek lefelé vonul. Ép ugy mint a kőszáli kecske, melyhez a vadjuh az ö életmódjában nagyon hasonlít, utóbbi is ép oly bátran veti magát alá a meredek szirtekről, épen mint a búvár, fejjel lefelé, hogy erős, ruganyos szarvaival a zökkenés nagyságának élét vegye. En soha sem voltam szerencsés, ily merész ugrást látni ; azonban találkoztam két oly vadászszal, kik az állítás igaz volta mellett bizonykodtak, szemtanúi levén ily merész ugrásoknak. Néhány koponya és szarv, melyeket megvizsgáltam, valóban azt mutatta, hogy különösen a kos véghez vihette a merész ugrást, mert а zúzódás nyomai észlelhetők voltak. A szarvak a homlokzaton erős sérülést szenvedtek, azonban oly széles alappal birtak, hogy a homlokot és szemet tökéletesen megvédhették. Egyébiránt a vadjuh koponyája erösebb, mint bármely állaté. A Mount Shastán találtam egy régi megfakult példányt, melyre legalább 12-szer vágtam jégvágó baltámmal, a nélkül hogy azt szétzúzhattam volna, s ez a mellett bizonyít, hogy ily koponya nem törhetik össze, ha tulajdonosa a szikláról a mélybe aláveti magát. Mindamellett valóbbszinünek látszik előttem, hogy а vadjuh, a neki tulajdonított buvárugrást nem viszi véghez, hanem fejét inkább csak támaszul használja, ha jelentékenyebb ugrása közben a sima, szirtes talajon rögtön meg nem állhat a lábain. Az utazónak, ki a magas Sierra Nevadán átkel ugy tetszik, mintha e hallgatag pusztaságban hiányzanék minden állati élet; azonban ha egyedül mennek, minden nesz és zörej nélkül, azt fogják tapasztalni, hogy a magas hegység jégvidéke sem lakatlan. Szeptember havában, egyizben egy járatlan szorosban haladtam a San-Joaquin-folyó mentén, egészen a jeges forrásokig. A nap nyájasan mosolygott ; a mókusok kedélyesen rágicsáltak a fenyőalmákon ; a pillangók a hervadni kezdő hegyi virágok fölött csapongtak ; a füzek és egyéb fák sárgaszint öltöttek ; megbarnultak a legelök s az egész kihalni készülő tájon oly kedves, mély nyugalom terült. A sziklás folyampartok mentén haladtam odább ; lassan sok fáradtsággal kapaszkodhattam fölebbfölebb, miguem egyszerre meglepetve álltam meg s kárpótolva vale'k egy gyönyörű, festői völgy látványa által, minőnél kiesebbről nem is álmadoztam. Két mértföldnyi hosszaságban s félmértföldnyi szélességben, magas gránitszikláktól szegélyezve, mint a Yosemite völgye, terült mély elkülönzöttségben a sárgás zöld gyékény, melyen nagy ivben vágott keresztül a csörgő patak, a tájnak még igézőbb képet kölcsönözve. E kis Yosemitevölgyben csakúgy hemzsegett a tarka állat-világ. Özek suhantak bokortól bokorhoz, borjaikkal ; a szürke erdei tyúk zajongva röppent föl a sárga fűből, s újra leszállt а jegenye alacsony ágai közé, közel bevárva engem, mintha bámultatni ohajtott volna. Izmos vadmacska hagyta oda rejtekét s nagy ugrásokkal szökdécselt át а folyócskán, az uszó fadarabok segélyével. A kis szürke gyik a verőfényen sütkérezett a fa gyökerén, s csakhamar zörögve tűnt el a sárga levelek közt, mikor egy büszke daru, a patakot átgázolva, közelébe jutott. Az alkonyi pír felhőtlen égen ragyogott s én még mindig elmerülten bámultam ez épen nem vad hegylakókat ; mignem egyszerre beállt az est, mert a magas szirtfalak elfogják а búcsúzó nap sugárait. Ekkor azt tettem, a mint már százszor is, hasonló helyzetben : kiteritém a gyapot-takarót, beburkolództam, kerestem egy fagyökeret vánkosul s még egyszer föltekintve az enyhe csillagos égre, édesdeden elaludtam. Kissé álmadoztam, mig csak a hüs reggeli lég homlokon nem csókolt, újra visszaadva tiszta öntudatomat. Mindig hegynek fölfelé kellett kapaszkodnom másnap is. A táj is hovatovább havasi jelleget öltött; zordabbá, nagyobbszerüvé, borzadályosabbá vált. A méltóságteljes czukorfenyő a keményebb czedrusnak és hegyifenyönek engedett helyet s a szük völgyek, mennél magasabbra emelkedtem, annál gyérebben voltak virágokkal diszitve, csupán а vad gencziána tenyészett buján oly helyeken, hol gyökereivel megkapaszkodhatott. Délután oly völgyhöz érkeztem, mely rendkivül zord jellegű volt. A szilaj hegyi folyam csörömpölve zuhogott alá a hatalmas sziklatömbök között, melyek útját elzárni iparkodtak. De még nagyobb zajt okozott ama zuhatag, melyet fentebb kellett keresnem. Nagy fáradsággal hatoltam át az alágördült kőhalmazokon, mig végre czélomhoz értem : itt volt a völgynek a vége s egyszersmind a San-Joaquin folyónak a forrása, mely itt, bölcsejénél, csodaszép kigyózással hullámzik alá. Miközben a terepet vizsgáltam, egy keskeny ösvényt pillanték meg, mely magas terrase-hoz vezetett. Itt leültem, hogy lélekzetet merítsek s egyet-mást jegyzökönyvembe bi írhassak, miközben magas álláspontomat fölhasználva, átfutottam tekintetemmel az alantam terülő nagyszerű tájképet. A nélkül hogy csak gyanítani is mertem volna, közelemben élőlények voltak. Ugyanis mintegy húsz lépésnyire tőlem három vadjuh állott, nyugodtan és kíváncsian szemlélve engem, alkalmasint abban a hiedelemben, hogy én békés ember vagyok s bizalmukat nem viszonzom halálos büntetéssel. Soha e he^ységeu nem lepett meg valamely esemény ennyire, mint emez, előttem oly hirtelen fölmerült állatok, melyeket oly ritkán lehet ily