Vadász- és Versenylap 17. évfolyam, 1873

1873-09-17 / 39. szám

SEPTEMBER 17. 1873. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 285 ha ö volt, mint rendesen, a győztes, ugy kimélettel bánt velük, ellenkező esetben gyakran lekéselte az erősebbet. Általában vad és goromba fosztogató volt, kire tizenegy gyilkosság bizonyult. Többször elfogatott s többször megszökött, mig végre Henczkón, szülőfaluja határában felakasztatott. Akasztó oszlopa még most is áll. A tót népregék hőse azonban egy Jánosik nevezetű haramia, ki Gömör-, Szepes-, Liptó- s Zólyommegyékben a XVIII. század első felében szerepelt, s kit a rege rendkivül testi erővel, szépséggel s lelki tulajdonságokkal ruház fel. Ő csak a hatalmasokat fosztogatta, a szegény embernek pártfogója volt és gyilkosságot soha sem követett el. Volt egy baltája, mely parancsára minden ellenségét le szokta vágni, s őt magát fegyver vagy golyó nem fogta. A tót kifejezés „od buka do buka" — bükkfától bükkfáig — töle származik, mint kifejezése minden csak nagyjából s semmi pontossággal sem történő felmérésnek vagy állitásnak. Ő t. i. egyszer nagyon megviselt ruhája deákokat talált az erdőben, s azokat posztóval megajándékozni kívánván, rőf hiányában egy bükkfától a másikig mérte le nekik az öltözetre való kelmét. Mint Bartholomaeides „Notitia Comitatus Gömöriensis" nevü monográfiájában beszéli, elfogatott Klenócz helységében, kiszolgáltatott Liptó vármegyének, hol kivégeztetett. Ha edzett testű tótunk a puskát megkedvelli s vadorrá nem lesz, mi a legritkább esetben történik, akkor a leghasználhatóbb emberek egyike, mint erdövéd, kerülő, segédpuskás vagy legalább vadnyomozó. Urvadász, sőt helybeli erdészeti tisztek, kik kerülőiket majd kizárólagosan az erdészeti teendőkkel kénytelenek elfoglalva tartani, ha a hegyek rengetegeit némi sikerrel akarják áthatni, ily emberek táj- s vadismeretét nem nélkülözhetik, s miután ezek a pártfogást s bőkezűséget meg tudják becsülni, a nyiltszivü, de soha nem impertinenskedő vagy tolakodó hegylakos és az urvadász vagy tiszt közt néha félig bizalmas s barátságos viszony fejlődik. Szabadjon itt e sorok Írójának tapasztalásából s ismeretsége köréből néhány személyt és eseményt felemlitni, mely az ily parasztpuskás sajátságos gondolkozásmódját, valamint éles érzékeit s vadászszenvedélyét legjobban kitünteti. Most két éve halt meg aggkorban Fekete-Lehotán egy Horarik Andro nevü parasztpuskás, ki mig birta magát, rendes kísérőnk s vadnyomozónk volt a csetnekvölgyi hollákon. Szerettük öt nem csak mint vadászt a hajtások alatt, hanem a tanyatüzeknél is, hol nagy tapasztalásu életéből igen érdekesen tudta a társaságot mulattatni. Talpig becsületes ember, s bár termetre nem nagy, de győzős erejű s teljesen megbizható vadász volt. Ezért több is volt neki megengedve, mint másnak, a nélkül, hogy a bizalommal valaha visszaélt volna. Ha a vadásztanyán az urak — korunk átkos szokása szerint — neki ültek a ferblinek, nem egyszer hallatta fejcsóválva intését : „ Urak, urak, ne kártyázzatok, elnyeritek egymás pénzét, aztán össze fogtok verekedni !" Furcsa gondolkozását mutatja a következő történet. Az 1856 — 7-diki években a fekete-lehotai volt jobbágyság rengeteg erdőpusztitást vitt közösségben véghez, ugy hogy ez a hatóságnak is szemet szúrt s a rendszerint ily kihágásokat elnéző közbirtokosság panaszára minden falusi gazda néhány forint birságra s 1 — 2 napi fogságra lett elmarasztalva. Andronak, ha jól emlékszem, valami 6 forint birságot kelletett fizetni s Pelsőczön két napi fogságot kiülni. Sorba járta tehát Csetneken uri ismerőseit, kölcsön kérve néhány forintot, mit mindegyikünk neki soha vissza nem kapom fejében nevetve megadott, ugy hogy a bírság nála nem passiv, hanem nagyon is aetiv eredményre vezetett. Midőn meg a fogságba kellett mennie, ő akkor rá nem ért, hanem maga helyett korhely s házsártos feleségét küldte el s meg nem foghatta, miért utasították ezt vissza Pelsöezről ? mert hiszen ha a Bezirkerek házszámra rótták fel a birságot s fogságot : akkor hát mindegy akár ő, akár felesége szenvedi ki ? Házi viszonyait illetőleg fia s menye, leánya s veje által kellő tiszteletben tartatott, de családi boldogságának homályos foltja iszákos s garázda felesége volt, kit mint magas, csontos s nagy erejű asszonyt sokszor nem birt megfékezni, hogy ablakot, edényt, vagy mi keze ügyébe akadt, ne rontson s törjön, s kinek e rosz természete okozta, hogy minden iparkodása mellett sem tudott vagyouilag gyarapodni, hanem mindvégig a szegényebb gazdák sorába tartozott. Vadászszenvedélye oly nagy volt s fegyverét annyira szerette, hogy mindenüvé, még a szántáshoz is elvitte, s ha ilyenkor bár félmértföldről kopócsaholást hallott, ugy abba hagyta ökreit, ekéjét s a kopók után ment. A forradalom után nagy szomorúságára a katona-kormány confiskálta puskáját. Később nem kapott ugyan fegyverengedélyt, de minden falusi bírónak egy puska tartása megengedtetvén, a helység puskája sok évig ö nála mint legilletékesebb kéznél hagyatott, mig ezt a következő csin miatt el nem vettek töle. Midőn 1861-ben a választott megyei és községbeli elöljáróságok leköszöntek s a provisorium jött létre, megbikacsolta magát az öreg, hogy ő bizony ilyen amolyan szedte-vette szolgabíró által kinevezett falusi tanácsnak semmiféle adót sem fizet, s hosszú ideig csakugyan semmit sem bírtak töle kicsikarni, bár minduntalan a nyakára jártak, boszantották s katonai executióval fenyegették. Midőn egyszer a biró ismét nála volt s goromba módon követelte az adót , a kissé felhörpentett Andro fenyegetödzés közt lekapja az e végből puszta lőporral töltött puskát s a megriasztott s kirohanó biró után elsüti. Ekkor elvették tőle a helység fegyverét s az adót is exequálták rajta. Ezt ugyan zokon nem vette, de amazt fájlalta sokáig, mintha lelkének felét rablották volna el. A fekete-lehotai nagy határban tartózkodó vadak hollétét s mennyiségét nállánál jobban senki sem ismerte, s ha valakinek őzre vagy más vadra volt szüksége, azt ő hamarább s biztosabban tudta keríteni mint az erdészeti személyzet vagy bár ki más. Álló vagy szaladó vadra igen jól lőtt, repülő vadra nem szeretett puskázni, s áltáljában hegyi embereink repülő vadra vagy nem lőnek, vagy ba igen : akkor hibáznak, mert a lövészetben gyakorlottságuk nincs s nem is lehet. Hidegvérű s megfontoló vadász volt Andro mindig, s egész hosszú életéből csak két esetet tudok, melyben vadász hevélye nagyobb volt mint okosEgy vadászaton öles hóban kínosan vergődött egy özbak Andro felé. Ez hat lépésre bevárja, akkor lőni akar s rosz flintája csöttöt mond. Puskáját nyakába s magát az özbakra veti, átnyalábolván kézzel lábbal derekát s torka szakadtából kiabál : Sztralaitye, sztralaitye ! Löjjetek, löjjetek ! Az erős bak másfelé nem fordulhatott, hanem az isszonyu meredekségen rohant le a völgyig Androval hátán, itt azután letört s letarkóztatott. Most eszmélt fel a vadász, mily veszedelem érhette volna, ha kiabálására a szomszéd puskások hallgatnak s tüzeltek volna. Hevélyében ezt meggondolni nem tudta ! Ezen jelenet le van rajzolva s a csetnekvölgyi vadásztársulat archívumába letéve. A kiabáló jáger, nyakára kerített puskával, a havas meredekségről lerohanó bak hátán, rettenetes nevetséges egy figura ! Egy más alkalommal látja Andro, hogy a hajtott nyul fáradtan egy sziklás görélynek lyukai közé bujt. Nossza utána ! Belebuvik ő is, s a fülest csakugyan megfogta. De most hüledezett el, a mint észreveszi, hogy a sziklás üregbe bebújni igen, de visszajönni sehogy sem tud, akadályozta ebben nagy öblű borz tarisznyája, melyet odakint vállairól levetni hevélyében eszébe nem jutott. Erőlködésében magát kiszabadítani egészen kifáradott, s mint később beszélte, lemondott volt már életéről s ugy tetszett neki, mintha már az égnek angyalait hallotta volna zengedezni. Itt csakugyan tán odaveszett volna, ha társai a csaholó kopók vezetése után oda, s kintheverö puskája után reá akadnak s nagy munkával ki nem szabadítják szűk börtönéből. A mint az elárvulandó gyermekei sorsán jajgató Androt kihúzták, roncsolva volt ruhája, tarisznyája, hátán s oldalán az éles szikla véres barázdákat húzott, de — fogott nyulát kezéből ki nem eresztette. Hogy mily éles szemmel birt e parasztjáger, arról álljon itt néhány adat. Egyszer késő őszszel egy nagyobb társaságot kisért fel a hegyekre s a mint a magas Grun sötét fenyvesébe érnek, megpillantott egy fényű tövében egy heverő őzbakot. Csendet int s figyelmeztette reá az urakat, de bár mennyire magyarázta, hogy hol s melyik fényűnél hever a bak, csak fél agancsa van, most neszel stb., senki sem birta meglátni, mig csak lövése következtében fel nem ugrott s eltűnt. Bizton ment most fekhelye felé, mert mint mondá jól van az találva! s néhány lépés után dermedten találta a bakot, mely már egyik agancsát elhányta volt. A társaság sokáig tépelődött azon, hogy a bakot nem birta meglátni, a magyarázat daczára sem, mit ő sas-szemeivel fel birt ismerni. Szemei mind végig megtartották éles látásukat, s halála előtt alig öt hónappal beszélte nekem, hogy minapában, midőn fát fuvarozott, látott egy meglapult nyulat a fiatal fényük közt, s hogy puskája nem levén, kővel próbálta ledobni, de biz az elment ! Bámulatos finom hallással is birt, s a mely kopóbandával néhányszor vadászott, abból még hoszszabb idő múlva is minden egyes kutyának hangját megbírta ismerni s nevezni. Többször történt, hogy a hollák közt a lövész-sor valamely mély völgy hosszában lett felállitva, hol több órai várakozás után sem hallottunk kopó-csaholást s csak Andro tudta megmondani, melyik kopó hol ad hangot, s merre hajt. A vizmoraj s fenyőzúgás közt is megismerte az egyes kopók hangját olyankor, midőn mi csak összefolyó harangozást vagy 1 éppen semmit sem birtunk kivenni ! I Valamennyi szelid s vad állat közt leginkább ! haragudott a hegyi-rigóra — Turdus torquatus — melyet az itteni hegységi tót gyuriknak nevez. Ezen ártalmatlan s szép hangú madarat ki nem állhatta, s ha valahol egyet látott vagy csevegni hallott, azt szidta s káromolta, hogy egyetlen tolla nem maradott gyalázatlanul. Ellenszenvének ez a Hübnerje : Evek előtt szénagyüjtésen volt a Braskova-hollán, s ott egy sürü bükkfa-bokron egy hegyi-rigót pillantott meg, melyet szeretett volna lepuskázni. Hozzá lopódzott mintegy negyven lépésre s lőtt. A rigót a vastag göbees nem találta s sértetlenül elment, de egyúttal három őz is szökött ki a bokorból, faképnél hagyva a kilőtt szimpla puskáju s boszuságában czifra áldásokat kiabáló Androt. Ezen idő óta felmondta barátságát a hegyi-rigónak. Semmivel sem lehetett tetszését könnyebben megnyerni, sőt neki imponálni, mint valamely vadász-erénynyel, nevezetesen szép lövésekkel. Egy őzvadászatról hazamenet, mintegy 60—70 lépés távolban fenyőtetőn egy csöntör ült. Andro a vadászurakat végignézi s a vendégképpen jelen volt gr. Almássy Alberthez fordulva, kinek golyólövészi ügyességét sokat ballotta dicsérni, azt mondja : „No ezt puskázza le golyóval, ha gróf az ur !" A gróf értesülvén a tót puskás megjegyzéséről, megtette a kivánságot s a csöntört lelőtte. A vén Andro oda lett, bámulatában s mig élt, ritka vadászat volt, melyen a nevezett urat mint legnagyobb tisztelete tárgyát ne emiitette volna. Jellemének egyik sajátságos vonása az volt, hogy a hibákat, miket akár ő, akár mások okoztak, nem tudta elfelejteni. Ilyenkor maga magát ostobázta, másokat, ha társai vagy kerülők vol1 tak, összes; amarazta, ha pedig uri rendűek voltak, finom gunyorral kivicczelte. Ha néha idegen fiatal vendégeink kiesé gyengén viselték magukat, hogy vagy állásaikat idő előtt elhagyták, vagy vadat hibáztak, vagy az előrobogott őztől megijedve, puskázni elfelejtettek, mint az bizony néha oly fiatal emberekkel megtörtént, kik még őzet nem láttak : ilyeneknek habár később vagy más