Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875
1875-06-23 / 25. szám
168 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. JÚ NIÜ S 30. 1875. a mint a vas behatol a víziló teste'he, a kötél letekerödzik a nyélről, s miután a víziló első rémületében löbbnyire a viz alá bukik, ez a viz felszínén úszik. A vadászok tehát a mint látják, hogy az állat lemerült, azonnal pár evezövonással az előbbi helyre siklanak vissza , a szigonyos felveszi a nyelet, s behúzogatja a kötelet, mig csak azt nem gyanítja, hogy épen az állat felett áll. A mint érzi, hogy a kötél enged, már készen vaD, hogy egy második szigoDyt üssön az állat torkába, abban a pillanatban, midőn az ordítva felmerül ; a másik pillanatban már ismét menekülnek visszafelé. . . . Néha a viziszörny előbb elkapja a csolnakot, mintsem menekülhetne, s roppant állkapczájának egy harapásával szétroncsolja, olyan könnyen, mint a disznó egy köteg sárgarépát ; vagy hátulsó lábának egy rúgásával tönkre teszi. Csolnakuktól igy megfosztva, a bátor vadászok rögön viz alá buknak, s úszva menekülnek a partra ; mig a dühös állat a viz felett tekintget szét utánok. Nem sokára a vadászok ismét visszatérnek, a vizén úszó kötelet megragadják, s ide oda rángatják, mi által az állat mind erősekben vérzik, s végre kimúl. . . . Az ilyen vadászat az ügyesség, erő és bátorság legmagasb fokát követeli az embertől, — háromszorosan érczczel övezve legyen az,, ki ezt cselekszi, — mint az Aeneis irója énekli. A makombve család-törzs férfiai valóban derék példányok ; merész, munkás és jól táplált emberek, testük minden izma jól kifejlődött, s bár termetük nem oly magas, mint sok más fajé, de tömör és arányos. A. megfeszített testgyakorlatok által szerezvén kenyerüket nemzedékről nemzedékre, ez bizonyára izmositólag hatolt testük fejlődésére. Ámbár mindazon törzsek, melyek területén ök a vízilovat vadászszák, szintén szeretnék a nyereséget, mit ez állat busából, bőréből és görbe fogaiból válthatnának, és bár semmi hústermelő állatot nem tenyésztenek, — még sem hallottam, hogy a viziló vadászatába mernének ereszkedni, kivéve a ÁVajeije törzscsaládot a Ngami tó partjain. En láttam, mily ügyesen tudnak a mi lovas tisztjeink voltigirozni s lovaikkal oly evolutiókat tenni, melynél minden izom teljes erővel és megfeszítéssel dolg'zott, de olyan erőfeszítéseket, mint a makombve-vadászokét, nem láttam. Vadászatra nézve, talán az indiai tigrisvadászat megközelíti ezt a veszélyességben, de a vízilóé nagyobbodik az által, hogy mihelyt vér szaga érzik a vízfolyás mentében, a krokodilok mindjárt megelevenednek, s a helyszíne felé úsznak, hogy mint aféle zsiványok, a zavarosban halászhassanak.« Japáni vadászat és egyéb sportok. (A Field után.) Ujabb időben Japán, ezen az európaiak elől oly sokáig elzárt, ügyes, józan és munkás nép által lakott ázsiai szigetország, nagy mérvben vonta magára Europa figyelmét. Annyi szépet és érdekeset írtak és írnak felöle, hogy talán nem lesz időszerűtlen, ha mi is egyszer a japániak vadászatairól és egyéb sportjairól közlünk egyetmást t. olvasóinkkal. Mert ez ország minden tekintetben — tehát a nemesebb sport szempontjából is — nagyon figyelemre méltó. Vízszintes és függélyes tagoltsága -— s szaggatottsága, kifejlettsége, a legpompásabb erdei fák és a legsatnyább telepnövények közt a legtarkább nemekben és fajokban váltakozó dús vegetatiója, továbbá azon körülmény, liogy -— bár minden a gazda által csak lefoglalható darab föld a leggondosabban müveit mezők- és kertekké van átalakítva — a természettől mindenféle vadászható állattal hőven meg van áldva : mindez e'sőrendü »vadász-országgá« qualifikálja. Es csakugyan a különböző sport kedvtelések már a legrégibb időktől fogva csak oly általános elterjedést nyertek itt, mint bármely a vadászat nemes mesterségét üző európai országban. Teimészetes hogy ily egészen ^eltérö cultur-phasisok- és befolyásoknál fogva, melyeken a kaukázusi és mongol faj egymástól legtávolabbra eső népei átmentek : az élet- és gondolkodásmód ugy, mint cselekvéseik is oly elágazó irányokat vettek, hogy nem csoda, ha az i oricns és occidens legműveltebb népeinél egyes i dolgokról épen a legellenkezöbb fogalmakat találjuk. Igy a japáni vadász — noha a lőpor használata itt sokkal régebben ismeretes mint nálunk — soha sem használta (és most is esak ritkán használja vadászatai alkalmával a puskát, hanem inkább a japáni kétélii kardot, azon nézetben lévén, hogy a valamely leshelyről történő czélbavevés semmi egyéb mint egy neme az orgyilkolásnak. A gentlemanlike japáni pedig még a vadállattal szemben is szereti a nyilt és becsületes küzdelem szabályait követni. Ezen a point d' honneur-röl való nézetek mindenesetre igen gyöngéd — de a mi fogalmainkkal nem egészen öszszefe'rö — érzelemre mutatnak. A »Field« utóbbi számainak egyike terjedelmes vadászati leírást hoz Japánról (vaddisznók- és egyéb vadakról) melynek főbb mozzanatai a következők. A vaddisznó-vadászat — igy kezdi a »Field« levelezője — a déli Japán hegységeiben éjjel is elég fáradságos ugyan, de a japániak felfogása szerint sokkal nemesebb, sportsmanlike-abb lévén ha az ember a sertevadra világos nappal, disznófogó ebek kíséretében vadász, sem inint ha őket a sötétben orozva lepuskázná : e vadászat — persze nagyobb életveszélylyel — leginkább nappal szokott tartatni. A kutyák — miket ök e czélra használnak, közönséges háziebek s hasonlitnak a skót komondorhoz ; csakhogy a japáni öreb jóval izmosabb, erösebb és nagyobb pofájú. Szőre sima és rövid, nagyobbára fehéres, ámbár van más szinü is. Szaglása oly jó, hogy bármely vadat megérez ; gyorsasága, ügyessége és bátorsága sem hagy semmi kívánni valót. Oly pompásan hajtja a nyulat, mint a legjobban idomított kopó és ha gazdája kellőleg biztatja, megtámadja még a sertes rőtvadat is vagy legalább nyugtalanítja csaholásaival. Elb--gyván — igy folytatja egy hosszadalmas eltérés után az említett czikkezö — a hegyesvölgyes, sürü erdőségekkel boritott salsumaí kerületet, melyben épen semmi sertevad nyomára nem bírtunk akadni, és bőven el lévén még látva japáni kardokkal, kanócz-löszerekkel és épen egy napra való élelemmel — felkerestünk egy nyíltabb vadász-keriiletet. Rövid barkácsolás után kiértünk egy szénégetők által nyitott irtásra, mely azonban már jócskán újra be volt nőve csalittal és bokorfával. — Kutyáink, melyeket pórázra fűzve vezettünk, egyszerre nyugtalankodni kezdtek , mint rendesen szoktak, ha valami szimatot fognak. Genske barátom, — ki ezuttl a falkári tisztséget viselte — pvóbakép eleresztett egyet közülök. Ez gyorsan elillanva, nyomozva átkerestemotozta a rejtet és nem sokára erős csahoiásával tudata velünk, hogy kilesett valamit. Mi nyomban utána, de mennyire meg voltunk csalva várakozásunkban, miliőn kuvaszunk egy dermedt nyúllal felénk tartott. Gazdája rögtön visszaszólitá, de mivel a kutyák még egyie mozogtak, nyugtalankodtak — elbocsátott egy másikat és ezúttal jobb sikerrel. Körülbelül egy félórai keresés után ez oly élesen elrivalta magát, hogy már hangjából is megismerhettük, miszerint valóban kinézte a várt vadat. Tüstént utána sietve, rátaláltunk , amint egy tisztásban az áttörni törekvő kant csahoiásával és bátor támadásaival föltartóztatni iparkodott, be\ árva a többi kutyák megérkezését. A »kani« az ebektől iizőbe vétetvén, többször megrohanta őket és sikeiült is neki néhányszor kiszabadulni, sőt egyszer le is heveredett egy sürii bokorban levő vaczkában. Azonban kutyáink mindannyiszor beérték és sehogy sem engedték az imádott heverés után kivánkozó agyarast komotizálni. Erre ez agyarait dühösen fenve, újra neki állt az ebeknek, de ezek haragos csámcsogására legcsekélyebbet se hederitet'ek. Félkörben (mert hátulról egy szikla zárta el a vad útját) egyenlő távolságban egymástól vették körül a vadat, szakadatlanul rángatván, de egy talpalatnyit sem tágítva helyökböl. Mi ebben az állásban találtuk és néztük őket egy pár perczig, mintegy habozva, hogy melyik közülünk kezdje meg a lövést. Megint Genske volt az első (mint már más alkalommal); de Torakichit illeti az »örömzöld babéra.« Kirántván rövid, egyenes és éles kardját, hátulról, -— nehogy a kardél fénye a dühödt állatot még jobban felizgassa — oly ügyesen beledöfte a vad bordái közé, hogy szinte gyönyör volt nézni. Azután csöndesen és lehetőleg vigyázva közelgett a kutyákhoz, melyek szilárdul és biztos kitartással állták a mindig eltörni kész vadat, mindaddig, mig Torakichit a kellő közelségben nem érezték. Ez a kutyák mögött veszi állását, de az éles szemii »agyaras« gondos kémkedéssel kiséré lépteit, mozdulatait, az ez oldalról öt netán fenyegető veszélyt elkerülni akarván. Azonban Torakichi egy bámulatosan gyors fordulattal a kani szemeire egy nagy kendőt vetve, kardját annak torkába jó mélyen bedöfte s ép oly ügyesen megint félre ugrott. Az egész egy perez müve volt. A kutyák azután belekapaszkodtak az agyarasba. ép oly erősen, mintha esak oda lettek volna enyvezve, s torkánál, füleinél czibálni kezdték, mig ez kínjában oly iszonyúan ordítozott, hogy szinte rengett belé az erdő, majd minden áron szabadulni akarván kínzóitól, tőle telhető gyorsasággal elvágtatott. De már nem sokra mehetett; ereje szemlátomást fogyott, s rövid küzdés után az ebek lefülelték. Egy utolsó kegyelemdöfés aztán véget vetett életének, a mely igazán »küzdelem« lehetett a »létért,« mert teste a vén legénynek a szó legszorosabb éltelmében tele volt rakva régi és uj sebhelyekkel. Midőn az erdő szélére kijutottunk, találkoztunk egy pár szénégetővel, kik épen a kiégett fák levágásával és azoknak gyékény zsákokba rakásával voltak elfoglalva. Megjegyzendő, hogy Satanmában, valamint egész Japánban némely emberek megszerzik maguknak a szénégetési jogot (az ottan regálét képezvén) és az esős évszak előtt meggyújtván egy erdőrészt, azt mindaddig égni hagyják, mig a beállt esőzések el nem altatják. Azért találni itten a legsűrűbb rengetegek közepette — ahol az ember nem is gondolná — szép nagy irtásokat. A szénégetőkkel szóba ereszkedve, megtudtuk tőlük, hogy épen e környék nagyon bővelkedik rötvadakban is, minek oka főképen abban lelhető, hogy a tisztások növényzete bő táplálékot nyújt nekik, s hogy a farkasok sem igen bánthatják. Ugyanis a szénégetők éjjel-nappal szakadatlanul tüzelvén, ez által ordas komát, s japáni költői nyelven »réti fülemilét« távol tartja. A rötvad tehát csak a szénégetők lakta pagonyokban érzi magát teljes biztonságban, és azért különösen azokat választja tartózkodási helyéül. Másod napra már nagyon korán voltunk talpon és miután kanócz puskáink »lőképes« állapotáról meggyőződtünk voltunk, fölkerekedtünk kutyáink kíséretében cserkészni, ezúttal fővadra. Nagyon sajátságos, de a körülményektől követelt itt azon szokás, az űzőbe vett »lapátost« olőbb egy kicsit »megnézni«, mert csak sebzett állapotában képesek az ebek elérni azt. Az e vidékbeli japáni rötvad alkatára nézve nagyon hasonlit az angol őzhez, csak lábai gyöngébbek. A szerencse ezúttal különösen kedvezett, mert rövid keresés után ráakadtunk a vad nyomára. Azonnal elhelyezkedtünk elég messze egymástól, de olyképen , hogy mindenikünk lötávban maradhasson. Egyszerre csak puskadurrantás adja tutunkra, hogy a vad már megjelent ; kutyáink nyiffantottak, barátaink pedig rivalogtak örömükben ; igazi vadászkedv szállott meg bennünket, a nagy élvezet elöérzete'ben. (Vége következik.)
