Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-02-03 / 5. szám

FEBRUÁR :Í. 187 5. \ ADÁSZ És VERSENYLAP. 37 említés nélkül Nagy István úrnak szép lövéseit, és azt, hogy a két nap alatt legtöbbet, 20 drb nyulat ejtett el. Végül nem mulaszthatjuk el, hogy az egész társaság nevében köszönetet ne mondjunk a szives házi gazdáknak Sóhár Kálmán uradalmi felügyelő, és Albrechtovics Péter ispán uraknak szives vendégszeretetökért. * Berzenc?én, ifj. gr. Festetich Tasziló urnái a mult évi cserkészeteken lövetett 72 drb őzfa a k. Résztvettek e vadászatokon : gr. Hunyady Imre, gr. Kinsky Octavian, gr. Stockau Otto. Inkey István úr és a fiatal házi úr, ki maga 42 darabot lőtt, sőt egyszer, egyetlen d é 1 u t án 7 darabot. Inkey István árnak is kedvezett a szerencse és a három legszebb példányt egyetlen cserkészeten ö lőtte ; a legderekabb példányt azonban gr. Hunyady Imre ejtette el, s ez feltöretlen 72 fontot nyomott. Nyilas. Hrabócz, jan. 24. 1875. Tisztelt szerkesztő ur ! — ígéretemet hogy eddig nem teljesítettem, biz annak egyedüli oka abban van, hogy részint a nagy hó, részint a vidék vadszegénysége miatt eddig három vadászatunknál alig volt több. Hrabócz különben is kis terület lévén, vadjait elnyeli a vele szomszédos Őrmező hegysége, melynek messze terjedő siirüi kemény vadászati tilalom daczára sem mutatnak fel annyi vadat, mint az előbbeni években. Még a karácsoni ünnepek előtt próbáltunk báró Balassa István Posai erdőségeiben, (mely az őrmezői erdőség szomszédságában van) hajtóvadászatot tartani, s egy napi fáradságunk eredménye 1 róka s három tapsi koma lett. E kudarcz megtorlására másnap nagyobb számú hajtókkal lent a sikon kisérlénk szerencsénket meg, s megértük a mit vadász tán még soha meg nem ' ért, hogy 8 hajtás után egyetlen egy vadat sem láttunk ! Ez a vadászati malheur tökéletesen elvette kedvünket a felvidéki vadak üldözésétől, s megtanitott jövőre gondosabban ügyelni a vadászati tilalom törvényeire, s óvni a határt nyáron által a kóbor ebek kicsapongásaitól, kik gyenge korukban ölik el a nyulat. Ennél nagyobb szerencsével vadásztunk báró Balassa Sándor szelmenezi erdőségeiben, hol az első napon 23 nyul, 3 róka, 5 fogoly, 1 vadmacska és gyönyörű két sas ejtetett el. Szelmenczcn volt még ezen kivül két vadászatunk, s elejtetett összesen 7 3 nyul, 7 róka, 1 vadmacska, 2 mókus, 11 fogoly és 5 sas. De mindezeknél nagyobb élvezetet nyújtott ugyanitt egy halászat a Latorczáv. Van a Latorczának a Szürthi bidon felül egy fordulója, mit közönségesen »mély fenekűnek« neveznek. E kis térség befagyott jégén vágtak a halászok egy két öles szélességű léket, hol a hálót leeresztették, s e fő léktől valami 40—50 ölnyi távolra két oldalt több apróbb léket, melyeken hosszú rudakkal űzték a mély mederből a halakat a háló felé, s nem mondok sokat, valami két óra alatt felszínre hoztak 5, 6 mázsa halat, szebbnél szebb harcsákat, csukát, süllöt, pontyot s más apróbb halakat. E látomány valóban meglepett bennünket, s azt gondoltuk, csatatéren járunk, midőn a jégen haldokló halak táborán át szánkáink felé indultunk. Élvezetes nap volt, sohasem feledem el. H. G. A borz természetrajzához. Hazánk vadjai között alig lehet oly élelmes állatot találni, mint a borz, mert ez a mellett, hogy nyáron jól él, gondoskodik idejében, hogy élés kamarája télen is tömve legyen. Ha magunk nem győződtünk volna meg erről, ugy tán kételkednénk, de alkalmunk volt télen egy ily borzlyukat felbontatni, és szemeinkkel láttuk, hogy abban mindenféle eledel : dió, makk, buza, zab, árpa, kendermag, tengeri, (legnagyobb mennyiségben) burgonya, répa s több e féle összehalmozva volt ; egy pár borznak hosszú időre elegendő mennyiségben : lia a szőllő érésben van, azt is megszüretelik, előbb mint a gazdája. A borzok felette leleményesek az eleség öszszehordásában. Hold-világos éjeken észlelhető, hogy — midőn már minden elcsendesedett —• előbújnak földi házaikból, ÓN felkeresik aveteményeket. Leginkább a kukoriczát szeretik dézma alá venni, midőn már jó csomó tengeri csöveket rakásra törtek, ekkor kezdik csak el a hazaszállítást ; — a nőstény hanyat fekszik, négy lábát az ég felé terjeszti, a kan a lábak közeit a kukoricza csövekkel megrakja, s a nőstényt farkánál fogva mindenestől a lyukba búzza, hol a terhet a téli napokra gondosan elhelyezik. Valóban csodálatos munka ! melyet azonban a tengeri tulajdonosai minden módon meggátolni iparkodnak, s részint éjjeli lesben lövik el ezen négy lábu kártékony rablókat, részint pedig farkas-vassal pusztítják őket; különben igen ovatos, okos állatok lévén, gyakorlatlan vadász ritkán fogja meg őket. Az elmúlt 1873-ik évben a mi szőllőnk közelében lakott egy pár borz, igen mélyen a hegybe ásott odúban. Sok utánjárás és vesződség mellett borz-ebeink (a szerk. ur által elrecommandizott Pluto és Lilla) segedelmével sikerült a kant kézrekeriteni ; ez volt azon borz, melynek gyönyörű bőre a t. szerkesztő ur birtokába került; —nagy példány volt, s 6—7 iteze zsir sült ki kövérségéből. N... y. Fürjvadászat a pyramisok alatt. Mig önöknél, ott Közép-Európában, ép most uralkodik zúzmarás arczával a kemény tél, addig mi az Esbekieh-tér magas árnyas fái alá húzódunk, menedéket keresve a nap perzselő sugarai elől. — Épen az Európából Kairóba megérkezett uj lapokat olvastuk, melyek telve voltak a tél borzadalmainak vázolásával, — melyekről olvasva egy nemével a jókedvnek tölti el lényünket a gondolat, hogy Európa hidege és időviszontagságai ellen Egyptora örökké kék ege alatt biztosítva vagyunk. Hiába az ember tökéletlen lény, s hogy ezért megboszulja magát, minden égöv alatt megmarad önzőnek ! K. . . ur, egy igen szeretetreméltó földink s jelenleg tisztviselő a khediwe szolgálatában, épen azon pillanatban közeledett felénk, melyben a vándor-madarak el- és visszaköltözése felett élénk — csaknem tudományos — vita folyt közöttünk. »Uraim! — szólt IÁ. ur — az önök vitatkozása egy tervet költ fel bennem, mely — mint lelni a távolból, de lassanként и ind inkább elhangzott az — s azóta nem is láttam öt többé. Ha ( s а к egyetlen kis nyilást láttam volna akkor, akármily magasan lett volna az, tudom átugrattam volna azt ; de hát börtönöm el volt készítve az ily eshetőségre; falai felnyúltak egész a padlásig, s ki voltak tömve, Dehogy szabadulási kísérleteim közt magamat megsértsem. Pár óra múlva megadtam magam a sorsnak, s midőn egy uj pajtást hoztak be hozzám, nem sokára épp oly jókedvű lettem mint azelőtt. Ezalatt bekövetkeztek a hideg hosszú téli éjszakák, s minden este bezártak boxomba , mely tágas, kényelmes és meleg volt, azonfelül az öreg Mihály a legjobb takarmánynyal kedveskedett. Nem csoda tehát, hogy jól megerősödtünk és husosodtunk, bár egy pár hónapig kissé unalmas életet éltünk: Legfeljebb, hogy meleg napos időben kissé kieresztettek bennünket a mezőre, hid< g. borongós időben pedig a kerített udvarba, mialatt sokszor fehér lepel boritá a tájat; ez azonban ismét eltűnt. Lassanként rövidebb lett az árnyék, visszatértek a dallos madarak, s virág illat terjengett a mezőről. Hanem a helyett, hogy mint régen, szabadon leh' tett volna ficzkándoznunk a mezőn, most többuyire a boxban és udvarban tartottak vissza bennünket, el kellett türnünk a felkantározást, s a gyep helyett mezei utakra vezettek bennünket sétálni. Mindez ugyan nem igen tetszett, de Mihály gazda oly szépen bánt velünk , hogy alig opponáltunk kívánalmai ellen; a zabiák sem igen háborgattak, mert szélesek, vastagok, gömbölyűek és kényelmesek voltak ; azonfelül az öreg ember, s erről biztos lehetsz, senki másnak meg nem engedte a felkantározást, mig egészen hozzá nem szoktunk. Miután ennyire jutottunk volna felneveltetésünkben, most nagyobb sétákat tettek velünk a szabad természetben, s nem egy boldog órát töltöttünk az árnyas erdőkön, virágos mezőkön ; néha-néha egy kis futtatást élvezi e, mely fiatal heves vérünknek oly jól esett. Néha patkóink dobogósára ijedt visitással repült fel a rigó a mesgyepartról, hol giliszták után leselkedett , mig mi, minden csintalanságra készen, de meg felpezsdült vérünk miatt is, ugy tettünk, mintha megijedtünk volna, s olyan ficzkándozást és rugdal ózást vittünk véghez, miszerint az öreg Mihálynak és a lovászfiúnak ugyancsak dolga lett velünk. Ilyenkor történt egyszer, miszerint egy fahídon egy álló óráig nem lehetett bennünket átvezetni. A hid még szokatlan dolog volt előttem, s a mint napsugár és árny változatosan tündöklőitek rajta, sem szép szóval, sem hizelgéssel nem tudtak rábirni, hogy elsőként a félemletes dobogóra lépjek. Nem; az öreg Mihály akárhogy czirógatott, biztatott : ijedtségtől merev szemekkel, — horkolva s prüszkölve ugrottam vissza mindanyiszor, valahányszor a változó fény és árny rezgő képét megpillantottam, és a hid alatti patak csergését haliám. Hiába kisérlették meg hogy utolsónak állítottak a sorba, s pajtásomat küldték előre. Az én makacsságom, vagy meglehet hogy ijedtségem, erre is elragadt ; igy jártak a harmadikkal, negyedikkel is, mialatt szegény tanítómesterünk ugyancsak törülgette homlokárul az izzadságot, nem tudván mit tegyen, miután eröszakot semmi esetre sem akart használni, de a mi bolondságunkért saját tekintélyét sem akarta feláldozni. Végre a véletlen kedvezett neki, s midőn éppen negyedik pajtásomat parancsolta előre, a szomszéd földről egy vidám hang kurjantott át. Jó napot Mihály gazda. Mit csinál ? Nem Húrja a fiatal csikókat a hidon a átvinni? »Nem ám« — viszonzá Mihály, »ez a kis bolond adta a példát, s most mindnyá jára elragadt a félt-lem. »No várjon csak öreg« — mondá a hang tulajdonosa — talán segíthetek ; majd az én paripám nyomán átmennek. S azzal egyenest felénk tartva, öreg fakójával átkoezogott szemünk láttára a dobogón, mire mindnyájan vonakodás nélkül követtük. Egy furcsa kinézésű jégmadár, mely ezt az egész kis dolgot látszólag nagy mulatsággal nézegette, nyilsebesen röpült fölfelé a folyam mentéb.n, éppen midőn az utolsó csikó remegve és horkolva ment át a hidon. »Ugyan szép csikai vannak Mihály mester az idén« — mondja a gazda, fakóját megállítva, s a nyeregben visszahajolván, kezét annak csípejére támasztva, mig Mihály mester velem közelébe jutott. Elhiszem azt ; soh' se is voltak külömb csikaink, de talán másnak se.« »Miféle az, melyet maga vezet? Ugy néz ki, mintha futni tudna ? »Bizony aligha el nem találta gazd' uram. Nem hiába jó vérből való; apja a híres Zeland, anyja az öreg Gyöngyvirág, s jobban vágtató csikót még ritkán láttam. Ha ez nem tud futni, akkor egy se. De mint egész családja, ugy ez a ficzkó is ideges. Ha erre nem hozza gazd' uramat a véletleD, hát nem tudom, hogy viszem át a hidon.« (Folyt, köv.)