Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-12-01 / 48. szám

320

Vadász- és Verseny-lap.

December 1. 1875.

eladta a fiatal Hatzfeld herczegnek, ki Dieppet is megvette, s mindkettőt steeplechaserekké ido- mittatja ; ezenkívül Georget is megszerezte, több más lóval együtt. Hatzfeld bg, ba kedvez neki a szerencse, jövő évre az akadályversenypályákat uralni fogja.

FELVIDÉKI VADÁSZRAJZOK.

m. rész.

Apró történetek a felföldről.

7. A kutyaprédikácz'ó.

(Folytatás.)

»E hűse'ges ragaszkodás az emberiséghez, s emez accomodatió ez égalji s táplálkozási viszonyokhoz, páratlan az egész állatvilágban, és soha egy szólás sem volt oly igaz, oly való, mint az : ragaszkodó s hűséges mint a kutya. Hűséges akár egész faját az emberiséghez, akár az egyént urának egyéniségéhez, tekintjük. Hamisság, alattomosság nincs benne, oda adja magát testestül lelkes- tül, minden utógondolat nélkül.«

Itt az urfi, ki már elébb fészkelődéi kezdett, mert észrevette, hogy az egész kutyaprédikáczió neki szólt, felugrik, egy darab húsos csontot előkap s azt a Hektornak adja.

»Az embernek a létérti küzdelemben minden állattal harezban kell állania, ama változhat- lan természeti törvény szerint: »vagy szolgálsz nekem, vagy kipusztitlak« — máskülönben saját léte van koczkáztatva. Ez örökös harezban a kutya a legelső, legjelesebb, sőt a harezmódot tekintve, egyetlen tevőleges szövetségese. A vadászrege is mondja :

»Volt régenten egy állatország, mely belső viszályok miatt tönkre jutott. Legelsőbben elvált a kutya s másokat is elh.íjlitván, az emberhez szegődött, bosszúját töltvén a többi vadakon. Az erősek most is gyűlölik, a gyengék, akár szőrmések, akár tollasok most is félnek tőle, a varjú is szeretne rá csapni, a bibicz is körüljajongja s bárhol jár és czirkál, renegátnak csúfolják.«

»Tehát első állatfaj a kutya, melyet az ember magához szoktatott s szolgálatába fogadott. Ré gibb társunk ő, mint bármely más házi állat, valamint a vadászat is régibb mesterség, mint a földművelés. Sőt mondhatjuk, hogy a kutya segítsége nélkül az ősember aligha győzedelmeskedhetett volna a földet elborító vadállatok sokasága felett.

»A legrégibb egyptomi emlékek a kutyát már mint házi állatot tüntetik fel. sőt a czölöp-épit- mények körüli legújabb felfedezések s kutatások bizonyossá tették, hogy a tó-lakóknál már a kőkorszakban, a kutya mint vadásztárs és házi állat szerepelt. Oly régi szegődése az emberhez, hogy leszármazása a jelenleg élő állatfajok közt ki sem mutatható többé.«

Hogy eme hosszas együttlakás, együttes működés, mind az emberi fajra, mind a kutyára nézve tanulságos volt, hogy mindketten, ur és szolga egymástól tanultak s tehetségükben értelmiségekben tökéletes kedte k ; — ez a mostani — testi s szellemi tulajdonságokat és sajátságokat átörökölhető — doktrína szerint, legalább is hihető s valószínű.

»A kutya értelmisége bámulatos nagy, tanulékonyabb az embernél, emlékező tehetsége csudálatos, az emberi beszédet is megérteni képes, kiismeri környezetének minden viszonyát, ahhoz alkalmazkodik s annak szokásait felveszi. Tekintsük csak az úri kutyát, nem találunk-e büszkeséget benne ? nem látszik-e, hogy a házi környezetnek, melyben élnek, finomabb modorát szintén elsajátították ? Vagy nézzük a szegény ember kutyáját : nem mutat-e hasonló alázatosságot s meg- hunyászkodást, mint gazdája ? Vagy az elsavanyo- dott vén szüzek ölebecskéi nem hasonló veszekedő s mérges természetet tanusitnak-e ?«

Itt az öreg, borzas szemöldökeit majd homloka

közepére huzva, a társaság egyik tagja felé mutat :

» Tudna itt barátunk K. az ölebek természetrajzából egy furcsa nótát elfiityölni. Mi ?

A vig czimborák nagy hahota közt : hogy volt hogy ? kérdésekkel az agglegénységét koro nfekete bajusz s elegans frizura alá igen ügyesen rejteni tudó úri ember felé fordulnak, ki eleinte kissé szabódott, de aztán tudva azt, hogy gúny vagy ezélzás nélkül történik a kérdés, beszélte :

»Hit tudjátok, hogy az e . . . i gyümölcsösöm határos az O. kisasszonyok kertjével, s miután a két birtokot csak rósz lésza-kerités választja, melyet az aggszüzek annak idejében soha nem javíttatnak, bár az kötelességük volna, cselédeink sokszor összeperelnek. En elunván a sok kellemetlenséget, reá aka'rtam őket birni, hogy elejét veendő a további veszekedésnek, huzassunk közös költségen egy szilárd kőfalat a kertek közé, s c miatt látogatást tettem náluk. Ok szivesen, sőt édes nyájasan fogadtak, s borzas pincsöket félretolván, annak meleg helyére parádés pam- lagukra leültettek. Meglehet, hogy már ez sértette az elkényeztetett állatot, bár már elébb is reám morgott, de azután, hogy előrukkoltam látogatásom czéljával, és ők megértették, hogy nem kiaszott közöket jöttem kérni — pedig ide adták volna mind a négyet — s nagy sikoltással reám förmedtek — az utálatos pines fejemnek szökik s lekapja elegans újdonatúj parókámat, én meg a visító sybillák előtt állottam, mint a világitó teli hold. Félkaptam álhsjamat s kirohantam. Az egyezségből persze nem lett semmi !«

Átaláno3 derültséggel fogadtatott ez őszinte vallomás, s az öreg egy pohár bort öntvén nyakkendője mögé, folytatta értekezését :

»Bizonyára nevezetes tulajdonságokkal bir az eb. Méltányolnunk kell mindenckfelett — ha tudniillik kiismerni tanultuk — a kifejezés li mozgást, mely más állatoknál nincs meg s egyedül a kutya sajátja. Mondják ugyan, hogy az állat nem bir mimikával ; s emberi értelemben véve, már a szőrös arcz s hiányzó sok arczizom miatt nem is bírhat, de azért találunk a kutyánál arezkif.je- ze’st, mozdulatot, viseletét, úgyszólván beszédet, mely kedélyállapotját híven, s gazdája előtt érthetően tükrözi vissza. íjzeretetet, gyülolséget, örömet, bánatot, s minden egyéb indulat t meg lehet ismerni a kulya physiognomiájában, de mely nem csupán az arczkifejezéséböl, hanem a fülek s a fark mozgásiból is áll, kivált az utóbbi végtag hordásábau s mozgásiban ebünk oly nyelven beszél, melyet nemcsak a többi fajtársa, hanem figyelmes gazdája is megérteni képes.«

»A fark hordás iban s mozgásában a kutya egész kedélyállapota hű kifejezést nyer. Ha szégyenkezik vagy fél -j— lába közé szorítj i ha verekedni akar — magasan hordja, ha urához közeledik vagy ismeretséget köt — örömteljesen csóválja, s mily ávamlóan nyájaskodik s hizeleg vele, ha a fajabeli donnának kegyét keresi.«

»Hol egy udvarban több faj vadászeb van, mint itt pajtásom úri házánál, ott mindig akad egy-kettő , ki ura nélkül a tilosban vadászni szeret. Sokszor volt alkalmam, s mondhatom nagy mulatságomra szolgált, megfigyelni, mily praktikával él az ilyen kujon, ha társait, kivált ha azok lustálkodni szeretnek — vadászatra csalogatja. A szem, száj, fül, fark, actióba jön e kutyabeszéd mellett, mig egyszerre valamennyi kopó, vizsla, tacskó, agár nekirugaszkodik s az udvarból kioson.«

A fark tehát a kutya physiognomiájának kiegészítő része, s a kutyabeszéd egyik főorganu- ma ; egy farkatlan kutya látása azért ébreszt bennünk hasonló visszás érzést, mint egy megcsonkított ember látása, s találkozott természetvizsgáló, ki az emberi test alkotását hiányosnak mondta, mivel farka nincs, s ha ’meggondoljuk, hogy e végtag mily szolgálatot tesz a kutyánál, eme nézetet nem fogjuk teljesen elitélni.

— Annyi bizonyos — folytatja az öreg erdőmester morgó mély hangon, s szemöldökeit felrántva, hogy egész homloka ránezos lett — a fiatalokhoz fordulva — »hogy társaságban a conversatio sokkal élénkebb, a tettetés és képmutatás kivált

szerelmi eskiidözéseknél vagy diplomatiai alkudozásoknál sokkal nehezebben kivihető volna, ha az ember farkcsóválással is részt vehetne benne. Mi ?

Ez oly komicus jelenetet idézett elő, hogy a komoly jellegű vadászur is nevetés közt elmondta a »vén bolond«-ot.

Midőn hosszabb idő múlva a kaczagás megszűnt, tovább beszélt az öreg :

»Az emberi test több oly hiányban szenved, mik mellett sok munkát vagy teljesen nem, vagy csak részletesen és hiányosan végezhet. A kutya jeles tulajdonságaival pótolja az emberi hiányokat s kiegészíti urát, mint a legjobb assistens. Az ember tirtósan nem futhat, nem uszhatik, pocsolyákat nem gázolhat, a vadat nem szimatolhatja stb. Itt hű társa lép actióba s kiegészíti ura működését, mert a kutya sebes, kitartó futó, jó úszó, szeme, füle, szaglása kitűnő, erős verekedő s ura védelmében halálig kitartó, ő úgyszólván mindenre képes, csak repülni nem tud.«

»Nem foglak untatni holmi kutya adomákkal, olvashatjátok azokat ezsr számra könyvekben, miket a tudósok századok óta összeírtak, elég ha itt megemlítem a juhászebeket, melyek gazdájuk minden intését értik, a juhnyájakat nemcsak őrzik, de vezetik s terelik, mint a legjobb bojtár ; s elég, ha figyelmeteket felhívom a vadászebekre, melyek oly értelmességet tanúsítnak, hogy sok esetben az ember oktondi mellettük. Ds természetesen meg kell tanulni érteni a kutya beszédjét s mozdulatát ; az idegen sok esetben semmit sem lesz képes megtudni, hol a gazda egész conversatiót talál kutyája jelzésében. Ép úgy járunk ezzel, mint sok más dologgal a világon, mibe beavatva nem vagyunk. A juhász például, vagy a kondás, kinek keze alatt s naponta szeme előtt, száz darab juh vagy sertés van, meg fogja mindenikét ismérni s megkülönböztetni, sőt mindenikben tán külön sajátságot felismerni tudni, holott más ember bennök csak barmot és barmot, és semmi megkülönböztetést sem lát.

»A kutyának ilyetén testi lelki szép tulajdonai mellett nem feltűnő e gondolkodó ember előtt az a viszásság, az a következetlenség, hogy úgy mondjam az a hiládatlan ferdeség az emberek részéről, még pedig egyaránt miveit s pol- gárosult, valamint vad népeknél is, hogy a kutyával való összehasonlít ist a legnagyobb sértésnek tekintik. Te kutya ! a legnagyobb megvetést jelenti, holott az ebnél alig mutathatunk ki testi, l.lki tulajdonságot, mely neki szégyenére válnék.

»De hiába ! Az ember önhittségében mindig fél- istenform inak tartotta magát, s kevélysége csak ritka esetben enged összehasonlítást az oktalan állatokkal, legyen az bár mily helyes és igaz ; »karcsú, kecses mint a gazella, égószemü mint a fényes bogár«, ez még megjárja s tetszik; »délezeg mint a paripa.« Erre itt az öcsénk, mint más sok nyalka gavallér, már orr it fintorítaná; '»hiú és okos mint a kutya«—már az egész megsértés; s ha egy deli hölgy kipróbált hüségü imádójának kezét szivét oda nyújtván mondtná: Vedd ezeket, mert kutyahüségü vagy ; — vagy ha egy fejedelem bölcs tanácsosának, hadvezérének, ki őt balsorsában el nem hagyván s érte mindenét feláldozván, csatáit megnyerte, trónját s népei szivét visszaszerezte, azt mondaná : Légy utánam első országomban, jutalmadat megérdemled, mert igazi kutya vagy ! — — ugyancsak furcsa képet vágnának az illetők ! — Mi? .. .

Az általános nevetés szünte után az értekező következőkkel végezte kedélyes beszédjét :

»Kedves barátaim ! Ilyen teremtés a kutya ! Előadtam nektek minden túlzás nélkül természetrajzából annyit, miből láthatjátok, hogy az examinatus fiatal ember jogosan osztályozhatta a kutyát az ember s oktalan állatok közti közép- polczra, tehát becsüljétek s szeressétek meg ez értelmes állatokat, dixi !«

A jelenlevő megyei tisztviselők egyike, mint hires toasztirozó, most poharát töltötte a éltette az öreg erdésztisztet, egyetemben minden jó vadászkutyával, mire a poharak összecsendültek s unisono elhangzott a csillagos éjszakában az éljen !