Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-02-28 / 8. szám

62 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. FEBRUÁR 28. 1872. rolyi uradalmában, a márki erdészetben (vadasterület, vadaskarttel együtt 6080 hold erdő) ejtetett el: 76 darab Vadkan és emse együtt Süldő és malacz együtt 60 Összesen Súlya 136 darab. 8130y

2 font. Őzbak (hatos) 21 Fürj 44 Nyul 43 Vadgalamb 21 1 Erdei szalonka 42 Gerle 18 1 Vadlúd 1 Húros , fenyves és Vadrécze 85 egyébb apró inaSzárcsa 9 darak 91 К áros vadat: Öreg farkas (mérKánya és héja 86 gezés által) 2 Varjú és szarka 106 Róka 15 Kóbor kutya 30 Vadmacska 6 Kóbor macska 10 Nagyobb sas 3 Borz 9 Összesen 7 78 darab. Folyó év január 16-tól 29-ig méltóságos gr. Károlyi Viktor, Tibor és báró Orczy Elek ő msgaik által a p.-teremi erdőn a fris havon tartott vadsertés-vadászatok a következő eredménnyel folytak le : 1 db. öreg vadkan 300 fontos, 1 db. 2 éves vadkan 150 fontos és 2 db. malacz 70 és 80 fontosak. Megjegyzendő, bogy a kétéves vadkan,mlgos gr. Károlyi Viktor ur által egy szép golyólövés következtében ejtetett el. A nagyobb 300 fontos vadkan, melly ritka szép példány vala, szintén egy golyó-lövéssel egy öreg erdész által ejtetett el; de a vadkan nem maradt helyben, és csak bárom napi nyomozás és vadászat után két mértföldoyi távolságra találtatott fel, kimúlva. Az őz-vadakban a nagy hó és kemény hideg sok pusztitást okozott annyira , hogy az itteni szép őz-vadállománynak alig fele fog jó és egészséges állapotban megmaradni. A mérki és ecsedi láp környékére február 8-án érkeztek vadludak és kacsák. Az első szalonkák megérkezéséről is fogok tudósitással szolgálni. Mérk, február 19-én, 1872. Szimon Károly, erdész. A vaüúiszuó természetrajzához. Az éppen mult év végén a berlini lapok egy szerencsétlenségről beszéltek, melly az ottani állatkertben az őrük egyikével történt, ki a sertevadak felügyeletével volt megbizva, s az állatok megszokott szelidségében bizva , minden elővigyázat nélkül lépett az elöudvarba. Abban a pillanatban a kanok egyike megrohanta öt, ledöntötte lábáról s agyaraival annyira megtépte, bogy mire a nehéz sebesültnek kiáltozására segítség érkezett, már késő volt arra , hogy életveszély nélkül szabadulhasson, s ájultan vitték ki öt a ketreczből. Hogy mi okozhatta az agyaras rögtöni dühösségét, mikor különben ápolójával meghitt lábon állt, még eddig nem lehetett kitudni ; meglehet, hogy az ápoló bolépése cvésök közt történt, s hogy ez okozta olly hirtelen felgerjedésüket, mint ezt az ebeknél is tapasztaljuk, ha konczon rágódnak, de ismerünk sok embert is, ki szintén morog, ha az evésnél háborgatják. Ez esemény folytán azonban egy másik jut eszünkbe, t. i. egy szeliditett vaddisznó életleirása, mit ezen vadállat életrajzának kiegészítéseként egy régi folyóiratból veszünk át. „A mult század közepén élt Gingheimban a Rajna mellett, nem messzire Mainztó), Lupus, az ottani erdőkerülő fia. Ez a Lupus egyszer egy egeszen fiatal süldö-kanit fogott az erdőben s feltette magában, hogy a kis gubanezost felneveli és megszelídíti. Hazavivén őt, Dutzi — e névre keresztelte a kis süldőt — csakhamar megismerkedett a kerülő ebeivel, de barátságával különösen egy vizslát tüntetett ki. Ezen kedvenezével — Caro-nak nevezték — órákig eljátszott Dutzi, s ha az pihent, ő is lenyugodott melléje s fejét hátára fekteté, ha pedig vadászatra ment, akkor követé őt. Mikor egyszer Caro egy szeleskedö vadász lövése által megöletett, Dutzi annyira megszomorodott kedvencz pajtása balesetén, hogy több napig mit sem evett, s lehorgasztott fővel azon hársfa körül mélázott vagy hevert, hol Carot beásták. Utoljára is erővel kellett őt onnan eltávolítani, mert készületeket tett, hogy Carót a földből feltúrja. Növekedvén Dutzi, nehogy tüzessége miatt valami galibát okozzon, negyedéves korában kiberéltetett. Ez időtől fogva, ha Lupus vadászatra ment ebeivel, úgy ö.is velők tartott. Néhány hónappal később a lovas-vadászatokra is eljárt s annyira megkedvelte azt. hogy mihelyt urának szürke paripáját nyergelni az udvarba vezették , ugrált, röfögött örömében , majd a házba szaladt be, majd a vadászokat és ebeket ugrálta körül, majd kiszaladt az utczára, és megint vissza a szürkéhez, s hátsó lábára felállván, mint egy eb, azt nyalogatta, s utoljára, lia a szürke a dolgot megunta, szépen lefeküdt előtte, hátsó lábait maga alá szedte, első lábait kinyújtotta s fejét reáfektetvén, mint a vadászebek szoktak, várta nagy türelemmel az indulást. Ha aztán néha ugy történt, hogy Dutzinak otthonn kellett maradni s valamely kamrába záratott, ágy minden módot és ravaszságot megkisérlelt, hogy kiszabadulhasson. A kamra ajtajára felágaskodott, lenyomta a kilincset vagy eltolta a reteszt s kiosont az udvarra, hol a legközelebbi sarokba bújva leskelődött, mig az utczára nyiló kapu feltárult, akkor aztán a ki- vagy bemenőnek lábai közt uyilgyorsan kisuhant (néha erőszakkal is, mi nem egy esést vont maga után) s lóhalálában sietett a jól ismert szimaton pajtásai után. Máskor azonban illy eseten okulva, ha vadászatra előkészületeket vett észre, vagy látta a paripa nyergelését, úgy jó eleve kiállt strázsára a kapu elé, sőt sokszor a legközelebbi utágazatig is előre szaladt, ugy hogy nem lehetett öt többé visszautasítani. Legnagyobb kedve telt Dutzinak az apró-vadászaton, midőn a vizslák közt egyik dülöt a másik után kereste be. Ha nyul ugrott fel, úgy azonnal kergetni kezdte, s lia éppen agarakat küldtek is a tapsi után, ő ezek után is mindaddig futott, mig csak a nyulat elfogták. Illyések miatt Dutzi ' hire messze földre elterjedt, és sok jó vadász utazott Gingheim környékére, csak hogy Dutzit láthassa mezei vadászatán. Mindennapi kutya pajtásai iránt Dutzi nagyon barátságos volt, de az idegen ebeket nem szenved hette s goromba volt velők, ellenben egy napszámos kis kutyájától a faluban feltünőleg félt, úgy hogy ha ezt meglátta, azonnal kereket oldott, s haza sietve elbujt, több óráig nem is mutatván magát. Valóban ellenséges indulattal csak a háziszabó iránt viseltetett. Ha ez az udvarba jött, s Duczi őt megpillantot'a, úgy a szabócska kecskclábakat öltött s pár ugrással az ölfa, kocsi vagy téglarakáson volt, s ott is maradt, mig Dutzit erővel el nem vezették. Ha a szabó a vadászlak valamelyik szobájában dolgozott, s szerencsétlenségre Dutzi oda beváltott, úgy mindjárt kész volt a lárma. Ollóval és rőffel felfegyverkezve, de komoly ellentállásra még sem bátorodva, a szabó egyik székről a másikra, asztalról almáriomra kapaszkodott fel, s közben ordított tele torokból, mintha nyúzták volna, mig végre az elősietett vadászok hahotája közt — a remegő szabó ijedtségén — a kis Dutzit kieskortirozták az ajtón. Lupus, ki maga is jókedvű és tréfaszeretö legény volt, sokszor felhasználta Dutzit, hogy a parasztokat és különösen a sok házaló csavargót kissé megijessze. Ha az erdőben lovagolt és paraszttal vagy zsidóval találkozott, ugy nagybamar lovát vágtatásra nógatva, már messziről kiabált, hogy fussanak, mert egy vaddisznó kergeti öt. Azoknak persze nem volt gyorsabb teendőjük, mint a legközelebbi fára kapaszkodni, s mialatt a lovas elvágtatott, látták, mint üget utána röfögve a rettegett vadkan, s a dühös állattól féltükben nem mertek leszállni a fáról, mig csak valamely kocsi nem ment az erdőn át, mellyen biztosítva lehetnek a dühös vaddisznó ellen, melly persze nem volt más, mint a hűséges Dutzi, melly majd a páráját futotta ki, hogy elillant urának nyomába jusson. Dutzi nagyon szeretett játszani is, és gazdája Lupus betanította őt vívásra, boxra, bujdosókára stb. Ha azt mondta neki: „Dutzi, gyere boxra!" — úgy Dutzi mindjárt kész volt rá, s a situationak meg

relelöleg haragossá tette magát, farkát fclkunkoritotta, s a lökéseket fejével parírozva, iparkodott azokat becsületesen visszaadni is, közbe-közbe megretirálván, majd támadólag lépvén fel s komikus jó kedvvel röfögvén, ha valami sikerült neki. Leginkább szeretett azonban bajósdit játszani. Illy énkor először is gazdáján volt a sor elbújni, s e végett megparancsolta Dutzinak, hogy feküdjék le s ne merje előbb keresni, mig csak nem kiáltja : „no most! " — Dutzi le is nyugodott s várt türelmesen az adott jelre, akkor aztán felugrott s mint a vizsla a szimaton, nyomozta urát, ki a ház mögött keresztül kasul járt, palánkokon átmászva s ismét visszaváltva, s utoljára valamelyik lombosabb fára mászott. Hanem Dutzi elől nem lehetett elrejtőzni, s mint a gombolyagon úgy elügetett ura nyomán tova és vissza, egész a fa alá, mikor itt aztán a szimat megszakadt, felnézett a fára, s a mint urát megpillantotta, elkezdett ugrálni és röfögni, igy jelentvén örömét a sikerült keresésen. — Ekkor aztán Dutzira került a sor elbújni. No hiszen sietett, hogy ura elveszítse őt szem elől ; ide-oda szAladt, minden sarkot megpróbált, nem tetszett ; megint odább szaladt, hogy a legrejtettebb helyet keresse, s utoljára valami bokorban húzódott meg. Ura lassan indult el keresésére, körüljárt a kertben, elhaladt a rejtek mellett, közel hozzá — Dutzi meg se szuszszaut. Ha azonban észrevette, hogy ura meglátta öt, ugy azonnal előugrott s röfögve jött hozzá, fejét térdeihez dörzsölve. Egyszer Lupus, liogy egy tábornok pompás temetését megnézze Mainzban, csolnakon indult meg, előbb Dutzit jól elzárván odahaza. Alig evezett azonban csolnakja a Rajna közepéig, midőn Dutzi, tudja az ég minő csel, erőszak vagy véletlen utján kiszabadulván börtönéből, teljes szaladásban jött utána, a folyamba veté magát és ura után úszott, kinek oldalán aztán egész csendesen viselte magát a tábornoki temetés alatt. Az ágyuk és fegyverek ropogása legkevésbbé sem incommodálta öt, sőt kedvét látszott találni a zajos tömegen. Minden képnek van azonban viszás oldala is. így volt ez Dutzi val is. Alig lépett be a két éves kanik sorába, midőn egyszerre goromba, veszekedő természetűvé változott. Letépte a függönyöket, dagonyázás után az ágyakba bujt, feltúrta a konyhát, felborogatta a fazekakat s még sok más bajt okozott. Ezt még mind elnézték volna a ház kodvenczének, lia csak gazdája öreg, beteges anyjának békét hagyott volna; de Dutzi, a hol az öreg asszonynyal találkozott, mindig behasogatta ruháit, feltaszította öt s többször tetemesen megsértette. Szegény asszony utoljára nem mert kimenni a szobából, s mindig rimánkodott, hogy azt a vad jószágot tegyék el láb alól ; végre családi tanács elé került az ügy. Dutzi nehéz szivvel bár, halálra Ítéltetett. Lupus becsületes vadászhalált kért növendékének, miután se eladni, hol talán rosz dolga lehetett volna, se a hentes köznapias leölésének kitenni nem akarta. Az indítvány látható megindulással fogadtatott el, úgy hogy, lia Dutzi esküdt ellensége, az öreg asszony jelen van, talán pardont kér számára. Midőn a halálitéletet foganatosítani kellett volna, az öreg erdőkerülő és a két vadászlegény kijelentették, hogy akárhová legyenek, de a kis Dutzira nem birnak fegyvert emelni. Lupusnak magának kellett ezt tenni. Megtette, de keze reszketett, s a golyó kissé hibázott a lapoezkától. Dutzi ugyan elbukott, de utolsó erejét összeszedve, a hársfa alá vonszolta magát, hol Caro nyugodott, s itt, régi pajtásának sirhantjain, szenvedett ki. Az erdőkerülő házánál a friss vadhúsból senki sein evett volna ; mind a szegényeknek ajándékozták.