Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-12-01 / 48. szám

December 1. 1875. Vadász- és Verseny-lap. 321 A themát még nem ejtették el, s bár 11 óra felé volt az idő, alvásra senki sem gondolt. Be­széltek nevezetes dolgokat a kutya eszélyességé- röl, hiteles v gy hitelt érdemlő történeteket, s ha netán egyik-másik história közel járt a vadászla- tinsághoz, azt az erdömester iránti figyel'mből, kit nem könnyen lehetett tévútra vezetni, mindig a szokás »relata refero« mondattal kezdték meg. Zoltán barátomnak nehány év előtt egy vizs­lája múlt ki, melyről a következő történetet be­szélte : »Utósó télben, midőn kutyája már egészen siket volt s szemeire is alig látott, egy csapat fogolyra akadt. Lövésére három darab szár­nyalva lett, de futni még birt. A vén vizsla csak orra után igazodhatván, el — mert mii t mondám vak s siket volt — ugyancsak fáradozott, mig az ellábalt madarakat egyenkint összekereste. A mint az megtörtént, uj baj keletkezett. Jó nevelésénél fogva ugyan is minden vadat ama pillanatban apportírozott, a melyben felvette, tehát nem ron­csolta, nem nyomta össze; ámde mihely tégy fog­lyot szájából letett, az azonnal ellabolt, vadász­ura meg a Sajóparton a töltéssel vesződött. Az okos állat tehát, midőn felismerte, hogy máskint nem boldogul, elhordta a foglyokat egy észrevett jégdarabra, ott mindegyiknek fejét a kemény jéghez verte s őket igy sorba rakta. — De még ennél is különb dolgokat vitt véghez. Például ha emelkedettebb helyről kukoriczásban vagy sarju- ban fogolycsapat előtt állott, minden egyes fo­goly irányában fejét bólintgatta, azaz mindegyik­nek bókot csapott ,s vadászura ilyenkor megtudta számlálni, még mielőtt a falka felrebbent volna, hány darab van a kutya előtt. Atalában ez az okos állat csudálatos dolgokat miveit s értelmes- ségre s dresszurára nézve még a hires Holster erdész vizslája sem tett túl rajta, pedig ez — mint Petermanban olvasható — még azt a bakot is meg tudta állani s jelezni, melyet az adjunctus az öl s galvfa-számadásokban lőtt. » Hát az öreg Bojardo furfangosságáról beszeltem már nektek ? — kérdezi az egyik megyei tisztviselő. Nem ? tehát hallgassatok meg.« »Rég idő óta minden érdekesebb vadász-ese­ményről naplójegyzetekct vezetek, s igy ponto­san tudom megmondani, hogy 1865. október 21. igen száras és meleg őszi időben, a Dubrava és Yiszoki köni Hegyháton r y u lakra vadásztunk. Kópéink, nevezete»-« az öreg Bojardo, mely isme­retes \olt szálkás borz- s szőre miatt az egész völgyön, azután a innék Fordít« és szikár Dáma csak hamar nvulat vertek s hajtottak. A talaj rendkívüli szárazsága s a nap rekkenő melege mellett nem csud •, ha azt egy óra alatt tízszer elveszítették s tízszer felsivitották, aziz igen szakadozottan hajtották. Azonban remek kopók lévén, nem hagytak fel vele s a sürübbtn fel­hangzott felsivi ásókból észrevettük, b- gy a nyúl is fáradtan bukdác-ol, s hamarább kerül kutya­fogra, mint puska végére. H gjtuk a dolgot menni, mert a köves s meredek sűrűségbe senkinek sem volt kedve behatolni. Azután csakugyan megszűnt minden hang, a kutyák elvesztették a nyomot, mi meg összejöttünk egy erdőközti tisztáson s árnyékos helyen lepihentünk. Az öreg Bojardo is compareált, s egy bokor megé fáradtan leheve- redett. »Nézd meg csak, fiam, a Bojardót, mond Lajos bácsi János fUnak, elébb ott a bokrokban nekem úgy látszott, mintha szkjában hordott volna vala­mit ; vizsgáld meg csak, nem ette-e meg a nyu- lat ?« »Megvizsgáltuk a vén kopót, de biz a nyúlnak semmi jelét sem láttuk rajta. »Hivd össze fiam a többi kopót, hadd pihen­jenek kissé, azután odább megyünk nyulat ke­restetni. Kürtöltünk, s őszi idő s az orvmadirak vo­nulási idénye lévén, a közelben czirkáló ölyvekre s sólymokra több lövést tettünk, de a két kopó sokáig csak nein jött. Végre félóra múlva megérkezik a Dáma, neki megy a Bojardónak, köiülszagolja s azután lehe- veredik. Nemsokára azután jön a Fordíts, az is, felkeresi a Bojárdót, körüljárja, körülforgatja s az is lepihen. »No lássátok — mond Lajos bácsi — az okos állatok öreg apjuknak panaszolják, hogy a nyulat elveszítették, s kérdezik nem tud-e felőle valamit ? Kis pihenés után reggelim maradékát tarisz­nyámból kivévén, azt a kópéknak osztogattam ; a Fordíts s Dáma jó étvágygyal kapták el a kenyér darabokat, Bojardo ellenben árnyékos bokra mögül elő sem jött, s midőn ott utána néztem, hát hült helye volt. Ez csak annyiban tűnt fel, a menyi­ben a kenyérosztogatáshoz a jó étvágyú kutya máskülönben compareálni mindig szokott. Hagyjuk a vén dögöt — mond Lajos bácsi, — leghamarább érkezett ide, kipihente magát s újra keresni indult. Nehány perez múlva felkerekedtünk a két kó­péval s uj vad ke esésére megindultunk. Hát alig érünk néhány lépésre az erdőbe, előkerül fark­csóválva a Bojardo s jelenti, hogy ő a hajtott nyulat már megette ; azaz véres száját, lábait s kidoml orodott hasát fitogtatta. Most értettük meg a kujon taktikáját ! Elfogta a nyulat s szájában messze elvitte, de megenni nem merte, mert jól tudta, hogy a Dáma s az erős fiatal Fordíts gya­núperrel élnek s nyomában vannak, a prédát te­hát elvennék tőle ; azért azt eldugta s mintha rendben volna a szénája, hozzánk jött pihenni, s csak midőn a más két kopó előkerült s gyanú- jókat lecsillapította, akkor osont el eldugott pe- csényéje utáo. * * * A jelenlevő vendégek közt volt egy 100 kilót nyomó hatalmas egyéniség, ki nehány nip előtt a karlsbadi fürdőből, hol májbajától szerencsésen megszabadult, hazajővén, a vadászur hívására annál örőmestebb jelent meg itt, mennél régeb­ben kelletett nélkülöznie a vadászat örömeit. — Harmincz éves vadászpraxisában, melyet három vármegye területén mint szívesen látott vendég gyakorlott, sokat tapasztalt, s igy örömest hall­gattatott meg, midőn a szót kérte. »A jó vadászebekről lévén szó, emlékezzünk meg ama banda kópéról is, mely nekem és sok jó barátomnak nyolez esztendőn át legtöbb vadat hozott puskavégre, melyet az itt'jelenlevők egy- része is ismert s vele vadászott, s melyre azért is kell hálásan visszaemlékeznem, mivel eme 4 i kankopóból álló handa kidülése óta hasonló jó- ‘ ságu s hasonló összhangzatu bandát többé össze­hozni nem birtam. »E négy kutyának mindegyike magában véve is remek kopó volt, s mindegyike külön-külön sa­játsággal birt, s mi a megkivántató jó vadász­tulajdonságokból netán egynek vagy másnak hi­ányzott, azt pótolta a harmadik s negyedik, úgy­hogy öszhangzatos s működésűkben egymást tá­mogató egészet képeztek. »Vezér és legsebesebb volt köztük a Labancz, egy sárgás szinü, magas lábú, bosszú alkotásu, vékonyfejü, serény kereső s tévesztés nélkül, a megszakadásig hajtó kankopó. Legjobb kereső volt a veres szőrű Rontó. Ha vadszegény vidéken vagy nagy szárazságban, a többi elunta s abba hagyta a keresést, ő mindig kutatott, n.ig vadat nem vert. Hajtása is ritkán volt tévesztő és igen kitartó. »Legbiztosabb hajtó s egyszersmind legfiatalabb a bandában volt Zahraj. Biztatva nem szeretett k eresni s ilyenkor megapprehendálva lefeküdt, de azután magától ment, vadat vert és tévesztés nélkül hajtotta. Sajátsága volt, hogy a messze előtte futó vad nyomán csak minden 100—200 ölnyi futás után egy egyes hangot adott, de ha heve- s n hangoztatta kellemes szavát, biztos lehetett a vadász, hogy a vad szorosan előtte jár. »Legerősebb, de leglassúbb volt a Lator, egy roppant nagy fejű, zömök, erős alkotásu sötét vö­rös szinü kutya, inkább hasonlított mészáros-ku­tyához, mint vadászebhez. Jó kereső, jól hajtó, ha rókanyomra jött, azt követte, minden egyebet abban hagyott. Megbirt egyszerre két nyulat enni szőröstől-bőröstől. (Folyt, következik.) Csetnek i. Nagyszeben, 1875. non. 25. A t. szerkesztőségnek a múltkor közlött statisz­tikai adataimra tett ama megjegyzésére, mely sze­rint a 7 8 vadmacska valószínűleg csak elvadult házi macska lehetett, azzal válaszolok, hogy azok valóságos vadmacskák voltak ér pedig legtöbb- nyire Szakadat község határában ejtettek el, az Olt folyam jobb partján, átellenében Frek nagyobb helységnek. A lakosok a múlt évben is igen sok igazi vadmacskabört adtak el egy helybeli szűcs­nek, darabját egy forintjával számitva. Mostanság persze kevés szép bőr kerül onnan a városba s kereskedésbe, mert a szakadatiak közül még egyetlen egy ember sem váltott vadászkártyát. Az őszi szalonkaidény, melyhez vadászaink oly vérmes reményt kötöttek, — hogy vadászkár­tyáikat mentül inkább érvényesíthessék — na­gyon jelentéktelen volt. Egyre többet-többet vár­tunk ; de biz azok csak nem jöttek többé. Az egész őszi idény tartamában az itteni vadászok összesen 250 darabot lőttek, s ezt sem csupán a város határában, hanem Szecsel, Tolmács, Ra- kovicza, Frek és Zoogt környékén. — Az utósó szalonkát nov. 15-én látták, de nem lőtték. A leg­jobb szalonkavadászok egyszeri kirándulásaik al­kalmával csak 3—5 dbot ejthettek el. Atalában ugylátszik, hogy ez Ízletes madár (itten 50 krért vesztegették darabját) mindinkább kifogy, mert mindenütt, ahol csak keresztülvonul, erősen lesekednek rá a vadászok. Szaporodásukra, persze, nagyon hátrányos, hogy tavaszi költözés­kor tömegesen pusztittatnak. Rókák ellenben e tájon szép számmal ejtettek el és pedig igen kitűnő példányok. Volt több rendbeli hajtóvadászat is, melyeken azonban alig lőttek egy pár nyulat s ugyanannyi rókát. Az időjárás nálunk folyvást enyhe ; meleg szél, veröfényes napok, esős napokkal váltakoz­nak, s ez az oka, hogy a nyulak még mindig kint a földeken tanyáznak, s igy a cserjékben és erdőkben tartott vadászatok folyvást csekély sikert eredményezhetnek. A miuapában Neustadtnál igen érdekes medve­vadászat volt. Ugyanis e helység érdemes polgárai a Feketehegy ismert vadászterületén hajtóvadásza­tot tartottak, erdeink királyára, a barna medvére. Eleintén rendben történt a hajtás. A maczkó a legnagyobb gyorsasággal sietett a vadászlánczfelé s meg is sebesitették. Ekkor a vad az úgyneve­zett »Vasashegy« felé fordult, hol a neustadti vadász, Oltyán György, egyszerű göbecs-fegyveré- vel állt elébe. Lőtt és talált ; azonban a medve erre nem igen látszott hederiteni. Oltyán tehát újra. töltött ; de primitiv szerkezetű fegyvere a ned­vesség miatt nem sült el. Most azután ugyancsak meg volt akadva emberünk ! Mintegy öt lépésnyi távolból fölemelkedett a megsebzett talpas hátsó lábaira, s egyenesen vadászunk ölelésére sietett. Ekkor, ép a válságos pillanatban, termett ott két neustadti ember a megszorult vadász segélyére. Gyorsan átadták Oltyánnak egyetlen vadászeszkö­züket, egy éji-ördárdát, s ezzel kezdte magát vé­deni a felbőszült vad ellenében, természetesen si­ker nélkül. Most következett a valódi válságos pillanat, amaz ölelkezés, mely után még a sze­relmi lángtól égő ifjúság sem igen sovárog. Ol­tyán azáltal igyekezett a fenevad éles karmai­nak közeléből menekülni, hogy arczát kezével ta­karta el. Rettentő elszántsággal és emberi erőn felül küzdött a derék vadász a medve ellen. A birkózásban mindketten alágurultak a hegylejtön, s ekkor történt az, hogy Oltyán, utósó erejét összeszedve, lábát a medve fogaiból kiszabaditá, ezt bal fülén megmarkolta s félre nyomta. Végre sikerült a két parasztnak a maczkóval, mely a többszöri lövéstől nagyon el volt lankadva, el­bánni, s Oltyánt a nem kellemes ölelésü karok közül kiszabadítani. Az elejtett vad több mint másfél mázsát nyomott. A bátor vadász viszony­lag már jól érzi magát. Öt sebbel szabadult meg, melyek közül egy a ezombján, a legveszélyesebb volt. A farkasok ugyancsak garázdálkodnak vidé­künkön, noha a tél még jó távol van. így a na~- pokhan is Csikszentgyörgyön nehény farkas egy-

Next

/
Thumbnails
Contents