Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874

1874-06-03 / 22. szám

J

UNIUS 3. 18 7 4. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 157 lyekct később lesz szerencsém előadni. De a minisztérium sem terveivel, sem intézkedéseivel nem bathat oda, hogy a 9-es albizottság javaslata értelmében, ha t. i. ez az országgyűlés által elfogadtatnék, kezelni képes legyen az ügyet a nélkül, hogy a hanyatlásnak nc essék áldozatul. (H e1 y e s 1 é s.) Én ezen értekezletet mintegy az ügyszeretettől áthatott családnak tekintem, és megvagyok győződve, hogy nehezen fog egy tagja is lenni, a ki ne tudná, hogy ha épen nálunk, a mi viszonyaink között, egy gazdászati ág, melynek fejlődése tagadhatatlan megakasztatik, az nem fog megmaradni azon állapotban, a hol elhagytuk, hanem tovább fog hanyatlani s megtörténhetik, hogy végre az lenne az eredmény, hogy 10—15 ev múlva nemcsak hogy előre nem vittük az ügyet, hanem áldozatul vetettük oda azon összes kiadásokat is, melyeket az ország ezen ügy fejlesztésére a múltban áldozott. A minisztérium kijelentheti, hogy nem 900,000 frt pótlással, mint eddigelé történt, hanem bizonyos intézkedések következtében az évi jövedelemnek 5 — 600,000 frt pótlásával képes volna nemcsak fentartani, hanem következetesen, habár mérsékletesen is a lótenyésztés ügyét fejleszteni, s a minisztérium c tekintetben, hogy magának tiszta látkört szerezhessen, egy tervezetet készitett, melyet bátor vagyok a t. értekezlet elé terjeszteni. Áldozatot hozni e tekintetben kell, bármenynyire riadjunk is vissza ettől az ügy iránti szeretetünknél fogva, de iparkodnunk kell lehetőleg megmenteni ezen ügynek leglényegesebb részét, épen azon ágát, a mely legközvetlenebbül hat a tenyésztés emelésére. A minisztérium mindenekelőtt a méntelepeknek létszámát tekinti az orsz. lótenyésztés legközvetlenebb és nélkíilözbetlen emeltyűjének, és ezt a végső pillanatig érinteni nem fogja, azaz azon alapelvből indul ki, hogy bármit kelljen is áldozni, a telepeknek létszámát feláldozni nem kívánja, hanem ba már áldozatot kell hozni, hozza azt inkább a ménesekben. Mig az összes álladalmi méneseknek kancza létszáma mintegy ezer volt, igeu természetes, hogy a méntelelepek évi szükségletét legnagyobbrészt ezen lét"szám sarjaiból lehetett pótolni. Itt kell áldózatot hozui, t. értekezlet, s azért a minisztérium elhatározta magát az ország négy ménesében lévő anyakaneza-létszámot 1000-ról 700-ra szállítani lc. Az által, hogy ba a létszám jövőre 7 00-ban állapíttatnék meg, nagyon természetes, hogy az összes ménes létszámának fifi-a elenyésztetnék. Ezt méltóztassanak ugy felvenni, hogy az első évben természetesen csak a kanczalétszám csökkentetnék, de ennek következtében négy év múlva az egész létszám fifi-ra fogna apadni, azaz ezen apasztás következtében a takarmányt és minden egyéb a ménes eddigi szükségleteire forditott költségeket a minisztérium képes volna 100,000 forinttal apasztani, ezenkivül azon jövedelem-többletet is be kell számitani, melyet a ménes létszámának apasztása folytán eke alá kerülő legelőterülct gazdasági magasabb értékesítéséből lehet várni, s mely azt hiszem, legalább 15 — 20.000 forintra tehető. (Folyt, köv.) Ménes- § Birtok-változások. Semsey Jenő ur eladta nm. gr. Hadik Bélának sga m. Freischütz, a. Elland a. Vacuna. (Öst. ung. G. B. I. Pag. 180. Ugyanaz eladta gr. Sztáray Antalnak p. rn. Young Rothschild, a. Rothschild a. Miss Elleanor. (Ibid. P. 128.) Gr. Keglevich István eladta gr. Sztáray Antalnak sp. k. Bibi, a. Buccaneer a. Margaret. (Ibid. P. 114.) Kim n lá sok. Jeniinna Hero után (Ost. ung. G. B. I. Pag. 90) kimúlt. Ellések és elnevezések. Hattyú, (Ost. ung. G. B. I. P. 79) márcziusban ellett egy sp. in. King of Kars után, neve Kapitány. Állat-képek. A cssrszajkó (Garrulus giandarius). (NVULASSY FARKASTÓL.) Ki ne ismerné a cserszajkót, (Holzhäher), a lombos erdők bokóczát! A vadász, az erdész hányszor gyönyörködik csacskaságán, hangutánzó képességén! Sőt néha boszuságot is okoz tréfás hangadásaival. E sorok irója az ötvenes években lábas erdő szélén fekvő cseplyében nyulászott. A cseplye mezők által levén környezve, legnagyobb részt soha sem volt nyul nélkül; valódi nyulkamra volt; ugy hogy — közel levén a faluhoz — ba hamarosan volt nyúlra szükség, csak oda bocsátottuk a kopókat. Nyulvadászat idején ritka nap volt, hogy kopó nem csaholt volna benne. Egy napon szintén beeresztém kopómat a cseplyébe, magam pedig a lábas erdő szélén foglaltam helyet. Soká — soká vártam már, mig végre kopócsaliolás üté meg fülemet, a távolból hangozván. Valószínűleg a mezőbe ment ki az Inditó — gondolám és vártam, — vártam türelmesen. De végre csak unni kezdtem a vásárt, mert a hang sehogy sem közeledett, s már el akarám hagyni az ismert jó állást, a merre a nyul a lábas erdőbe váltani szokott, midőn véletlenül az előttem elterülő cseplyés egyik fájára vetém föl szemeimet. Egy tölgy ingadozó sudarán szajkó ült, fejével bókolva utánozván a gyakran hallott kopócsaholást. Biz én elkergettem a gaz ficzkót, nem méltányolván eléggé a művészetet. * -S Nem ritkaság hallani szajkókról, melyek fogságban a hangutánzásban sokra vitték; de alig találhatni olyat, a melyik annyit tudna, mint a következő : A Debreczen városához tartozó Gutlion lakó erdésznek, vagy mint a debreczeniek nevezik, indigátornak, Simonfy Kálmán urnák volt egy szajkója, a mely Simonfy saját levele szerint következőket tudott elmondani: »Ilka! Marika ! Gábor ! hogy vagy ? Mari te ! mi baj ? ej, ej! kisasszony ! jaj, jaj, jaj, ténsasszony! »Mátyás vagy, hu vagy, lotyó vagy; kutyó, kutyó, kel, héjjá te !« Jelesen utánozta a pulyka pityegését és öb-lögetését, a tyúk kodácsolását és visitását mikor megfogják, csóka hangját midőn fönn a magasban repül távoli hanggal, macska nyávogását (nyaoű és kornyaü!), kuvik visitását, a kondás kiáltását, mikor a nyájbeli sertéseket hajtja s kiált reájok: »nye te«, apró malaczok visitását, mikor legelőről jönnek haza, kis kutya jajgatását, nagy kutya jajgatását, midőn végig vágnak rajta: »faoé ! faoé ! faoé !«, postasip fütyülését, söt pereczes sípolását, sárga rigó fütyülését, ló nyeritését és ajtó nyikorgását. Füttyentésével folytonos zavarba hozta a kutyákat, mert azok azt vélték, hogy líivják őket. — Átalában utánzásai oly tökéletesek voltak, liogy a ki hallotta, nem hitte volna, hogy nem természetesek, a szavakat ellenben gyermekhangon ejtette ki. E ritka utánzási talentumu és bőbeszédű madár kimúlása azonban még inkább bámulatra ragad a rendkívül sok elsajátitot hangnál. Marikát, u. i. a kisasszonyt bevitték nevelőbe Debreczenbe. O volt e madár legkedvesebb barátja, a ki vele legtöbbet, gyakran óra hosszat foglalkozott. A madár a lányka elutazása után sokáig gubbaszkodott, kedvetlen, durczás volt, s nem lehetett csintalan lármáját hallani. Azalatt mult az idő, bekövetkezett a karácsony. Marikát is haza hozták az ünnepekre. A mint a szekér a kapu előtt megállott s a lányka hangját meghallá a madár, elkezdett kaliczkájában ugrálni és kiabálni: »Marika ! Marika! Mari te ! Mari te! kisasszony, kisaszszony, kisasszony, hogy vagy, hogy vagy!!! Marika! Marika!« s ezt ismételve,folyvást ugi rálva, szárnyait verdesve és újra kiabálva: »Marika, Marika !!!« Képzelhetni, hogy a lányka mennyire örült kedvencze szives fogadásán és mennyire hízelgett neki, de a madarat megnyugtatni nem lehetett, újra és újra kezdte : »Marika, Marika,« stb. És ez igy ment estig, igy be a sötét éjszakába, mig végre görcsöket kapott (valószínűleg szivgörcsöket) és reggel halva feküdt a kaliczka fenekén. Hány ember mérkőzbetik szeretet és hűség dolgában e kedves madárral. Béke poraira. Vadászat a tenger óriásaira. Sajnálatos te'ny, liogy a báluahalászat, mely ezelőtt sok millió forintot hozott az éjszaki vidékek tengerparti lakosainak, a több éven keresztül folytatott telhetetlen kizsákmányolás folytán csaknem végleg megszűnt s e dus jövedelmi forrás majdnem egészen kiapadt. Az úgynevezett grindebálnák, melyek azelőtt négy-ötszáz darabra menő falkákban jelentkeztek majd minden évben a Farőer szigeteknél és éjszaki Skótország partjain, s majd csekély kivétellel teljesen kifejlődött, 40 láb hosszú példányokból állottak, most előrevigyázók s félénkek lettek, s csak nagy időközökben jelennek meg. Pedig e tengeri vadászat képezé az emiitett vidékek főjövedelmi forrását, mert nemcsak olcsó és egészséges táplálékot szolgáltatott, hanem a tenger óriásainak minden része értékesíthető lévén, a belőlük nyert halcsont, zsir, szijiak, sodrony, csontliszt és tragyaszerek oly jövedelmet hajtó áruezikkei voltak a tengerpart lakosainak, melyek nagyban emelték jólétüket, de melyet most csaknem teljesen nélkülöznek. Tavaly nyáron hajómmal a Storuaway-i- kikötőben horgonyozván, a véletlen ugy akará, hogy szemtanuja legyek egy ily bálnavadászatnak, helyesebben vándorlásnak, a mely atinál nagyobb izgatottságba ejté a partvidék lakóit, mert mint mondák: tizenkét év óta nélkülözték e rendkívüli szerencsét. A jövevényeket körülbelül éjfél tájban vehették észre, reggeli három óra tájban rendkívüli zaj és kopogás által ébresztettem fel és a fedélzetre sietve láttam, hogy három négy, az elmeríile'sig emberekkel megrakott halászbárka iparkodott egy sereg óriási halat a part felé terelni. A tenger a szó szoros értelmében forrongásban volt, s az itt-ott felszőkellő vízsugarak eléggé mutaták, hogy a halak a bálnák osztályához tartoznak. A halászok kétszázra becsülték e »vadak« számát, melyek fújva, fecskendezve, fel- és alámerülve, világosan elárulák nyugtalanságukat és tö-