Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-12-12 / 50. szám

368 VADÁSZ- is YEBSEXY-LAP. DECZEMBER 12. 187 7. Uj vidék. uj emberek! Ezúttal a Mátra felé tart utunk. Utazásra is időt pazarolni oly embernek, ki mindig csak lopva szentelhet s áldozhat Diana oltárán, megbocsáthatatlan bün lenne. Igy hát éjfél elölt egy órával szállunk be az éjszaki vasút indóházában. Alom nem éri szemünket, ezt nemcsak a vadászláz gátolja meg — hiszen nagy vadra szól a bang a Mátra őzeivel akarunk megismerkedni, de meg utitársunk is, ki merész képekben ecseteli a holnapi élményeket. Ó otthon van e vidéken, rokonaihoz visz és mesés dolgokat igér. Hajnalhasadta előtt Hatvanban vagyunk. A vasút akkortájt még ennél tovább ki nem épült volt ; de várnak a kocsik, s a kabai aszszony mondókájának említésével nagyot kortyantva. szembe szálunk a november hűvös reggeli szellőjével. Pitymalatkor teljes pompájában magaslik fel előttünk a Mátra ; ködös völgyeiben már látni vélem az özet bájos mozdulataiban ; de keserves utunk lovat kocsist kifáraszt s a nap már jól lenn áll, mire D falu végében egy sajátságos uri ház elé fordul, e rdei patakot átnyaláboló bidon át — vehiculumunk. A házi ur az ajtóban fogad, szives magyar vendégszeretettel kisér be a hajlékba, de csakhamar leolvassa arczomról, hogy az erdőt ezúttal nem cserélem fel sokért sem bármenynyire szives házával. »A hajtók készen állnak, — úgymond — itt a vezető, indulhatunk ha ugy tetszik ; és szivem nagyokat dobban. Másfél évtizede, hogy nemes vaddal nem találkoztam, hogy érnék most rá akár frissítőre, akár barátságos ismerkedésre, mikor egy rövid novemberi napnak annyi óráját már kocsizva (helyesebben döczögve) elvesztegettük ! Házi gazdánk egy darabra elkisérte társaságunkat s én szótalan elmaradását észre se vettem г mert párosan haladtam vezetőnkkel, egy kerék-kerülő pataki molnárral, ki derekasan megrövidítette eléggé meredek utunkat nagyobbnál-nagyobb dolgokat mesélve (ezt csak a posteriori irom meg teljes öntudattal 'beszélve helyett) az őzek bőségéről, saját vadászatáról stb. Ez ember csakugyan abból a fából látszott faragottnak, melyből a vadorok kerülnek. Nyúlánk, szikár alakja, sasorra és karvaly szemei, rozsdás dupla, melyen a bajdani koliáslakatuak nyoma még meglátszott, és óriás, hevederen függő tarsolya, külső megjelenésében eléggé tüntették fel álmesterségét — ba nem is tudó, de — értő atyafinak. Jó másfél órai hegymászás után egy kis juhászkunyhóhoz értünk, mely előtt csekély tisztáson, hevenyészett tüz körül guggolt a hajtók gyönge serege, vezetőjéül a mi molnárunk komájával. Ez hasonló anyagból gyúrt, csak talán még ravaszabb arczu egyéniség vala, ki néhány a molnárral váltott érthetetlen szó után, csakhamar megindult a hajtókkal ; minket — alig öt puskást saját magával együtt — a molnár vitt el állásainkra. Ha nem annyira elfogulatlan rajongással szemlélem e gyönyörű bérczvilágot, melyre, magas állásunkból, a kilátás nyilott s nem merülök el oly édesdeden e rég nélkülözött látványba — feltűnhetett volna e két ravaszdi összenézése és stratégiája. Elgondolhattam volna, bogy e két vadőr nem fog csövünk elé hajtatni vadat, melynek e nem jól őrzött tilosban magát tekinti egyedül jogosult gazdájául. Igy hát jó reménynyel álltam fel kijelölt helyemre, azon jóakarónak hangzó biztatást nyervén még, hogy az őzeknek ez legkedveltebb váltójuk. Alig indult meg a hajtás, hallottam is némi zörgést az alattam elterülő hegyoldal sürü vágásában ; de csakhamar kivettem, hogy ez nem őzek, de nem is őznek robaja, hanem talán csak nyul, mig bal szomszédomnak — kit bár távol állott, régebben láttam arezhoz kapott fegyverrel leskelődni — lövése eldördül s látom keresztül czikázni a mögötte elterülő kis tisztáson, s ép bőrrel megmenekülni rókakomát. A hajtók kijöttek a sürüböl s az őket vezető lesi puskás nagy garral hirdette, hogy öt öz volt a hajtásban, de oldalt tört ki ; hanem a hajtók ártatlan pofája, egyikök sem látván e kitörést, kissé hihetetlennek festé előttem az állítást. Jobban szemügyre vettem társaságunkat s abban a két orvadászon kivül egyet se 1 találván, ki a helyi viszonyokat ismerné, kissé gyanakodóbbá kezdtem lenni s már nem igen fogott rajtam a biztatás, hogy a most befogandó második hajtás az igazi vadaskert s hogy itt »sicher« lövünk. Fel is állottunk, de a megindult permetezés halk zaján kivül semmi se verte fel az erdő csendjét, mig csak a hajtók zaját nem hallottuk, mely mindinkább közeledvén, még csak nyulat se zavart ki vaczkából, s ők ki is bukkantak a vadaskertből, melyben fegyvereink kárt nem tettek. Újra összegyűlvén, némi oly kölcsönös kacsintgatását lestem meg a két komának, hogy tisztában voltam a netaláni jövendőbeli hajtások eredménye iránt, s igy az időközben meglehetősen omló őszi eső folytán megindult tanácskozásban, csakhamar én is a liazamenetelre szavaztam. Sürü bozóttal, de többé nem fával benőtt meredek hegyoldalon ereszkedtünk le »en debandade« à falu felé, s azon vertünk is fel egykét sáros hátú nyulat, de oly idő volt, hogy az embernek még csak kedve se jött a fegyverhez kapni. »No barátom ez szép vert had, mely sógorodhoz ime berukkol» — mondtam kedvtelenné vált pesti kisérőmhöz ; mellette meg keservesen elgondoltam, hogy a dugába dölt vadászélvezetet most meg majd meg kell toldanom ide— Ni m ; gondoltam én már arra is, — viszonzá a ménesmester. — Igaz, hogy Mr. Laeeby hidegvérű és ügyes ember; de meglehet elrontaná a dolgot s többet ártana, mint használna. — Lehet. Egyébiránt Darlington azt állitja, hogy a fekete-vörös szin okvetlenül diadalra jut Epsomban. Legjobb lesz, ha Darlingtont figyelmeztetjük arra a bizalmas viszonyra, mely Mr., Holt és Sam Bnrton közt létezik. Mr. Calvert másnap Blithedownba ment. Dar- ; lington és neje bámultak с látogatáson. — Nem tudom mi jó szerencse hozta önt közénk, Calvert, — szólt az idomár, — de arczából látom, hogy fontos ügyet akar velem közölni. — Bizonyosan valami hirt hozott ön nekünk, — szólt Mrs. Darlington mosolyogva. — A »Two Thousand «-on szerencsésen tulvolnánk már, — szólt a ménesmester, — de még hátra van a Derby. Tartok tőle, hogy kalap helyet csak shawl-lal fogja bekötni a fejét Mr. Darlington, mikor a templomi a megy imádkozni. Mrs. Darlington nagyot kaczagott erre. — Oh nem, Mr. Calvert ; Coriolanus uj kalapot szerez nekem. Mr. Luxmoore nem szokott szűkmarkú lenni, mint ezt a Two Thousaninál is szépen bebizonyította. Azt hiszem, a Derby sem hoz kevesebbet a konyhára, — tevé utána az asszonyság, — sa Felon az egyedüli ló, a mely némileg fenyegetheti esélyünket. Vacsora után Mrs. Darlington visszavonult hálószobájába s a két férfi pipára gyújtva, még az asztalnál maradt. Alighogy Calvert elmondta a Challis-fogadóban történteket, Darlington fölkiáltott : — Istenemre, most már minden tisztán áll előttem. — Ön adta kezembe, Calvert, a rejtély kulcsát, s most már tudom, miképen állunk. Gyanítottam én ezt; de nem szóltam róla senkinek. Most már azt mondom, bármily ármányt szőtt légyen is ellenünk Berkley Holt, mi tuljárunk az eszén s Epsomban diadalt ülünk Coriolanussal, The Felon ellenében. Majd tegyünk róla, hogy Mr. Luxmoore, közvetlen a verseny előtt Sam urat szépen skártba helyezze. XXXI. Egy ujabb találka. A »Two Thousand« után egy héttel dr. Slocombé és Mr. Calvert a városban lévén, bevetődtek a Callis-fogadó kávéházába, hol épen pompás reggeli me.lett ült Berkley Holt a Sam Burton társaságában, balkan beszélgetve. Holt e közbeu nem feledkezett meg, társának poharát megtöltögetni. Meg is látszott a nyoma a jockeynek kipirosodott arczán. Nyilvánvaló volt, hogy Mr. Holt a Sam megnyerésébe veté reményének horgonyát. Es ez, ugy vélte, lassankint teljesen sikerülni is fog Burton Sam kezdte észrevenni, hogy az ő bizalmaskodása Holttal nem épen ildomos és hogy ő könnyen hitelvesztett ember lesz, ha Holttal való érintkezését észreveszik, kivált ha a blithedowni lovak kudarezot találnak vallani. Azt nem lehet tagadni, hogy Sam hiú volt horsmau-tehetségére s arra, hogy ő öt fonttal jobb volt, mint Angliának bármelyik lovarja. Berkley ismerte Samnak e gyöngéjét s igyekezett azt elaltatni tehetsége szerint. — Mi itt a fekete-kávét is elkölthetjük, szólt Holt, a villás-reggeli végeztével. Gyujtsunk szivarra ; még némi beszélnivalóm lesz önnel. Ugy hiszem, nincs semmiféle sietős dolga önnek ? — Még egy keveset időzhetünk együtt, — válaszolt Sam. — Nos, mondja csak Sam, minő reményt köt ön a Coriolánushoz. Azt hiszem, ön fogja azt lovagolni. Én ugy vélem, ön, a mily kitűnő lovar, könnyen elbánik a mezönynyel, ha The Felon keresztet nem von a számításukra. — No, a mi azt illeti, én megteszem a magam részéről mindazt a mit lehet ; hanem az esélyt bajos pontosan kiszámítani. Emlékezik-e még ön a mult évi Doncasteri futamra ? Jöhet oly véletlen közbe, mely meghiúsíthatja legszebb reményeinket. — Én azt gondolom ez nem történhetik meg Epsomban az ön mesteri lovaglása mellett. Minden attól függ, hogy lovagolja ön a Coriolanust. — Nem épen attól, — válaszolt Sam. — Annyit azonban mondhatok, hogy oly lovat, mint Coriolanus, még nem lovagoltam. Az önök The Felonjának ugyancsak meg fog gyűlni a baja. — Az nagyon valószínű. Nem tagadom, kissé félünk Coriolanustól, kivált ha ön lesz a hátán. Attól függ, mennyire fog ön rajtunk könyörülni. — Nem parancsol egy pohár curaceau-t? — Köszönöm. — No, az bizonyos, én Coriolanust ugy lovagolom, hogy bármint iparkodjék is az önök csikója, én tetszés szerint nyerhetek.