Vadász- és Versenylap 22. évfolyam, 1878

1878-02-13 / 7. szám

FEBRUÁR 13. 1878. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 45 Töredékek vadásznaplómból. Dobsina 1876, octobev végén. I. Első »özem.« Sok éve már, hogy vadászom, mindig szeretettel, szenvedélylyel csügtem a sport e nemén ; sok vidéken jártam vadászva ; mivel azonban csaknem kizárólag vizslázásra szorítkoztam, természetes, hogy nagyobb vadat nem ejtettem el. Fürjek, foglyok, erdei s vizi szárnyasok igen változatos nemeiből hoztam százakra menő áldozatot Diana oltárára, a szőrmés vadak között azonban rókánál tovább nem mentem, »özet« pedig még futni sem láttam szabadban. Sokat beszéltek nekem vadásztársaim azon lázas izgalomról, ama kellemes feszültségről, ama gyönyörről, melyet éreztek lia a közeledő őz dübörgését, csörtetését hallották; sokszor hallottam, hogy azon vadász is, kinek özet lőni semmi újság, kinek az »napi kenyere« mindannyiszor leirhatlan kellemes feszültség — »vadászláz« által lépetik meg, valahányszor őzre kell lőnie ; sokat hallottam, mily megragadó, midőn a sürü bükkös vágásban, öles szökésekkel, nyil sebesen fut az özbak ; vagy mily festői midőn neszt — vagy szimatot fogva hirtelen felüti gyönyörű fejét, füleit hegyezi, lábával toppant ; nem csoda hát, hogy »őzet lőni« vagy legalább csak őzre puskázni is vágyaim Mekkája lett ; midőn pedig lakhelyemet ide, hol ma is vagyok kellet állandóan áttennem, oly vidékre, hol az őznek valódi hazája van, kétszeresen tartott izgalomban a vágy özet lőhetni. Kopókat szereztem kisérleni kezdtem a szerencsét, — elébb utóbb csak lövéshez juthatok ; — ha a vizslavadászatnál a jobb lövök közé számitottak s par excellence »szerencsés kópé«-nak tartott mindenki, elébb • utóbb csak kell lőnöm őzet is ! Miként történt ezen casusom, mint jutottam először őz lövéshez elmondom. Gyönyörű késő octoberi nap volt; egyike azon méla-mosolygó őszi napoknak, midőn a már aranyszín falevelek között csak a legenyhébb szellőcske suttog, midőn a lég oly végtelen tiszta, átlátszó, s az ég azúrja legtisztább szinében pompázik ; a nap sugarak nem égetők s ama különös bűvös arany szinnel festik az egész tájat, mely annak sajátszerű méla jelleget kölcsönöz ; — igen al kalmas nap, gondolám szalonka cserkészetre, s reggel, teendőim végezte után már indulóban voltam, vadász öltönyömbe bújva s Setter vizs Iámat Corát magamhoz füttyentve, midőn a hely felett hova szándékoztam határoztam volna, eszembe jutott, hogy ott állandóan őz is tartózkodik, s hogy nyul meg róka bizonyosan van, jó lesz kopóimat is elvinni, talán lövéshez juthatok. Igy történt, hogy Dámát jó nyulas kopómat s a fiatal, csinos Fordicsot czvorkára fűztem s vidáman indultam a tervbe vett erdő felé, az úgynevezett »Csendes erdőbe.« (Friedwald.) Jó óra hosszant kelle haladnom s elértem a gyönyörű erdőt ; észak-nyugatnak néző, kissé nedves talajú, nem meredek hegyoldal ez, sok régi elhagyott ut vezet rajta át ; egy részét a legsűrűbb 5—8 éves vágás alkotja, nagyobb része azonban lábas erdő és pedig a legszebb erdők egyike, melyet valaha láttam. Egy Calame, fatanulmányaihoz szebb modelleket sehol sem találhatna mint itt, vagy Keleti Gusztáv felséges erdörészlet tájképeinek, óriási fa alakzatainak megtestesült másait véljük láthatni. Óriási bikfák, oly épek, oly szilárdak, mint csak ritkán láthatni, terjesztik szét erős ágaikat, közbe-közbe égbenyúló fenyők vegyülnek ; itt egy csoport szálas luczfenyő áll mint egy dárdás csapat, majd sűrűbben sorakozik sudár sudár mellé, s komoly zöldjével, egyhaDgu gót alakjával, sötét árnyékában a templomi ünnepélyes csenddel, csaknem vallásos komolyság honol ; közben egy százados bikknek tiszta szép kérge élesen világlik ki, s a fehér szürke szin ezer árnyalatát mutatja legszebb rajzokban ; egy oldalát már a moh smaragd zöldjével futotta be, ritkáló sárga lombja meleg szinében, kellemesen üt el a fenyves hideg zöldjétől ; ott egy kissé ritkán világlik, s látni engedi a hatalmas jegenyefenyő csonka, kissé szeszélyes alakját, mintha csúcsa el volna metszve, rajta egy-egy bokor fagyöngy, mint bokréta a kalapon, bogyóin a sok fenyves madár czivódik, kedves csicsergő hangjuk kellemesen vegyül az erdő néma csendjébe. Itt egy ledőlt vén fenyő bársony mohhal benőtt sudara fekszik, ott egy elkorhadt bükk odva feketlik, reves oldalán a fatapló tányér nagyra nőtt ; ott egy sekély árok kanyarog végig az oldalon s benne kristálytiszta csermely siet a völgybe, a mohos kőtörmeléken ezer sugárban törik meg vize, maj 1 játszó hullámzással zuhog, csörög, susog, majd finom kavics felett simul el, s aztán mázzá terül egy-egy simára nyalt szirtlapon. — Gyönyörű kedves hely ez ! — Itt egy kis merengés megbocsátható. Ha a teljesített kötelesség megnyugtató érzetével kijöttem olykor ide, a szabadság, az isoláltság bűvös érzete mindig kellemes, élvezetes volt nekem ; ha viszont gond s talán sikertelen munka közt már a világfájdalom kezdett rajtam erőt venni, mely Shakespeare szavaiból — »mi nekünk a dongó, az vagyunk mi isteneknek, kedvtöltésből csapnak agyon« — meredt felém, vagy talán kellemetlen csalódásom közepett Galgenhumor s elcsüggedés fogott el, s már Heine éles gúnyja jutott eszembe : » Ist etwa Unser Herr nicht ganz allmächtig? Oder treibt er selbst den Unfug? Ach das wäre niederträchtig.« ilyenkor ide menekedve, a természet szépsége, a vadászat felvillanyozó ingere, kedélyemet feszültségbe hozta, mindig kibékített a sorssal, visszaadta bizalmamat, minden bajom törpülni kezde, az életet újra rózsaszínben láttam, noha nem is lettem oly optimista mint Fourier a socialists, ki azt hitte, hogy eljön az idő, melyben az embetek 144 évesek, 8 láb magasak, s 4 mázsa súlyúak lesznek, a bőség és kényelem miatt s a tenger naracslévé válik ; ha ennyire nem is mentem, de tény, hogy baj között megnyugodtam, jólétben kétszerte boldog voltam itt; gyakran el-el merengtem s tévedező gondolatimból csak vizslám hizelgése, s kopóim nyugtalansága rezzentett föl ; — türelmetlenül, huzakodtak a czvorkán, mintha mondani akarták volna: » V adászszunk hát, vagy menjünk haza!« Kutyáimat tehát mélyen be az erdőbe vezet-i tem s oly helyen hol nyulat véltem találni ki eresztettem azokat, s ők vigan ugrándozva, egy két nyeffentés közt száguldtak el keresni ; Corát is, szalonkát keresni inditám, magam pedig jobbra balra csapongtam a sürü pagonyban. — Több óra telt el, annélkül hogy egyetlen szalonkát találtam volna, kopóimnak hirét-hamvát se hallám, egyetlen nyeffentést sem tettek ; unatkozni kezdtem s a fejem fölött — a fagyöngyön czivakodó fenyvesmadarak lövöldözésével kezdtem magamat mulatni; de ezek, az óriás bükkök s százados fényükön többnyire oly magasan ültek, hogy ritkán hordta le apró göbeesem ; — már kettőt lőttem, — most egy közeli fenyü kimagasló keresztjére repül épen egy szép nagy lép-rigó, — ... csir-csitt. .. csir csitt — s farkát billegeti, — szép példány lopjuk be ; de ime egyszerre a távoli bérczen, au au ! — au ... au ! kopó csaholás, — figyelmes leszek, — a Dáma baryton hangja, s mert soha sem hajt hamis nyomon, a vad biztosan lábon van ; de a hajtás nagyon távol ballik, — nem érdemes oda meoni gondolám, valami rosz nyulat hajthat, mig oda érek el is vesztheti a leveles talajon, — sa hajtás már el is hangzik átment a béreztetőn, újra húzódom a rigó felé, mindjárt lőtávolba kapom ; — a hajtás újból közeledik, de mégis távol van, — már csak lopjuk be a rigót. Még egy két óvatos lépés, fegyverem már arezomhoz szorítom, csak a ravaszt kell elnyomni s a rigó enyém, .. . most a Dáma kissé tompa s mélyebb hangjához a Fordíts átható csengő csaholása vegyül, s hatalmas allegroban határozottan közelednek felém . . • már elnyomtam a ravaszt ... nem lövök;., a vad már biztosan felém tart, Corát lábamhoz fektetem; — elhagyott begyepesedett ut van előttem, ide állok, ha a vad az uton átugrik lőhetek ; előttem meredek domb emelkedik, sürü bükkös s fiatal fenyves körültem mindenütt, az erdőbe 25 lépésnél tovább be nem láthatok sehol, — de a hajtás rnár közel van, helyet keresni késő, — veszteg maradok, — fegyverem balesöve erős nyulsréttel, jobb csöve rigóra, szalonkára a legapróbb — kásaszemnyi göbecscsel van töltve ; — lövésre készen mozdulatlanul állok, ujam a ravaszra van illesztve, feszülten hallgatom kopóim gyönyörű duettjét; au au — nyiff-nyaff, au au — nyiffnyaff ! ! ! — egyenesen felém szoritanak ! — Már harározottan hallom a vad csörtetését is a száraz leveleken, s a zörgés erős, zajos dübörgés forma, — nagy nyul lehet gondolám, hogy igy csörtet, — de ime előttem van, a dombtetőn villan meg 25 lépésre, a sűrűségben csak bizonytalanul látom, meglapulva sebes iramban rohan szembe velem, felém ; óriási nyul, — dehogy nyul, — ez egyszer nem nyul biz az, — őzecske, egy pillanat s 10 lépésre van előttem, szemben az uton rohan felém, dirr ! puskám dördül ;... az őz egészen hozzám rohan,... a másik csővel durr ! az őz majd le üt lábamról, nagyot szökik, de mint részeg, jobbra balra, hanyat-homlok vágódik a fatörzseknek ; Cora utána rugaszkodik, hátulsó lába már szájában van, s a következő pillanatban magam is átkarolva tartom, özecském gyönyörű nyakát, — rávetem magam s diadalmasan ráülök ; — őzem bőgni kezd, felegyenesedik,... hohó! még utoljára el is szalad; — ej mit! hallottam én sokszor, hogy az özet meg szokták »szúrni«, — hamar ki a bicskát zsebemből s be tövig az őz oldalába, — Aesculap fia vagyok én nem hiába tanultam az anatómia topographicát, tudom hol a sziv ! — Piros megyszin vér önti el kezemet, fecskendi össze egész arezomat, ingemet, egész ruházatomat,... az őzecske fájdalmasan bőg, könnyez, szemei megtörnek, egy kettőt rug még, s utolsót lehel. — Cora pedig, hogy mészárosi működésemben nálamnál gyarlóbb ne legyen, hátam mögött ugyancsak' marczangolja özemet, s kissé el is csufitja. Mind ez sokkal rövidebb idő müve volt, mint mialatt elbeszélhető. Kopóim is megérkeztek a nyomon, örömmel, nyefegve, szagolgatták körül őzemet, de Cora féltékeny morgása s fenyegető fogvicsoritása nem engedi, hogy az őzzel szemben confidensek legyenek ; behúzott farkkal hátrálnak, meghunyászkodva lenéző parancsa előtt. Hja, liiába a rang, a születés imponál ! A nem várt eredmény egészen kivett sodromból, alig tudtam átgondolni, megérteni, mi minden ment végbe pár perez alatt ; imént még óvatosan csúsztam a lép-rigó felé, hogy meglőjem, majd már nyulat véltem lőhetni, kopóim szép hajtásában, s ime »őzet« lőttem, »Őzet« ! Elértem tehát vágyaim Mekkáját ! De csak nyugalom, hideg vér, rendezzük eszméinket ! Diadallal raktam lé fegyveremet, tarisznyámat őzem mellé, mely igy még a körülte leheveredett kutyákkal festői képet, — akár egy Hamiltonnak csinos modelt képezendett. Kopóimat szeretettel czirógattam, dédelgettem, csak Corát kelle szüntelen fednem, midőn nem szűnt meg fehér fogait mutogatni nekik. — Özemet is megvizsgálgatni kezdtem, gyönyörű fiatal bak volt, kerestem rajta a lövést, de nem találhattam föl. Fiatal fenyüs galyakat hordva össze, puha ágyat késziték vadamnak, s a czvorkával hozzá csatolva — kötözve, lefelé kezdtem vonszolni a gyepes leveles uton ; kutyáim mint árnyék kisérték ; — nagy bajjal, megizzadva, kiérek kedves terhemmel az erdő széléig, itt az ut már nem le, de föl a lejtön, majd sikon vezet, vadamat haza vinni nem birom ; — a közeli fürész-malomhoz futottam egy ficzkóért, ki örömmel vállalkozott őzemet haza vinni ; — mig odajártam Cora őrizte hűségesen, hajaszála sem görbült meg. Őzecskénk szájába s kalapunkhoz kis fenyü ágat tűzve megindultunk haza felé; elől mint egy győztes vezér magam, atánam suhanezom vállán