Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875
1875-12-15 / 50. szám
338 Vadász- és Verseny-lap. December 15. 1875. gül kezeim biztos fogódzást leltek, kisértém meg lábaimmal is segitni, s igy roppant ovatos mozdulattal sikerült végre a fészekbe betekintenem; a hol azonban újabb re'mületemre azt kelle látnom, hogy a fiatal sas, mintegy 4 lábnyira hátul a sziklafészek legvégső zugában ül ! A mint öt megpillantám, bal kezemmel kétszeres erővel fogództam meg, s a szárnyas világ koronahercze- gét, jobb kezemmel levéve fövegemet, s az alant ujongók felé lebegtetve, illő tisztelettel köszöntem. Most egy pillantást veték a fejedelmi udvar berendezésére, s legalább fél tuczat őz és zerge ünöt, nyulakat, szárnyasokat stb. fedeztem fel ott. Valamennyi félig felfalva, félig elrothadva, s körül töméntelen csontok, vázak, megelevenedve mintegy a milliárdnyi féreg által hevertek szerte a fészekben, ... valóban undorító, visszataszító gyepmesteri tanya. Ámde hogy annektáljam most e fiatal fejedelmi sarjat ? !. .. A fészekbe —— még ha lehetett volna is — nem volt Szabad felmásznom, mert soha se bírtam volna többé visszatalálni a lépcső legfelső fokához, s igy meglehet pár napot és éjét a fészekben kell vala töltenem, mig valahonnan segély és menekvés érkezik, ha ugyan érkezett volna. Ám mit tegyek most ?.. A legfelső vékony ágat kiszakitám a fészekből s azzal elkezdtem az ifjú háziurat szurdalni. A csel teljesen sikerült, mert a szúrás fájdalmat okozván neki, ösztönszeriileg megragadta hatalmas karmaival a bántó ágat, a melylyel együtt én ama pillanatban magamhoz rántám, és az ágat eleresztve nyakon ragadtam őt. Az volt most a feladat, miként lehessen egy kézzel megkötni a mindkét lábával teljes erőből védekező madarat. Egy ebzsinórt e czélra, még felkuszásom előtt számba szoriték ugyan — előre látva, hogy helyzetem nem engedendi meg azt ott fent venni ki a zsebből — ámde foglyom oly erősen fogódzott az ágakba, hogy egykönnyen nem birtam hatalmamba keríteni. Bal karom erői már lankadni kezdtek, — csak még hüvelyk- és mutatóujamat használhatnám bal kezemről gondolám mégis ! — Hogy azonban a mutatóujjat, mely balkezemmel egyetlen támaszomat képezé, egy erős ág alól kiszabadíthassam, ehez egész testemmel egy kis lendítés volt szükséges, a mi közben testem egész súlyát semmi sem tartotta többé, s azt csupán a balkéz többi három ujjának kelle fen- tartani. Meggondoltam, ha szabad-e ezt merészlenem ; s csupán az egyensúly érzetében, a nélkül, hogy a létrát a legkevésbbé is meglendítsem, oly nyugalom, hidegvér és lélekjelenléttel, mintha kedélyesen Íróasztalom előtt ülnék — megtettem e kis lóditást, a mely — bármily jelentéktelennek lássék is némely olvasó előtt — mégis a legéletveszélyesebb pillanat volt az egész vállalkozásban. — Istennek hála ! jól számítottam, si- ki riilt ! három ujjam megtartott biztosan. Jobb kezemmel most felforditám a sast, bár ez sem ment könnyen, mivel görcsösen az ágakba kapaszkodott. Egy pillanatban azonban, a mint ezeket elereszté, gyorsan felforditám, hogy karmai felfelé álltak, s őt elbocsátva, gyorsan amazok után kaptam, azonban csak az egyiket fogtam meg, mig ő másikkal dühösen csapott kezemre, melyet szerencsére nem, hanem azon ágat találta, melylyel hozzám rántottam elébb. Ebben a percz- ben ezt a lábát is elkaptam, s jobb kezemmel mindkettőt a bal kéz szabadon levő két ujja közé helyeztem, s az ebzsinórt kibontva, foglyom szörnyű vagdalózása, visitása és szárnycsapdosása közben kényelmesen összekötöztem. Azután a zsinórvéget kabátom legfelső gombjára kapcsolva, ismételtem a kis, de veszélyes lódulást, hogy ismét egészen használhassam támaszul balkezemet. Karom és kezem egyébiránt már kissé görcsösek lettek, nem csuda ! közel háromnegyed órája már, hogy a létrán, s ebből jó félórát a fészken függtem, miért is igyekeztem a nyert csata után, lehetőleg rendesen, mielébb visszavonulni. A foglyot jobb kezemmel, vállamon át hátam mögé bocsátana, hol szabadon függött, hogy a lemenet- nél ne akadályozzon, — s elkezdtem ismét kezemmel keresgélni a lyukakat, melyeket a fészek ágai között feljövet fúrtam. Ez azonban rendkívül nehéz és kimerítő feladat volt, s végtelen hosszan tartónak tetszett, miután fejemet szorosan a fészekhez tartva, mit sem láttam ; hanem mindent csak kézzel és lábbal kellett éreznem ! s a legfelső létra teteje, minden lépésnél, melyet rajta lefelé tettem, teljesen hasonlóan, mint mikor felkusztam : jó két lábnyira visszahajlott a fészektől. Természetesen gyakran csak sok keresgélés után, s némely elkorhadt és száraz ág letörése után találtam fel a fészekben vájt lyukakat, ámde végre folytonos nyugalmam, bátorságom és kitartásom szerencsésen — s összekarczolt kezeimet kivéve, teljesen sértetlenül visszajuttattak a magasból embereimhez. Az alantállók — nyilatkozataik szerint — a lehetetlenséget látták végbe menni, s nyiltan bevallák, hogy a szédüléstől gyakran nem birtak többé felnézni, s érettem irtóz- tató aggodalmakat állottak ki. Én magam, a mig j csak a létrán voltam, oly felhevülésben valék, hogy az izzadtság betüszerint csurgott testemen, s a mint lejutottam, bal karomat s kezemet jó ideig nem tudtam nyugodtan tartani, úgy reszketett az a megerőtetés folytán. Ám minden szerencsésen ért véget, s embereim ujongó örömben törtek ki fent és alant valamennyien, hogy a körülfekvő hegyek visszhangoztak belé ! A mint a felülállók lejöttek, s a létrát állani látták, sehogy sem akarták elhinni a megtörténtet, s csudának vélték az egészet. Pedig csuda nem volt, hanem én is azt hiszem, hogy ily módon sas, még soha sem lett kiszedve, — s nyiltan kimondom — miután elvégre is magam vagyok az egyedüli, ki a nehézségeket egész mérvökben, és a veszélyt egész nagyságában megítélhetem, hogy ezt hasonló körülmények közt a világon semmi díjért sem merészelném meg újra, mert : — a szerénységet legkevésbbé sem sértve meg! — e sasfogás ama teljesen rendkívüli dolgok osztályába tartozik, a melyek ritkán sikerülnek egyszer, azonban soha kétszer ! — Ha magam is előre tudom, mi vár reám ? bizooynyal én leendettem az utolsó, a ki felmegy : azonban ha már egyszer belejöttünk a merészlésbe, nem csupán képességeinkhez bízunk jobban és jobban, hanem megtanuljuk azokat mind czélszeriibben fel is használni, s igy az ember, ama nagy elvnek : »egyetlen hajszál sem hullhat le fejünkről az TJrnak akarata nélkül» kissé fatalisztikus alkalmazása mellett, gyakran a látszólag nyilván lehetetlent bajija végre. Esti hat órára az egész társaság - élén a fiatal sassal — visszaért Rhormoosba, a hol az j itt, eme sasfogásról elmondottak, folytonos jó- j kedv, nagy zaj és hatalmas áldomás közben késő ! éjig tárgyaltattak. Hogy ennek élénkségét a testi felüdülés, kisérve Weber ügyelő kitűnő serétől — j az egész személyzetnél, a 13 órai, evés és ivás i nélküli roppant megerőtetés után — csak fokozta, természetesnek kell találni. A következő reggel a kis szárnyas királyfit magammal vittem Münchenbe, hol ez két hétig vendégszerepeit. K. L. Körültekintések a németországi vadászatokon. A Wiedeni herezeg — mint jó lövész ismeretes — folyó év január 21-én ritka szép lövést tett. Ugyan is egy csapat szarvas közül, melyek sebes iramodással egy tisztáson keresztül váltakoztak, az abban levő két fehér agancsost, kettős golyós fegyveréből, derék lapoczka lövéssel leduplázta. Ad vocem szép lövések. Egy királyi erdész Németországban, ki az előtt mint fővadász herczeg Radziwill Boguslav szolgálatában állott, — Írja a Waidmannak, — hogy ő ezen főurnái jelesebb lövészt soha nem ismert. Beszéli a többi közt : A herczeg a kissingeni fürdői saison után egészsége megszilárdítása végett utó kurául a norderneyi tengeri fürdőt használta s gyengélkedése daczára mindjárt odaérkezése után a vadászati viszonyok felől értesittetni kívánt. Házigazdánknak, egy becsületes halászmesternek 20 éves fia volt, kit az egész szigeten Jokke név alatt ismertek. Ez eredeti személyiség, karcsú s erőteljes termet, barna arezszia, sötét haj, illő díjazásért, mint vezető szárazon, vagy tengeren szolgálni mindig kész. Soha sem láttam ezen gyönyörű embert másként, mint rövid szaru pipával szájában, nehéz bottal bal karja alatt, s jóltevő mosolyával barna arczán. Angol bőrből készült fekete nadrág s mellény, fehéren s feketén vonalzott ing, nyakára lazán kötött piros kendő s lecsüngő fekete szalagos szalmakalap egészítette ki egyszerű öltözékét. Ezen Jokkét kérdeztem ki a vadászható vad iránt s felelete abban pontosult össze, hogy ha tengeri nyulakat akarok s tudok lőni arra alkalom van. Másnap a herczeg engedelmével kimentem Jokke társaságában a szakadó eső daczára a ragyaburával benőtt úgy nevezett fekete zátonyra. Itt rövid idő alatt sok tengeri nyalat vertünk, melyek a közeli barlangokba czikkázva futkostak, szokásuk szerint a nyilas előtt rövid ideig mandlit csinálva. Mintegy két óra alatti 14 darabot lőttem, s felhagytam a vadászattal, mert az eső szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A nyulakat Jokke botjára sorakozva hazahoztuk, hol az egész halász család bámult a kedvező eredmény felett. Jokke, ki eddig hallgatag volt, minden tartózkodás nélkül berohant a herczeg szobájába s nagy lelkesedésssl s komikus taglejtésekkel beszélte rendkívülinek tartott ügyességemet s szerencsémet. A jószivü herczeg mosolyogva gyönyörködött a fiatal halász lelkesültségén s erőteljes alakján, alkalmat adván neki nemsokára kiilönblövések felett bámulhatni, melyek nemcsak az egyszerű halászt, de más tapasztalt vadászt is méltó csudálatra indíthattak. »Öntsön csak golyókat Kuchenreuter fegyveremhez, délután megyünk nyulakat lőni. Vigye magával a kis angol puskát, Jokke velünk jöjjön, de a kutya maradjon itthon,« — hangzott másnap a herczeg rendelete. Gyönyörű napos idő volt a mint aztán délután 3 órakor a fekete zátonyra értünk. A herczeg, ki idáig csak bottal járt, fegyverét előkérte. Egy 20 láb magas dombon állottunk, honnan 2—300 lépésnyi körben tisztán láthattuk mi történik a ragyaburás területen. Kis szemle után Jokke elküldetett, hogy a nyulakat mozgásba hozza s kis idő múlva megélénkült a hely a sok apró földlakóktól, a mint azok ide oda iramodva a ragyabura közti kotorékokba ki s bebújtak. Ha a lebukás előtt kis ideig felágaskodva füleltek, akkor a herczeg golyója biztosan le is vágta őket. Nem vagyok képes megmondani, mi mindenféle nehézséggel járt e lövöldözés, de annyit tudok, hogy a találhatja esélyei mindig csak rövid pillanatokig ta-róttak. A vadászat eredménye golyóval elejtett 32 db tengeri nyúl volt. Bizonyságul hivatkozhatom az általam lelkiismeretesen vezeteti vadásznaplóra, mely a boldogult főur hagyatéka közt okvetlen meglelhető. Különben azok, kiknek alkalmuk volt a herczeget. mint lövészt és vadászt megismerhetni, ezen elbeszélt eseményben semmi feltűnőt sem fognának találni. A legjobb lövés különben, mely a vadászvilág tudomására jutott, az lehetett, (mint a Forest and Stream jelenti), melyet egy calaisi haszonbérlő tett, ki sötét éjjel csak az ugatás után igazodva egy kutyára puskázott s azt keresztüllőtt fejjel dermedten találta. Egyébiránt, hogy ilyenhez nem ügyesség, hanemcsak vakszerencse kívántatik, azt mindenki beláthatja. * * * Német sportlapok sokat foglalkoznak jelenleg a lotharingiai káros vadakkal. írják nevezetesen, hogy az elszaporodott farkasok nagy rémületben tartják a lakosságot, több embert széttéptek, hogy fegyverekkel kellett télen át a távolabbi helyekre iskolába járó gyermekeket kisértetni, sőt hogy a farkasok egy vasúti vonatot is, melyen juhokat szállítottak, támadtak volna meg, de ter-
