Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874

1874-03-25 / 12. szám

MÁRCZIUS 2 5. 1874. VADÁSZ- ÉS VERSEXY-LAP. »Hol ?« — kérdém, s kerestem szemeimmel a kunyhót. Emberem látható elégültséggel huzá szét csendes mosolyra ajkait. »No majd mindjárt meglátja az ur«, — feleié ő, s csolnakunkat a fűzfák közé faroltatá, melyek mint természetes sátorfalak borulának össze, s középen mintegy 10 láb hosszú s 6 láb széles nyílást hagyának, melynek tetejét a fűzfák ágai közé helyezett nádtetőzet képezé, ugy hogy, felülről a fűzfák lombjai által — kivált nyáron át — teljesen fedezve lehetett. E tunnelben, a vízből mintegy 3 lábnyira kiálló czölöpökön fekvő deszkapadlózat nyugvók, zsupszalmával borítva, s kényelmes fekhelyül kínálkozott a vadászok számára. E fekhely alá sikamlott be csolnakunk eleje, s miután a pallózatra felléptünk, teljesen betolta azt alája emberem. Teljesen el volt igy minden fedve a külvilág és kacsák előtt azt láttam, csak az oldalt támasztott nádkévék közt voltak itt-amott nyílások a kilátásra. Kissé bűvös lehetett biz az hosszabb időre, de ha bundámat magammal hozom, semmi kívánni való sem lesz. »Jó lesz biz' itt atyafi«. — mondám, — visz-szamebetünk hát, s majd délután 4 órakor értem jöhet. Azzal visszaeveztünk ismét. Ebéd után, melyet barátom csinos felesége igen ízletesen tálalt fel, pipafüst s beszélgetés közt voltunk éppen, midőn 4 óratájban beállított hozzánk az én emberem, füzfakosárral hátán, melyből kacsák hápogása üté meg füleimet, s hóna alatt egy kétcsövű öreg puskával s kisértetve egy gondolkodóan kinéző pudli-kutyától, mely vontatott léptekkel járult utána. »No ma lesz kacsa«, — monda a szokásos köszöntés után. — »Nagy falkákban láttam őket búzni s a tavakra leszállni, bár ott alig találnak nyílt vízre, a hogy az idő mutatkozik. Meglehetősen fagy; hanem majd csinálunk neik lékeket, s akármivé legyek, ha ma pár tuczat kacsát nem lövünk.« — Oly lelkesültséggel mondta e szavakat, hogy engem is elragadtak. Szerencsésen megérkeztünk alkonyat előtt a lőkunyhóhoz, s miután bundáinkat, élelem- és italszereinket a kunyhóba szállítottuk volna, -emberem kiment s a vékony jégkérget nagy helyen összetörette a csolnakkal. Aaután kivette háti kosarából a két kacsát, s hátulsó lábukra kötött madzag és ezen függő kőnél fogva lehorgonyozta őket, pár ölnyire a gunyhótól, mig a gácsért a másik oldalon helyezte el, s a madzag végét a gunyhóba hozta. Ekközben setétedni kezdett, illetőleg beállt az alkonyat, de miután telihold volt, mindent tisztán láthattunk a kunyhó nyílásain át s alkalmam volt a csal-kacsákat figyelni, kik ugy látszik, tudták mi dologban vannak s egész jó kedvvel vatyogának és uszkálának a vizben, néha pár hangosabb szót váltva a gácsérral. »Négy esztendeje már, hogy betanítottam őket«, —monda a kacsacsalogató, — »s azt hiszem legjobbak messze vidéken, sokan irigylik is tőlem. De nem adnám őket sok pénzért. Egy párszor már megsöréteztem őket — tévedésből, különösen a gácsér egy szem sörétet kapott a szemébe; arra aztán még inkább lármázott (csalogatott).« »Képzelem«, — mondám. »Most már fel sem veszi a puskadurranást: de ha villámlását látja, akkor fejét hirtelen a viz alá dugja«, — mondá nevetve. »Látszik, hogy emlékező tehetsége van«, — viszonzám. »Lassan! Kacsákat hallok. — Nézze csak a mieinket, mit csinálnak!« A csendes magányban ballék csakugyan olyan suhogást, mit egy nagyobb folt szárnyas vad búzása okoz, s kacsáink kötelességükre emlékezve, éles quak, quak, quak-ban hallaták hangjaikat, »Quak, quak, quak«, — hangzott a válasz felülről is, és hatalmas quak, quak-kal felelt rá vissza gácsérunk, mely talán barátnőire féltékeny volt az uj csapattal érkezhető csinos gácsérok miatt, s minden erejéből iparkodott hozzájuk átúszni. Miután pedig ezt a madzag miatt nem tehette, annál dühösebben lármázott, A két kacsa, ismérvén talán már a féltékenységet, mintegy »trutzra« annál inkább mosakodott, csinositá magát, csalogatta, bukdácsolt, stb. E kis »comedia della natura« nézésébe egészen elmerültem, mig kísérőm gyengéd lökése a valóságra ébresztett. A subogás, quakolás erősebb lett, fütyülés hallatszott és mintegy 20 lépésnyire gunyhónk előtt vagy 15 darab kacsa vágódott le nagy zajjal a viz, tükrére. »Bum, bum ! Bum, bum ! — s a négy lövéssel 7 kacsát ejtettünk el, mig a többiek nagy sivalkodás és lárma közt szárnyra kerekedve, eltűntek. Éppen mondani akartam valamit, midőn a csősz megragadta karomat s csendességet intett. — »Hallja!« — mondá, s a kutya is, mely a kacsák jelentkezése óta mintha kicseréltetett volna, most csupa »szem és fül« — indulásra készen állott, s gazdájára nézett. Paff, paff ; hangzott odakünn, valami a földre zuhant. »No most már mehetsz Caro!« — mondá gazdája s Caro vigan ugrott ki a kunyhó hátsó nyílásán azon táj felé, honnan a hangokat hallá. »Mi az?« — kérdém. »Két darab kacsa, melyeket megsréteztünk, éppen most hullott le«, — mondá ő. »S arra neszezett a kutya?« »Arra ám.« »Hisz ez okos eb.« »Az ám.« Emberem ezalatt felkelt, hogy puskáját újra töltse. »Ez a legkellemetlenebb dolog a régi elöltöltőnél,« — mondá. — »Minden lövés után felkelni és kimenni, kivált esős vagy havas időben ; mig jó uram hátultöltője mellett szépen fekve maradhat és mindig kész a lövésre. De csak okos ember is volt, a ki kitalálta.« »Hát miért nem szerez egyet magának? — kérdém őt. »Nem lehet, a többi csősz meg pákászszal ki nem állnám; azt mondanák, hogy minden vadjukat ellövöm.« Ezalatt az uszkár elhozta az egyik kacsát, s futott a másodikért, mig emberem csolnakán a vizbe hullottakért ment s szedte be csáklyájával, ugy bogy mire a kutya visszatért, minden rendben volt ismét. Az uszkár erre lerázta magáról a vizet, s lefeküdt csendesen egyik sarokba, mint a ki dolgát végezte, s várja, hogy ismét rákerül a sor. »Messze kellett az egyik után mennie«, — suttogá gazdája. »S mindig meghozza a vadat?« »Nem mindig. Néha már holtan esnek le, s akkor kétséges. A csak meglötteket könnyebb feltalálni, két okból: először, a mig élnek, nyomot hagynak maguk után; másodszor meneküléseik által zörejt okoznak, s igy az eb meglátja vagy neszezi őket. De azért mégis jó ebnek kell lenni, hogy e mesterségre használható legyen.« »Azt elhiszem. Aroszul tanított eb könnyen összetéveszthetné a csalogatókat a vadkacsákkal.« »Az megtörténik néha, de csak fiatal ebeknél ; hanem ezek aztán olyan vágásokat kapnak, hogy nem egyhamar felejtik.« »Hogy-hogy ?« »Az én Cáréra és a gácsér gyűlölik egymást. nem tudom, mi okból. A mint az uszkár a gácsér közelébe jut, ez dühös hápogással támadja és üzi őt; s az a nagy mamlasz, boszus morgás után — nem mervén a kis dühös állat előtt megállni, — hátat fordit s megretirál; igy aztán tettlegességre nem igen kerül a doi log. A másik ebem azonban nem érti a tréfát, azért nem is használhatom őket együtt, mert az szentül megfojtaná a gácsért az első összetűzéskor.« »Aztán űzik itt a környéken többen is ezt a mesterséget?« — tudakolám tovább. »Hát'szen űzik, űzik«, — mondá vállvono gatva, — de nem igen tudnak ám hozzá való csalogatókkal meg kutyával. Emberem még talán többet beszélt volna, de künn lármázni kezdtek kacsáink, mi uj falka közelgését gyanittatá és mi fegyverhez nyultunk. Csakhamar le is vágódott 3 kacsa, melyeket egy duplázással lőttem. Igy tartott ez közel reggeli 3 óráig; mialatt 28 darab kacsát lőttünk, s mindig ujabb foltok húztak; kacsáink mindig becsalogatták őket; időközben jól megvacsoráltunk s beszélgettünk. Reggel felé eltűnt a hold, elborult s havazni kezdett. »Már most nem lesz kacsa«, — mondá emberem. »Beszedjük a mieinket is, megetetjük, s a kosárban elülhetnek; mi meg egyet falatozhatunk s aztán alhatunk ; mig meg nem virrad, ugy sem mozdulhatunk innen.« — Ugy tettünk amint mondta; én theakatlanomban vizet kezdtem forralni, emberem meg a kacsákat behozta s kenyérfalatokkal traktálta a csillogó szemű okos állatokat, melyek nagy jó kedvvel falogatták markából a vacsorát; majdnem hét óra hosszat voltak a vizén, s derekasan teljesiték kötelességüket. Én Cárót az uszkárt traktáltam kenyér- és sonkaszeletekkel, s sikerült őt szomorú melancboliájából derültebb hangulatra birni. Csak ha néha a kelleténél jobban fecsegő gácsérra pillantott — rázta meg kelle, metlenül fejét. Végre ezek is megelégültek, s nyugalomra hajtók fejünket. A szokatlan ágy és kényelmetlenség daczára is pompásan aludtam reggeli 8 óráig, s egész jó kedvvel ébredtem fel emberem motozására, ki a theás-edényben már forralta a vizet. Mire megreggeliztünk, felszállt a köd, s szerencsésen áttörettünk még a vékony jégkérgen a Dunáig. Délre ismét Tit-