Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-10-30 / 43. szám

312 VADÁSZ- ÉS VERSEN Y-LAP. OKTÓBER 30- 1872. elbeszélő, azt pedig nem vetheti szemére senki: hisz egy kis diszitmény Deni árt, azután a többi ugy hazudik, hogy az ember már csak boszuból is tesz bozzá valamit, hadd lássa meddig terjed a többi hiszékenysége. Ha néha meg is esküdnék élménye hitelesítésére, ki tehet róla ; annyiszor beszélte már el, hogy maga sem tudja, mi az igaz belőle. Ily beszélgetéeek között költ el az esteli, s altatóra a thea. Lassanként elheveredett egyik a másik után s végre csak az alvók egyhangú lélekzése volt halható. Csak egy paraszt ült még a tüz mellett, hogy azt föltartsa ; kurtaszáju zapekacskáját*) szopogatván, elmereng a lobogó lángokban. Ny. F. (Vége következik.) Tata kornyékéről. (Vadbőség Kócson. — A sörét nem marad fönn a levegőben. — Egy vadász-kitünöség. — Erdei szalonka kukoriezában. — Egy tanulság.) Tizenhat nyul, öt fogoly és egy erdei szalonka oly szőlőkben, melyek levéllombozata még oly buja, mint augustusban, s hozzá oly ősvilágillag gazosak, mintha a kapa még még föl sem volna találva, elejtve két váci iszatked velő által, két-három órai cserké szet, vagy mint ujabban mondani szokás „stiblizés" közben, csupán két vizslával, — a körülményekhez képest nem épen megvetendő siker. Mert ez körülbelül megfelelő számaránya annak, ha őszi derek, fagyok után lombtalan, leveletlen szőlőkben háromszor annyit lőttünk volna. De mindebben semmi különös, s csupán annak bizonyságául emlitem, hogy e környék meglehetősen vadbö, s Kocs derék (magyar) lakossága nem tartja magához illő dolognak a nyulat drótburokkal irtani. Ellenben vetél- j kedik a vendégszeretet ös magyar erényé-1 ben, melyből akkora adagot, mint e külön- | ben gazdag és müveit földműves polgárság- i gal biró helységben, az ország különféle vidékein jártam-keltemben nem találtam. Itt nem ritkaság a hat, nyolez iskolát végzett „volt jobbágy", s két ily érdemes választó honfitárs megpillantván bennünket délután két óra tájon, azonnal haza siettek a negyedórányira fekvő faluba, itt azonnal disznót (sit venia verbo) ölettek, з már négykor illatos ezigánypecsenye párolgott előttünk, egy kedélyes borházi szoba asztalán, melynek alig néhány négyszögölnyi belsejéről örömsugárzó arczczal emlegette gazdája, hogy voltak abban egyszer huszonhatan együtt — kivilágos kivirradtig. A két vendéglátó szomszéd két felé szakitotta kis körünket, s egyik a másiktól csábitgatta el a vendégeket. Az idö komoly esőre vált, ázott kopogott a tető, s alatta vidáman folyt a beszélgetée vadászati élményeinkről és a haza száz bajáról, s meghatva tapasztaltam, mily sokat igérö mérvben növekedik ama nagy földműves osztály értelmisége, hazafias közszelleme, mely minden országnak legerősebb támasza, talp*) A felvidéki tót cseréppipájába nyállal nedvesített dohányt töm, s pipáját a zsarátnakba teszi, mig csak a füst a száron ki nem jő. Ezt zapekálásnak (kisütésnek) nevezik. A rosz kapadohány e módo n élvezhetőbbé válik, de a forró füst annak, a ki először próbálja meg a dohányzás e módját, leviszi a bőrt a nyelvéről. Van ennek is módja. köve szokott lenni. Csak nagy nehezen birtuk magunkat kiszabadítani a vendégszerető karokból, s késő este értünk be föhadi szállásunkra, Tatára. Másnap К о с s á r a voltuk rándulandók, melynek határában szives házi gazdám, B. Ödön, a vadászati jogot bérli. I t azonban a tegnapival merőben ellenkező epizód szövődött egyébként jól kezdődött mulatságunkba. A reggeli szakadó zápor miatt csak délután kocsizhattunk az egy órányira fekvő határba, s itt is a különben nem nagy területű szőlőhegyen kezdők működésűnket, melynek karótlan bozótossága az amerikai őser= dök alját juttaták eszünkbe. Csak hárman valánk, S v á b i Pál, tatai magánzó levén szövetségünkben a harmadik, kit Ödön barátom mint a megye, sőt messze vidék elismert legjelesebb vadászát mutatott be, és a kiben rövid ismeretség után magam is valóban egy vadász eszményt véltem fölfedezni. Ha önnek, t. szerkesztő ur, eszébe jutna egy v ad á s z-a 1 b u m о t szerkeszteni, - mit mellesleg mondva — igen érdemes, söt szinte mulaszthatlan eszmének tartok — ez albumnak azt hiszem, Svabi Pál barátunk egyik legkitűnőbb alakja lenne.*) Már a mi megjelenését, alakját s öltözékét illeti, mintául ülhetne oly művésznek, ki Walter Skott regényeit illustrálandó, egy oly szenvedélyes vadász alakját akarja rajzra vetni, ki, miként ö, életét és vagyonát (mely egykor nem megvetendő volt) Diana oltárán áldozta föl. Pedig hogy — a mi külsejét illeti — esze ágában sincs hiu tetszelgés, s hogy kiöltözése nem számítás, mutatja, hogy még eddig arra sem gondolt, miszerint magát — a most máitársadalmi illemtörvénynyé vált szokásnak hódolva, — lefényképeztesse. Egy kis adag hiúságot ugyan a vadászlelkület alkatelemei között szoktunk találni, de nekem ugy tetszik, hogy ebből Svábi barátunknak a lehető legkisebb mérték jutott. Mint Brutus az erényt, ugy ő is a vadászatot önmagáért szereti ; ez az ő életczélja, e szenvedély kielégítése az ő éltető eleme, oly szükséges, mellözhetlen rá nézve, mint más közönséges embernek a lélekzetvétel. Rendithetlen nyugalma — a nagy vadászok e főismérve — soha el nem hagyja, még azon műtétek közben sem, melyek köznapi lelkeket föl szoktak Izgatni. Láttam a mint vizsláját valami hibáért megverte, a mint a nyulat lelőtte, vagy — a mi ritkaság — elhibázta. Mindezt azon nyugalommal tette, mely minden szakma nagy művészeit jellemzi. Rendes hangulata komoly szótlanság, mint egy múltján merengő saskeselyé, mely a sziklacsúcson ülve, szellemileg mintegy kérődzik az elejtett tömérdek zsákmány emlékein. Magaviselete szerény és igénytelen, de a melynek csendes hamva alatt nagy önérzet parázsa éghet. Sajnálom hogy élvezetes társaságában csak alig másfél órát tölthettem, de föltett szándékom jövőre, huzamos b időt tölteni e tájon, a midőn talán majd szerencsés leszek viszontagság és kalandteljes életének néhány adatát megismerni, s ha megengedi, azt e lapok számára felhasználni. *) Majd szóljunk róla bővebben. S z e r k. A sors irigyelni látszott tőlem e rövid szerencsét is ezúttal, mert a jól kezdődött másfél órát is egy kellemetlen esetleg zavarta meg. Ugyan alig léptüuk a szölö gáton át, az első tiz perez alatt mindegyikünk egy nyulat lőtt, s kilátásunk volt az alkonyig bátralevő időt jól használni. De később egy falka fogolyra lődözvén, a legalább öt-hat száz lépésnyi távolból kilőtt és a magasból lepotyogó sörét néhány künn mulató és már jól berúgott kapásnak ürügyet szolgáltatott, hogy éktelen lármát üssenek. Ezekkel heves szóváltásba keveredtünk, mely kezdetben komoly fejleményt igért, a mennyiben a bortél ingerült pórok száma egyre szaporodott, de mert aztán keményen fogtuk mi is, alább hagytak, söt midöu bebizonyítottuk nekik hogy az égből alá hulló söréttől való ijedelmük mennyire nevetségesen alaptalan, mert hiszen a sörétnek valahol csak le kellpotyogni a földre: annyira megjuhászodtak, hogy néhányan közülök egy pohár borra hívogattak piuczéjökbe, s kérve kértek bennünket, illetőleg a vadászati jogot bérlő B. urat, ne indítana ellenük keresetet, s ezzel az epizód e helyen véget ért. — De már ezzel jó fél óra eltölt, s a vadászat az est beálltával többé semmi eséllyel sem kecsegtetvén, haza kocsiztunk. Harmadnapról csak annyit, hogy Szendeo, egy nagy tábla kukoricza kellő közepén, lőttem idei első s valószinüleg utolsó erdei szalonkámat, igen erős szélben és jó távolból. Tudtommal erdei szalonka tartózkodása kukoriczaföldön igen ritka eset. De ime, későn veszem észre, hogy visszaélek e lap szük terjemével s majd alig jut mód egy észrevételre, melynek pedig, mint számos vidéken és kitűnő vadászok társaságában élvezett vadászataim általános -tanulságának, a fönnebbiek teljes kihagyása árán is kérek egy kis helyet. Azt tapasztaltam ugyanis — és e részben alig találtam kivételt, hogy elterjedt rosz szokás nálunk a cserkészeten igen s e b e s e n járni, és igen egyenesen, mereven, ugy hogy e járás üteme és modora nem annyira vadászat, mint inkább katonai menet (marche), még pedig gyors menethez hasonlít. Hogy mily lassan és összevissza kell járni cserkészeten, ezt itt papiroson bajos megmagyarázni, mert a lassú és ólálkodó járás czélszerüségéröl csak vadj szegény vidéken s hosszú idők tapasztalatai folytán, vagy egy lassú s kígyózva keresgélő j más, kitűnő vadásztárs példája után szokott I a gondolkozó vadász. Nem dicsekszem, hogy j magam találtam föl a vadkeresés e titkát, mástól tanultam én is, és hosszú idö kellett ahboz, mig beláttam a lassú járás előnyét és megszoktam azt. Számtalan eset fordult elő ez idő alatt, hogy oly téren, melyen én semmit se találtam, hátam mögé került társam apróra járván, nyulat vert föl. Nem mondom, hogy mindenütt kígyózva kell járni, mert például tarlÓD, szántásban s átalán oly helyen s időben, melyen s mikor bizonyosak vagyunk, hogy a vad el nem marad mellettünk, egyenes irányban is; de lassan mindenütt, mindig; e szabály alól nincs kivétel. Mert e lassan járásnak nem csupán az az előnye, hogy az ember sokkal több va1 dat talál, hanem az is, hogy e lassú ütem-