Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-06-26 / 25. szám

198 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. JUNIUS 26. 1872. Csak azok az Anatidák, a melyek télen át is az országban maradnak s e tavakat csak a tökéletes befagyás miatt bagyják oda, csak ezek jönek csapatosan, vezér nélkül, mibelyt a jég felenged s a partok hosszában szabad a viz. A többi , igazi vándormadarak az Ardeákhoz hasonló vonulási rendet tartanak. Azoknál a nemeknél és illetőleg fajoknál, a melyeknél a hitnek és tojók (nőstények) külön csapatokban vonulnak (mint az Anthusoknál), a hímek csapatja előljár s a tojók érkeznek későbben, de a puhatoló vezér itt is legelői jár. Azok a fajok és illetőleg csapatok vagy seregek, a melyek nem telepednek s északibb tájakra költöznek, pihenésök egész ideje alatt szorosan a tavakat tartják. A fecskék rajszerü sokasága, mely távolabbi vidékekre tart, a tavak nádas végeibe száll be éjszakára vagy az alkalmatlan idő tartamára s ott megvonulva, dideregve várja a jobb fordulatot. Az elvonulás némely fajoknál este s a holdvilágos éjszakákon, másoknál a bajnal hasadtakor történik. Az északi madarak, a melyeket hazájuk téli zordonsága folyóink serlöire*) (a halászok[és vadászok műszava, mellyel a folyók sebes, a legkeményebb télben is nyitva álló helyeit szokták jelölni) terel, a Mezö-Záh és Gyeké körüli tavakra a viz felszabadulásakor érkeznek meg s ott vannak még, a midőn e tavak vándor Faunája már javában érkezik. Igy Mergus albellus, mely a him vakitó fehérségénél fogva igen könnyen észlelhető, csak április 8-kán tűnt el egészen. Ha meggondoljuk, hogy e madár hazája Európa északkeleti részében fekszik, megértjük az elvonulás ily késő voltát. Állomásokat tartva, akkor érkezik meg hazájába, a midőn ott is enyhébb szelek fújnak. Hasonló tüneményt, szolgáltat Anas clangula is, mely Európa legéjszakibb pontjait: Islandot és Norvégiát, az éjszaki tenger környékeit vallja hazájának. E fajnál a hímek és nőstények külön vonulnak, az utóbbiak későbben. Utolsó csapatuk április 10-én volt látható, 11-én eltűnt s igy majdnem az Ibissel, Egyiptom szent madarával, mely e napon érkezett meg, találkozott. E vázlat, azt hiszem, elég világosan szól az oly rejtélyes, az inductió utján meg sem közelíthető „előérzet" ellen. Az „oktalanok" categoriájába sorozott e teremtéseknél tapasztalhatunk egy nagyszerű tájékozási tehetséget, mely azonban a madártávlatban (Vogelperspective) leli megfejtését; mert tudjuk azt, hogy a vonulók a magasban tartanak : egy a lehetőségig nagy láthatár érdekében ; vonuluk irányuk a legcsalhatatlanabb : a viz, mely a szárazföld lakóit a tavakhoz és forrásokhoz, a tenger lakóit a tengerekhez vezérli okvetlenül ; a vonulás módja egyedül a tapasztalás kifolyása, melyet e magas szervezetű lényektől eltagadni nem lehet. A csapatok élén, azokat megelőzőleg, mindig a faj tapasztalt vénje jár, jelöli az utat, a melyet ő már szülei, fajrokonai vezérlete alatt s mint vezér is megtett. Es ők visszatérnek mindnyájan azokra a helyekre, a melyek fészköket látták, a melyeken felnevekedtek. A felszaporodás eloszlatja őket, de csak szomszéd tájakra ; a vihar, táplálékhiány, elváltozásai a tájnak (az erdők kiirtása, vizek lecsapolása stb.) uj tájak felkeresésére birják, de az ösztön, e határozott fogalom nélküli valami, nem vezérli őket : fontolva, puhrtolva haladnak ők, a magasból letekintve és tájékozva éppen ugy miut lenn a földön s a tenger tükrén az ember a delejtü segitsége mellett. Es mi az, a mi e vándorokat elmenetelre és visszajövetelre készti ? Nem más mint a ragaszkodás, fokozva a nemi ösztön (nem instinctus, hanem a német „Trieb") és azon táplálék által, a melyen felnevekedtek. En ugyanis azt tartom, hogy vándoraink azokon a vidékeken, a melyeken a tél tartja, nem fészkelnek. ) Törzsszava : serül v. serlik, melynek factitivuma serit. Ezt elfeledte megjegyezni a M. Ny. Szótára. Diminutiv rokona : serpetéi v. serpitéi (=sürögforog = trépidât). Ezt meg egészen hamisan magyarázza az idézett szótár. Kiadó jegyz. Indokai e meggyőződésemnek a következők. A tavaszi jövevényeknél a nemzőrészek duzzadoznak s a nemi ösztön teljes felébredéséről tanúskodnak. Ha ezzel szemben azt tekintjük, hogy az őszi elvonulás csak akkor veszi kezdetét, a midőn az ifjú nemzedék már megbírja a fáradalmak elviselését ; ha felveszszük, hogy ez a nemi ösztön végrehajtása után sok idővel történik meg ; ha felveszszük, hogy az elvonulás kedvezőbb viszonyok között történik, a mennyiben a vándorok még a jó időjárás idejében kelnek útra s gyorsabban érkezhetnek a tél tartamára választott melegebb tájakra, és tudjuk azt, hogy a fészkelést rögtön megkezdik, mihelyt helyeiket elfoglalják : ugy a nemzörészek elváltozását, duzzadozását az őszi példányokon még itt kellene észrevennünk : a mi azonban нет történik, mert minél későbben vizsgáljuk e részeket, annál kisebbre sorvadtaknak találjuk. Egy másik tekintet az, bogy sok fajnak távolléte oly rövidre van szabva, miszerint az útra (ide és oda) szükséges időt kifogva, nem maradna elég idő a fészkek megcsinálására a tojásra és költésre : és egy útra alkalmas nemzedék felnevelésére már semmiképpen sem. És mi tehát a vonulás lényegének a lényege? E nehéz kérdésre nincsen határozott felelet, mert e jelenség szoros kapcsolatban áll az összes természet tüneményeivel s csak ezekkel egyetemben oldhatni meg. A faj keletkezése felett folytatott heves vita korszakában, abban a korszakban, a melyben a physiologia fölébe kerekedett minden másnemű észleletnek, ki legyen az, a ki a vonulás lényegét megfejtse ? Abban az időszakban, a melyet a természet nyugalmának szoktunk nevezni, a rovarvilágot az átalakulás oly stadiumában van, a melyben nincs szüksége a táplálékra, a természet összeségének ismét nincsen szüksége a rovar tevőleges működésére ; és ugyanebben az időszakban a lények ezrei éppen tevőlegesen, mélyen nyúlnak be a rovarok alvó átalakuló világába, a tulszaporodás fékezése, egy bizonyos status quo fenntartása érdekében. A harkályok szintén elég világos bizonyítékai állításunknak. A medve, a börcsök, a pelék álomba merülnek, mig az emlősök ezrei ugyanekkor teljes működésben vannak ! A zordon éjszak leküldi szárnyasait, melyeknek a mi telünk aránylag enyhe évszak ; cserébe elvonulnak a mi vándoraink enyhébb éghajlatokba s ott végzik a végzendőket, éppen ugy a mint végzik helyetteseik minálunk. Darwin „struggle for existence"-ét nem magyarázhatni az ellenséges indulatból, hanem a szükségességből, a rendből, mely azonos azzal, a mit természeti törvénynek szoktunk nevezni. Az a nagy processus ez, melyből kiválik az összhangzat, az egyensúly és aránylagosság. Azok a szervezetek, a melyek a röghöz vannak lánczolva, éppen szervezésöknél fogva és ezekkel ellentétesen azok, a melyek a távolságokat is legyőzik : földünk és vizeink minden talpalatnyi terére czéloznak. Avagy kell-e világosabb, tanuságosabb képe e mozgalomnak, mint a minő az, a melyet bár csak egy mezőségi tó Ornisában szemlélhetünk ? Lássuk a képet. Lássuk mint uralkodik az Omis annak az összegén, a mit tónak szoktunk nevezni. A kis Motacilla, alig egy hüvelyknyi magas lábszárral, rövid csőrrel s a viz iránt érzékeny tollazattal a tó legszélére van utalva : ott működik a rovarok, rák- és csigafélék tulszaporodása ellen. A Tringák kis csoportja magasabb lábszár mellett boszszabb csőrrel, kevésbé érzékeny tollazattal ellátva már mélyebre hatolhat, de a parthoz vau még kötve. A Totanusok basonió szervezet mellett még hoszszabb csőrrel, közbelső és külső ujjaik között kezdődő uszóhártyával ellátva, még kevésbé érzékeny tollazattal s még magasabb lábszárakkal, még mélyebbre hatolhatnak ; lábolva, sőt kis távolságokon kezdeties úszással is segítenek magukon. Totanus glottis es fuscus fajokon at Limnsa melanura és Himautopus rufipes-ig, hasonló testszervezet mellett, a láb hossza már nyolcz hüvelyknyire haladt s e bosszúsággal tágult a tér is, a melyen a „strugglefer existence" azaz : az egyensúly és status quo fentartása érdekében szükséges működés foly. E csoport tisztán a rovaroknak, rákféléknek és csigáknak szól : egy szóval mindazoknak az alakoknak, a melyek szükségképpen a sekély vizre vannak utalva. E csoportra következnek a gémek, melyek az Ardea minuta és cinerea közötti különbség alapján ismét a csekélyebb helyeket uralják, de már más alakokkal táplálkoznak : ezek a hüllőket és halakat szabályozzák, korlátozzák. Es most jönek a ruczafélék, melyek bizonyos tekintetben omnivorák, minthogy növényi és állati táplálékot egyiránt kedvelnek. Ezek már nincsenek sem a sekély sem a szabad parthoz kötve ; behatolnak a nádasok tömkelegébe ; a sik vizén, faj és csoport szerint fokozódó bukótehetség mellett már a mélységre is befolynak. Fulica atra, a Gallinulák a nádak között végzik azt, a mit a gázlók (Tringa, Totanus) a parton végeztek. A sort bezárják a bukó ruczák és a tulajdonképeni búvárok, melyek az egész mélységen uralkodnak, a búvárok különösen az által, hogy a szó tágasb értelmében omnivorák. A mi a viz szinén feljül emelkedik : a sás, gyékény és nád, az a Sylviákban (nádi zenérek), Emberizákban és Parusokban hasonló korlátozó elemeket tart. És a midőn a nagy szürke gémet leüti a vándor sólyom, a nagy karvaj fojtogatja a ruczákat, akkor Fulco subbuteo, Astur nisus az apró madarak közül szedi ki prédáját, bent a tó mélyében a falánk csuka, az éles fogú sügér nyeldesi fajrokonait, sőt saját véreit sem kiméli meg, de ismét vak dühében belé bonyolódik a hínárba, a melyben elvész, petéit pedig sekély helyekre rakva, kiteszi a partok őreinek : mindezekben képét látjuk magunk előtt annak a csodálatos rendszernek, mely a tavat minőségében és állapotában a benne, rajta és körülötte nyilatkozó életet helyes arányban fentavtja ! A kép tökéletessége kedvéért szükséges még az a megjegyzés, hogy a ragadozó madarak korlátozása önmagukban rejlik, mert csak egy két fiókot nevelnek évenként, holott fenntartásukra évenként szaporább elö lények százai szükségesek. És e szervezetek alkatára, felosztására talál a régi példabeszéd : incidit in Scyllam, qui vult vitare Charybdim ! Ez eredménye az inductiv eljárásnak, de korántsem megfejtése a lényegnek, mely az emberi elme törekvésének végczélja. Csak egyetlenegy ellenvetést hallok az „instinctisták" részéről, azt, mely a következő kérdésbe van foglalva : „Miképen lehet megfejteni, hogy egy madár, mely a fogságban született, faj rokonaival nem érintkezett, a tavasz és ősz beálltával nyugtalankodni kezd, menekülni akar s elmetszett szárnyakkal is repülni, más szavakkal : vonulni, vándorolni akar ?" Viszont kérdésem az : vájjon a kérdésbe foglalt állítás kiállja-e a tudomány legsanyarubb bírálatát ? Ki nevelte a madarat ? Ki nevelte ugy, hogy az állatoknál jelentkező élessége a látás és hallás szervének el lett volna zárva a szürkület vagy alkonyat, a holdvilágos éj csendjében vonuló fajrokonok jelei elől ? Nem hiszem, hogy létezett, hogy létezzék ornithologue, a ki e kisértmény szabatos végrehajtásáról felvilágosítást birjon adni. És ha adná, még pedig ellenem adná, hová érnénk ? Okvetlenül a Darwin és Haeckel állították öröködéshez, mely csak a nemzedékeken keresztül űzött elfajzás befolyása alatt csökkenti, alakítja át az eredeti tulajdonságot, mely a vad typusból a háziállatot s eltérő tulajdonságait megalkotta. És még is a lényeg ? ez mind a két uton megközelíthetetlen. Mindig és mindenütt feltámad a kérdés, vita és harcz, mely az önmagát alkotó természetet az istenség ideájával állítja ellentétbe, voltaképpen pedig határát jelöli az emberi észnek, felfogásnak és belátásnak. Es milyen mélységre hatolnak azok, a kik „elöérzeteket" rántanak elé, oda vetik a szőnyegre, de kerülik az igaz érvelést, a tényt és végleget egy iránt ? Láttuk ezt gróf Lázár Kálmán ur 'eljárásán. A mennyiben nézeteit követhettük, deductioja ilyszerü volt: a madarak a lég urai, a repülési tehetség alapja a sajátságos szervezetben rejlik, mely ngy-