Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-06-23 / 25. szám

JUNIUS 23. 187 5. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. IGT volt az ezen egyetlen kimenés által alapjában megromlott vizslán túladni. Ezen kitérés után térjünk vissza uj vizslánkhoz, melyer el szőr vezetünk ki. Az első nyúlnak tehát — hogy minden rosz következménynek elejét vegyük — pardont adunk ; s a nyul ugrása alkalmával egész figyelmünket egyes-egyedül a vizslára fordítjuk, hogy a vad üldözésére való kedvét már az első pillanatban elvegyük ; de azért egyszersmind meg is dicsérjük s egy pár jó falattal megjutalmazzuk. A második nyúlnál ugyanezen eljárást követjük, és csak ha a vizsla a harmadik vagy negyedik nyulat megállja, és erre egészen csendesen van : de csakis akkor lövünk. Hogy a nyulat találjuk-e vagy sem, az egészen közönyös előttünk, meit a lövés közben is fofigyelmünk mindig az eben van, hogy eliramodását megakadályozhassuk, s igy ezélzásra nem igen marad idö. Ha tehát a tapsit elhibázzuk vagy megsebezzük, hagyjuk békében odább állni ; lia meggyógyul, legalább lehet még egyszer alkalma a vizslának megállhatni. De lia a nyulat leteritettük, első gondunk legyen a vizslának az ? pportálást erélyesen megtiltani. — Erre azonV an öt leültetjük s megjutalmazzuk ; azután tölbiink, — miközben az eb csendesen ül vagy őriz ; erre pedig magunk megyünk a nyúlhoz s hozzuk el azt. Az imént leirt eljárás tollas vad ejtésekor is követtük. Hogy pedig ezt sikerrel tehessük, erre nézve nézve szükséges, hogy a vizslát mindig közelünkben tartsuk s ne engedjük elcsavarogni ; bogy szükség esetéoen a füttyszó és ha kell a korbács hatáskörében maradjon. Ezen kívül már, az első kimenetel alkalmával törekednünk kell vizslánkat a lehető legkevesebb zajjal és kiabálással vezetni, ugy hogy az elhívásra szóló rövid füttyentésen vagy »pszt« hangon kivül, csak az eleresztést s keresést jelző hoszszabb füttyöt használjuk ; minden más, bármely néven nevezendő szólongatás és kiáltás nem csak egészen czéltalan, hanem egyúttal elrontja a jó vizslát s a vadászatot is. Ez utóbbi különösen a hűvös évszakban, azaz őszszel és télen történik ; ha t. i. vizslánkat a régi vadászemberek módjára »Gehst berein« stb. kiáltással hivjuk, ezzel a foglyokat és nyulakat más száz lépésnyiről elzavarjuk, s bizonyosan nem lövünk semmit, ha a kiáltáshoz szoktatott vizslát ideje korán pórázra nem kötjük. Ha tehát valaki egy uj vizslát mutat be megvétel végett s mindjárt eleintén kiáltozással vezeti s hivja : utasítsuk vissza ; mert csak az tekintendő jól idomított vizslának, a mely, a mellett lngy a nyúlhoz s fogolyhoz nem nyul, még oly nyugodt vezetéshez vau szoktatva, melyre — kevés kivétellel egy füttyentés vagy egy kézmozdul.at elegendő. Az uj vizsla első kivezetéséről még meg kell jegyeznem, hogy annak legkevesebb négy egész hat óra hosszáig kell tartani, mert alkalmat kell neki adni, hogy néhány óráig futkározzon, mielőtt tulajdonságai és képességei fölött ítéletet hoznánk. Mert mint már említve volt, ezek helyes felismerésétől ftigg a további vezetés. — Ha egy vizslán felismertük, bogy a dressura egyik ágában nagyon is heves, egy másikban pedig igen közönyös : akkor első esetben tulbuzgalmát gyakoii elbivás s rákövetkező jutalmazás által mérsékelhetjük ; az utóbbi esetben pedig törekedjünk őt felbátorítani és biztatni. Csak is ily észszerű eljárás által sikerülend az idomitásból kikerült l

1/«—2'/

2 éves vizslát a biztos vezetésben az első kimenetel alkalmával megerősíteni. a »sok o.« (Livingstone hátramaradt naplójából.) (Folyt, és vége.) A maujuema törzsbeli amberek azt hiszik, hogy a meghalt emberekből lesznek a sokok ; és e tévhitüket azzal erösitgetik, miszerint egyszer vadászaton olyan »sokot« ejtettek el, melynek orrczimpái át voltak fúrva, mintha azelőttt ember lett volna. Néha nagy csapatokban gyűlnek össze, s dobo[ással (némelyek azt mondjak, liogy ökleikkel az I üres fákat döngetik) és kiabálással ép oly lármát I csapnak, mint a benszülöttek az ő primitiv zenéjükkel. A benszülöttek Állítják, hogy közönségesen nem igen támadják meg az embert, kivált a fegyvertelent, s az aszonyokat soha sem bántják ; a vadászok elől is inkább elmenekülnek; de ha megsebesíttetnek, akkor dühösek lesznek, megragadják az ember kezefejét, ujjait leharapják, szemébe köpködnek és arczul csapkodják : de egyéb nagyobb sebet nem ejtenek. A rájuk dobott gerelyeket és lándzsákat kirántják testükhői , de nem tudják használni; ellenben a kapott sebet falevelekkel betömik, hogy a vérzést elállítsák. A manjuemák erősen állitják : »Soko is ember, s nem rosz.« Közönségesen 10 — 12 csapatból álló társaságban élnek ; mindeniknek külön felesége van ; s ha egy más csapatból való a társaságba akar tolakodni, azt ökleikkel jól elpáholják és mgy kiabálás közt elkergetik. — Az ilyen társaság, s különösen a házas párok nagyon összetartanak ; ha valamelyik a másik neje után ólálkodik, s azt talán megragadja, akkor a megsértett kiabálására az egész társaság ráröffen, lenyomják a földre, kezénél, lábánál fogva tartják, s ökleikkel jól elpüfölik és megharapdálják. — Gyakran látták már azt is, hogy ha egy ily társaság utazik, s kis fiuk vannak velők, az apák viszik azokat, felváltva az anyával, különösen ha fáradságosabb helyeken kell azokat átvinni, az után ismét átadják a mamának.« x X * A Soko valószínűleg nem a Gorilla, hanem a Chimpanzé fajálioz tartozik, legalább Tschuma és Susi — Livingstone azon cselédjei, kik urok holttestét Londonba hozták s ott mindkettőt látták a British muzeumban, azt mondják, hogy különböznek egymástól ; csakhogy a Soko is oly nagy és erős állat mint a gorilla. X X SÍ De halljuk tovább Livingstonet : »1871-ben, februárban, Mahomelában létemkor én is kaptam ajándékba egy fiatal nőstény sokot ; — a fiatal állat többnyire hátulsó lábain ült, s ekkor 18 hüvelyk magasságú volt, s teles-tele szép bosszú fekete bajjal volt fedve. Természetére nézve a legártatlanabb teremtés volt valamennyi majom közt, melyet addig ismertem ; szinte tudta, hogy pártfogója vagyok, s csendesen ült mellettem a szőnyegen. Hanem járása furcsa volt ; legelőször is feltűnt, bogy nem tenyerével, hanem kezefejével lép fel, s mégis sem körmei, sem csuklója nem éri a földet. — Karjait akként használta mint valami mankókat, melyeken testét előre tolta ; néha azonban felváltva rakta előre kezeit és lábait, vagy az előbbieket a közeledők felé terjesztette, mintegy könyörögve, hogy vigyék őt. Ha aztán eme kérését nem teljesítették, akkor haragos lett, arczát fintorgatta, sítt-rítt s kezeit kulcsolta — mint afféle kényes gyerek. — Az udvarban füvet, falevelet hordott össze, hogy fészket csináljon, s nagyon rosz néven vette, ha fáradtsággal szerzett vagyonát ellopni akartuk. Egyébként engem igen kedvelt; a hol meglátott, mindjárt ugrált, fecsegett, megszagolta ruháimat és kaesóit nyujtá; tőlem szívesen vette, ha tenyerébe csaptam, mig másra megharagudott, s hátát felgörbesztve köpködött. Miután szabadon hagyva, mindenbe beleütötte az orrát, kötélre kellett öt tennem ; akkor legelső dolga volt a csomót egész rendszeresen ujjaival felbontani, s mikor egyik emberem ebben hátráltatá, szemei tüzet szikráztak, s szerette volna öt megpofozni, de az egy bottal fenyegeté, s erre megfélemlett, hozzám sietett, hátam mögé bujt, s onnan mutogatta a rosz embert. — Ez a fiatal soko annyira vitte a civilisatióban, hogy mindent megevett, ha aludni akart betakarta magát egy gyékénynyel, s néha arezát mosogatá s egy nagy banaán-levéllel aztán letörölgeté.« (A soko tartózkodási helyét a déli 1 —10. szélességi fok alatt találta Livinstone, ki a fentebbi leirás alatt Bambarreben és Mahomelában tartóz kodott a manjuelok földjén, a mely a nagy Tanganyka tótól nyugatra, a Luama és Lluolaba folyók összefolyása közti őserdei világban fekszik— Livingstone, ki tudvalevőleg nem igen festői tollal birt — elragadtatással rajzolja az ottani természet nagyszerűségét. »A Manjuema-föld kiválóan csábitó szépségű ; pálmák koronázzák a legmagasb hegyek tetejét is, s a szellő ringatja koronáikat. A folyók mentében falvak találhatók, de azonkiviil minden őserdőség, mely leirhatlan pompája óriási növényzettel díszeleg. Olyan vastag kúszó növények, mint az ember karjai, csüngenek le az óriási fákról, s százféle színezetű virágfolyondárokat képeznek, mi közt tömérdek fajtájú gyümölcs piroslik minden oldalról, némelyike akkora, mint a kis gyermekfej ; aztán ideden kinézésű madarak és majmokat látni mindenütt. — Egy völgyben a muabe-pálma már lehullatá leveleit, melyek 20 láb hosszúak s egészen elzárják a tovább hatolhatást, kivéve a i sapáson, melyet a bivalyok és elefántok törtek rajta keresztül. A bennszülöttek ilyen falevelekkel fedik gunyhóikat, használják mint gyékényt stb. Mindenfelé nagy csordával vannak itt a vasíagbörüek, elefántok, vizilovak, tapirok, roppant majomfajták ; s ez állatoknak megfelelöleg néhol oly buja növésű füsiirüség, melyen csak elefántok hatolhatnak keresztül, s valóban ez a fötanyájok is. Ez az úgynevezett Megatherium-fü«, mely 10 —12 láb magas és 1 — lj

2 hüvelyk vastag; elzár minden láthatást, ha csak halom tetejére nem áll az ember. Néhol napi járó földek hosszában oly auynyira be van nőve kúszó növényekkel az erdők teteje, hogy a napsugár soha sem hatolhat be... Szerk.) II. A viziló-vadászok. . . . »A Loaugva környékén egy csapat nomád vadásznépre akadtunk, mely magát Makombvenck nevezi, s kiknek örökölt foglalkozásuk a viziló-vadászat. Ha egy vidéken megritkul ez állat, akkor tovább vándorolnak a Loangva, Zambesi vagy Slrire folyamok hosszában, oft sátorokat épitenek, nejeik pedig némi zöldséget termesztenek. Az általuk elejtett vizilovak húsát a környékben letelepedett 4 törzsek szívesen becserélik más élelmiszerekért. Ez a nomád nép igen nyiltszivü, bátor, vendégszerető, s őket mindenütt szívesen látják ; soha sem hallottam, hogy ravaszságot, csalást, rablást követnének el. . . . Főjellemvonásuk a bátorság. Vadászatuk a vízilóra a legmerészebb, mit valaha láttam, s következőleg történik. A napnak bizonyos idejében, midőn a hippopotamusok déli siestájukat szokták tartani, a már előbb kiszemelt hely felé evez egy csolnakon két ily vadász. E csolnakok hoszszu keskeny müvek , félhüvelyk vastagságúak ; mintegy 18 hüv. szélességüek és 18—20 láb hosszúak; egy pillantás elég rájok felismerni, miszerint sebes evezésre készíttettek, s igen hasonlítanak a verseoycsolnakokhoz. A vállalkozók mindenike egy rövid széles evezővel működik, s amint lassan a folyó mentében egy alvó hippopotamus felé sikamlanak rajta, a legkisebb neszt sam hallatják, s egymással is csak jelek által értekeznek. A mint a kiszemelt állatok közelébe érnek, melyek egész testükkel a vízben fekzsznek s esak orrhegyük látszik ki, melyen át léblzenek, akkor egyikök, a szigonyos, leteszi evezőjét s lassan felemelkedik. Mozdulatlanul s a szigonyt hajításra emelve áll a hajóban, mig az pár lábnyira sikamlik az állat mellé; ekkor szigonyát egész erővel döfi az állatba, a szív felé. Ez iz gató műtét alatt vigyáznia kell, nehogy súlyegyenét veszítse. . . . Társa a hajó farában azouhátra felé kezd evezni, a szigonyos leiil, evezőlapátja után kap és segít a tovamenekülésben, mig a megtámadott állat meglepetésében és fájdalmában nem is tudja magát tájékozni, s ritkán viszonozza a támadást a vadászat ez első actusában. A következő azonban annál veszélvteljesebb. A szakállas-szigony vasához hosszú szívós kötél vau erősítve, mely a szigony nyelére van tekerve ;