Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-04-26 / 17. szám

118 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. ÁPRILIS 26. 1876' Én oly helyen születtem, a hol a túzok nem honos, s bizonynyal őseimnek egyike sem élvezte a kéjes érzetet, melyet e pillanatban én. Felborzolt tollazattal s kitárt szárnyakkal feküdt a hatalmas madár a földön, felfujt nyakát kissé jobbra hajlítva, fejével balfelén fekve, s csőreit szétnyitva. Az orr-lyukakból piros vér csergedezett, megfestve az üde zöld vetést. A jobb szakái hegyesen felállva, szintén piros a vértől, s mindjárt e mellett egy nagy kopasz folt kék és feldagadt ; a finom fej és e hatalmas izületü fehér nyak, a roppant szárnyak s a rövid czomb, szóval az egész reám nézve uj, soha sem látott kép : ez a királyi pusztai madár, ezt meg kell érdemelned ! A kocsit a madártól jobbra mintegy 5 lépésnyire állitám meg, a lovakat letakartattam, s felültem a kocsideszkára, hogy a még érintetlen becses zsákmányt lerajzoljam. Vadásztáskámban a szürke rajzpapir, s mellényem bal zsebében az irón és dörzsmézga készen volt. Elmúlt 4

2 T-re mire elkészültem ; s a lövés épen 6 órakor történt. — Az igazi vadászáldás velem volt a mint leszálltam s a gyönyörű állatot felemelém : ez volt csak a valódi laplövés, a mellkanna közepén hatolt be a golyó, s túlról egész csomó tollat szórt szélyel. A seb előtt, mely ujjnyi széles vala, egy feketés fehér tollat tört el a golyó, melyet a jó siker jeléül nyomban kalapom mellé tűztem. A szétszórt tollakat, s a rózsaszin-fekérrel vegyes pelyheket gondosan összeszedetem, s megmérve a madár szárnytávolát, mely 2 métert tett, nagy gonddal belyezém a kocsiba, hol számára szalmából és pokróczból késziténk helyet.— Egy negyed mázsát felemelni, főkint ha nem szorítjuk a terhet magunkhoz, nem épen csekélység. Feltűnően csontosak voltak az érdes lábak, lekopva a rövid karmok, s egész a|Struthio-Cameluséhoz hasonlók a szarü-kemény széles talpak. — Poldlt visszaküldém a helyre, a honnét lőttem, s megléptem a távolt : épen 95 lépés volt ama határdombig, melynél őt állani véltem, s azután még 70 lépés ama helyig, hol a lovak a paraszt ostorcsapására megugorva, a földet felvágták ; tehát egészben : 165 lépés. Derék! dicső! Hazafelé indultam. Az útra érve két üres ezekér került el bennünket, de a bennülő ficzkók egyike észrevevén zsákmányomat, nyomban leugrott, hogy tollából tépjen. Engedelmet sem kérve kapott a karcsú túzok-nyak után. »Hozzá ne nyúlj !« kiálték rá, visszafordulva ülésemen, — hogy is ne, ki akarom tömetni, s legszebb tollait engedjem kitépni ? ! . . A lovak gyorsan ügettek az istálló felé, midőn egyszerre az üt melletti ároknál, mintegy 200 lépésnyire hét túzok száll fel előttünk. Már alkonyodott, s nem szállhattam le, bár azok ismét letelepedtek a vetésen. Az árkon és egy dűlőn áthajtva, egy nagy kanyarodást tettem, hogy a vadhoz kerüljek. Eddig sebesen hajtottunk, s már mintegy 100 lépésnyire közeledtünk, mikor Poldl — a szerencsétlen ! — egyszerre meglassítja lovai ügetését. — Ez rontotta el az egészet. — En gyorsan leugorva, két lépést tettem jobbra, s elébb a seréttel, azután a golyóval tüzeltem. A felriadt csapat egyet fordult felettünk, s azután ismét leszállt. Már előbb sem volt kedvem letérni az útról, de a kocsis egyre kért : mily pompás dolog lenne 2 túzokot vinni haza; — holnapra majd elköltöznek innen stb. . . s végre engedtem. IJjra megindultunk, én a kocsiban fekve. Csakhamar a ficzkó jelt ad, hogy balfelé lőjjek . . ámde ezúttal az élhetetlen egy oly vad felé hajtott, melyet nem is látott. — Nem volt mást mit tenni, mint újra keresni, mignem körülbelől 400 lépésnyire ismét 5 túzok röppent fel. Gyorsan oda tüzeltem golyóval, s ugy tetszett, mintha egy lehullana s a földön futna tovább. Kezembe kaptam a gyeplőt és ostort s nyargalva hajtottam a helyre, liol a kocsiról leugorva, keresni kezdttem. Sehol semmi ! Most haza !— kiálték, szinte szégyenkezve e rosz-sikerü kitérés felett. Másnap reggel napkelte előtt már újra kint valék a ficzkóval azon a helyen, hol az este, lehullani véltem a megszárnyazott madarat Egy fehér toll egy göröngybe beletaposva, s köröskörül semmi más jel. — Gyorsan bejártam a közeli dűlőket, de mit sem találva, viszszatértem a homokdombhoz, hogy ott még egyszer bevárjam a 9 órát. A fiút mellém ültetém : »Csak vigyázz jól mindenre\« szólék hozzá, sa sátor oszlopához dőlve, elszunnyadtam. Felébredve, látom, hogy a fiú didereg mellettem. Kelj fel — szóltam — s tekints hátra, talán már jönnek a túzokok ? Szemeim azonban újra lezáródtak, s nem is vettem észre hogy a fiú kimegy, hátra tekint, s hogy a mire figyelmeztetém, már meg is történt. A túzokok már itt voltak. Egy kakas, gyönyörű fehér és nagy, mintegy 500 lépésnyire állott előttem, s nagy kevélyen sátorozott. — Látod-e ezt? A fehéret? — viszonzá a fiú — azt már rég látom. — Na, akkor menj oldalt, s kerítsd szépen felém. Ne szeleskedjél, van elég időnk. A fiú eltávozott s a madár újra kezdé a sátorozási, meg sem mozdulva helyéből. — Lassankint mégis kezdte a fiút gyanúsnak találni, nyakát fel-felnyujtá, s bizalmatlanul tekintgetett a kis csendzavaróra. De meg sem mozdult helyéről, hanem egyszer csak 1- bukott s aztán felszállva, rejthelyemtől észak felé, mintegy 250 lépésnyire letelepedett. E perczben egy tejes szekér közelgett, a vasúti állomástól jőve. Poldl apja volt, egy pejt biztatgatva, melyen még látszotta tegnapi fáradtság. »Megálljon ! — szólék — forduljunk csak a madár felé !« Mintegy 1000 lépésnyire leszálltam, s gyalog indultam a szekér után, fegyveremet is azon hagyva. — Elől ült az öreg, bent a kocsiban egy tejés kupán a fiû, s én utánuk. Csigalassúsággal haladtunk a göröngyös uton előre. A kakas elébb balfelől állott tőlünk a vetésen, azután átballagott az uton, s jóidéig előttünk járt azon. Én nyugodtan követtem a szekeret, mig egyszer túzok uram felszáll és jobbra tőlünk a vetésre ereszkedik. — Balra vonultam és óvatosan felvettem a puskát is, de eközben a madarat nem láttam, mig csak szemközt nem álltunk vele. »Megálljon!« szóltam az öreghez. — A csövet egy tejes kupára fektetém, s bal könyököm a kocsi oldalán nyugodott. — Igy még soha sem láttam egy túzokot. Egészen felborzolva, hogy egy szarvasünő sem leendett szélesebb. — Arczczal észak felé nézve, a hátam mögül ragyogó napvilágitásban valami felséges volt e látvány. — »Alig van 150 lépésnyire, — 110 ez az enyim!« — gondolám. — Egész nyugalommal vettem ezélba, s bizton hittem, hogy hallani fogom a golyó vágódását. A fegyver dördült s elhibáztam. Nyomban utána másik golyót. Ez megfoghatatlan, de várj ! . . . Még három golyó van nálam, s a madár állásán innen mintegy 50 lépéssel egy határkő áll, tegyünk próbát. Az első lövés 2 lépéssel rövid; a második épen elébe vág. Ekkor az egész legyet veszem s magosan a kő szélére czélozok : hajszálnyi pontossággal vág belé a golyó. — Mi ez ? — dobbanték türelmetlenül — ennyire csalódtam volna a távolság ban ? állóbelyeig ismét 60 lépés. »No most már értem, hanem fordulj, s hajts egyenesen haza a majorba.« — »Isten velünk !« A nagy szobában lóhere és répamag-csomagok közt csüggött alá zsákmányom, még hatal" masabbnak tűnve fel itt, mint a szabadban. Épen 25 font nehéz. Egy bölcsőforma kosárba helyezve, már délután a pályaudvarra mentem s estére már a bécsi »Favoritenlinie« vámházánál fizettem le érte a bevételi illetéket, netto: 15

6/

1

0 krt! »Bécsben marad ?« kérdé a vámtiszt. »Igen, egyelőre a madár-kitömőnél«, — hol ugyanugy fog kitömetni, a mint a szobában hatalmas lábainál fogva a kötélén függött. J. Z. Miért nem eszik az r .... i törvénybiró uram nyulpecsenyét ? »Na már, a mi igaz, az igaz ! Azt meg kell adni Csutorásné asszonyom, hogy kelmed pompásan főz, — csak egy kissé kevésbbé borsos lenne az ára ! Hah ! hahaha ! De hát annnyi bizonyos, hogy jól van elkészítve, s nam sajnálta megadni a savát bocsát. A mi meg a nyulpecsenyét illeti, ez ma megint oly felséges, hogy törvénybiró uram is — tudom — jóizüen megenné ! Eh, valóban, ezt még is meg kellene kegyelmednek kóstolni törvénybiró uram !« »Hagyjon kegyelmed békét az embernek a nyulával, tudja már, hogy nem eszem nyulat a mig élek, megfogadtam, megtartom, punktum !« Ez a párbeszéd a r i » Nagykulacs «-hoz czimzett vendéglő egyik hátsó szobájában folyt le, hol Boldogasszonyhótól — karácsony haváig minden áldott este együtt lehetett találni a kis mezőváros néhány corypheusát, kik gyakorlatilag igazolák, hogy »nemcsak kenyérrel él az ember,« lévén ott a hegy tüzes nedvének is bő kelete. A társaságot nagy idő óta a város jegyzöie, ennek egyedül Bachusbau hivő öreg írnoka, a vásárbiró, két hites és törvénybiró uram alkoták, kik minden alkonyon astronomiai pontossággal találkoztak a kis szobában, hogy a nap fáradalmait, s a városnak vállaikra nehezedő gondjait kipihenjék. A rosz világ mégis, nem egy esetről beszélt, hogy a diszes compania épen a pihenés terhe alatt roskadt össze, s került a kecskelábas asztal alá. »Már tudja isten — vette fel a szót ismét az öreg irnok — de én meg nem foghatom ezt. Egy jól elkészített nyulderék, mégis csak pompás comedentia.« »Ha jó, hát csak egye kigyelmed, de nekem nem kell.« De hát, ugyan mondja meg, miért ? »Biz az ördöngös egy história — viszouzá a törvénybiró, egy tekintettel körülnézve a szobában ha nincs-e ott valaki idegen — s nem igen szívesen beszélek róla ; de hogy vége legyen az örökös találgatásnak és kinálgatásnak, hát elmondom. Azt, hiszem jó barátok vagyunk együtt, s a uiit