Vadász- és Versenylap 15. évfolyam, 1871
1871-03-10 / 7. szám
MAIITIUS 10. 1871. tős menynyiségben" ; emliti hogy az élesdi uradalomban tavai 9 db őz is ejtetett el. Brusek Henrik erdőbiró írja Gömör megye északi részéből (Meleghegy hg. Coburg baloghvári uradalmában). Itt sem havasi nyul, sem középfajd, de igenis van a Garam vize körül vidramenyét, erről saját tapasztalatom után meggyőződve lévén. Az 1863-ik év őszén a Garam vize mellett, ennek forrásai közelében, Vereskő és Telgárt között, madár gyűjteményem gyarapítása érdekében vadászván, lábaim mellől a partról valami a vizbe csusszant, és a viz fenekén kiterpesztett lábakkal és farkkal lelapult. Szine s alakjáról én ezen állatot a kristálytiszta vizben azonnal felismerém a kérdéses vidramenyétnek, annál is inkább, minthogy akkortájban, azon bizonyos, a bécsi muzeumba került illyenféle irhát egy jó ösmerősnél gyakran láttam. Meglepetésem és örömömben — sajnos — minden combinátiom oda lett, meg nem gondolván, hogy két lábnyi víz alatt göbecsem e vadnak nem árthat. Reá lőttem, a viz kissé felzavarodott, de ennek tisztultával sem eleven, sem holt menyétet nem láttam, haszontalan volt minden ez és másnapi keresés, s az is maradt! A zlatnói vasgyárban élt akkortájban egy öreg munkás, ki szenvedéllyel űzte a csapdákban való vidra fogdosást, mit én — mint akkori veresköi erdész — tekintve a vidrának a pisztrángok közti iszonyú pusztításait, tűrtem továbbá azért is, mert ezen ember többi társaitól eltérőleg, sem császármadárra burkot, sem egyébb vadakra csapdákat nem állított sőt meg is engedém neki, tréfaképen mondván „tudom, hogy lelke holta után is Zlatnától a kőhidig a viz mellett fog járni, és lia ez engem itt — most mint ellenséget — érend, könnyen a vizbe is fojt ! Ezen embert a menyét elsinkofálása után kérdezém, hogy valljon bosszú praxisának ideje alatt, ily állat körmei között meg nem akadt-e ? mire ő azon feletetet adta, hogy bizony néhány év óta ő ilyent nem fogott, hanem azelőtt gyakrabban találkozott a „norícza" (tótneve a vidra menyétnek). S nem is látott ő többé illyet a nemsokára azután bekövetkezett haláláig. Hogy ezen ember menyétünket ösmerte, nyilvánvaló, mert nevét tudta, és pedig helyes nevét, melly német megnevezésétől „Nörz-Wiesel" leszármazott. Hogy miért ritkult meg menyétünk annyira ? azt nagyon bajos megfejteni. A hófajdnak is van némi híre ezen vidéken. Több „hámoros trapper", kikkel örökké ellenséges lábon állottam, ugyanis állítja., hogy látott volna valaha télen illy forma fehér madarat, 8—10 darabnyi falkában. Leliet, hogy esetleg akad, sőt magam is találtam a Királyhegy liptói oldalán, nem messze a tetőtől valami ragadozó által eltépett tyúk féle madárnak fehér tollait, ez pedig korán tavaszkor volt, a hó még sok helyütt feküdt, s nem tehető fel, hogy illy időben ember járt volna itt házi tyúkot koppasztani ! Nézetem szerint ezen toll nem lehetett más, mint a hófajd tolla. Rendes lakhelye azonban itt nincs, külömben figyelmemet einem kerülte volna, annálkevésbé, minthogy a Királyhegy egész lánczának minden zugát épen a hófajd után kikutattam. Hlyen alkalomkor — juniusban — találtam mást, a mit nem kerestem, t. i. láttam egy madarat egy juhász körül repülni, mellynek alakja és hangja a „Charadrius"-ékhoz nagyon hasonlított. Oda mentem az ösmerös juhászhoz, ki nekem egy eleven Endromias m о r in e 11 u s-t (Mornell-Regenpfeifer) mutat, mondván, hogy ö ezt itt 4 tojáson fogta, s a tojást már — megette ! Egyébiránt itt sem havasi nyul, sem középr fajd nem létezik, és nem isösmerik. — En sem láttam. A mormotát illetőleg is szolgálhatok némi adattal, habár közzétételének joga egyedül Beauregard Lajos erdőmester urat illeti, a ki a mormota néhány példányát megszerezvén, ezeket a Királyhegy egy alkalmas helyén szabadon ereszté, a hol azután minden hír nélkül eltűntek. De 1866-ban a juhászok híresztelték, hogy egy bizonyos helyen „sárkány" lakik, a ki nagyot fittyent, és a bárányokat földalatti lyukaiba hordja. E helyiség megvizsgáltatván — nem ugyan a „sárkány", de a fittyentő állatok után — a mormotának jól kisimított, tehát járatos, nyolcz, egymástól jó távol létező lyuka találtatott. — E szerint a mormota meg szaporodott, s remélhető, hogy azon esetre, ha a „hámoros trapper"-ek ezt fel nem fedezik, az egész lánczolat alkalmas helyein elterjed. A bárányokkal pedig hihetőleg két lábu sárkány (vulgo a juhász) saját lyukát tömte, szegény mormotánkat bűnbakul használván ! A zergékre nézve dr. Szontagh Miklós ur a következőket közli : A Kárpátok felhavasain (árvái, liptói és szepesi Tátrán) sokat barangoltam. Az árvái és liptói csúcson zergét nem láttam. A Krivánon (utolsó kirándulásom 1864ben történt), legalább déli oldalán egyáltalában nem hinném, hogy tarthatná magát a zerge. Talán az északi lejtőjén ? Ellenben a lengyelnyergen, gerlsdorfi csúcson, s a Karsten hegységen többször volt alkalmam ezen állatokat nyugalmukból felriasztani. kSzentiványi M. ur sorainak ellenében saját igénytelen tapasztalatom után azt állíthatom, hogy a legtöbb zerge Magyarországban a szepesi Tátrában tartózkodik s hozzájuk képest a Liptóban előforduló alig érdemel említést.*) *) Mi a zergék végett mind Fuchs Frigyes urat Késmárkon, mind néhány azon környékbeli vadászt, ugy Liptóban a hradeki erdészeti hivatalt, valamint Hátszeg vidék minden uriházát megkerestük. De hiába, még mindeddig nyoma sincs : láttak v. lőttek-e az utolsó nyáron (1870.) zergét Magyarországon vagy Erdélyben. Szerk. Hogyan lehet a szarvasok elvetett agancsait feltalálni? Ismeretes dolog, hogy a szarvas, dám- és őzvad elvetett agancsait illetőleg lapátjait ritkán lehet megtalálni, s akaratlanul is kíváncsiskodik az ember, hogy hová tehetik azt ? Némelly erdészek azon állítása, mintha ők maguk, félreeső helyen elásnák, csak mese ; könnyebben megmagyarázható az, hogy ez időben (szarvasoknál február végétől április elejéig) amint erősebb vagy csekélyebb az állat)* az erdösé*) A pesti állatkertben még se a 12-kettes, se a 8-as és csekélyebb szarvasok nem vetették cl agancsaikat martius 5-ig, azonban láthatólag megfakultak. Az iramszarvas, melly roppant agancsait nov. 12. és 13-án veté el, martius elejétől fogva bogozni kezd, s mostanig mintegy 8 hüvelyknyi erős tülköt hajtott, melly barnából sötétzöldbe játszó érzékeny zsonggal van bevonva. Szerk. gek legjáratlanabb részeibe szoktak visszavonulni, mintha csakugyan szégyelnék magokat sutultan (az-az agancs nélkül) mutatni a világnak, melly őket az erdők büszkeségeinek nevezi. Az agancsok illyeten elvetése többféleképen kár, mert némellyek természeti ritkaságok, némellyek ritka nagyságúak s igy igen értékesek ; egy szép pár 16—18-as agancs kikészítve 20—30 frt, s a mi pedig csekélyebb közülök, azok még az esztergályosok által kések és villanyelekre használtathatnak el (mázsája 15—20 frt, s 8—10 darab nyom enyit), vagy ha nem akarjuk eladni, legalább a kastélyok lépcsözetét, tornáczait, s a vadász és erdészlakokat diszithetnék. Természetes volna tehát a törekvés, hogy az eddig veszendőbe ment agancsok felkeresésére olly valami czélszerii és olcsó módot kellene kitalálni, melly értéküknek megfelelne. Ha az ember az erdészektől kérdi ? hogy hová lehetnek az agancsok : vállat vonnak s azt felelik, hogy nem találják, mert a fővad illyenkor a sűrűségekbe húzódván, ott veti le azokat, hol azután a haraszt és a kihajtó fü elfedi, vagy mocsaras helyeken elmerül. Erre persze azt lehet mondani, hogy az illy felelet nem kielégítő ; mert ha tudjuk, hogy a vad a sűrűségekben szokja agancsait elvetni, s ha érdekünkben áll azokat megtalálni, ugy szorgalmasan kutatni kell az illy helyeket. De hogyan, kivel ? Talán napszámosokat fogadjunk 1 frt napibér mellett, s kutassunk velők néha több száz holdra terjedő sűrűségeket, bokorról bokorra, nyomról nyomra a földet turkálva. Köszönnék szépen a mulatságot. Ez igen hosszadalmas, unalmas és drága munka volna> melly nem fizetné ki magát. E helyett C. P. ur az „Alig. Forst u. Jagdzeitungban" a kutyávali keresést ajánlja, mi végből azt egyszerűen be lehet tanitani, mint a szarvasgomba keresésére, s pedig legkönynyebben az igen tanulékony vizslát. -Eezélból — beszéli a nevezett erdész — Caro ebemmel párszor őz és szarvas agancsot apportiroztattam, mit néhányszor az erdőben is gyakoroltattam vele, s pedig utoljára mindig egy emberem által elrejtetvén az agancsot. Ebem utoljára auyira megszokta ezt, hogy ha azt mondtam neki: „Caro! keress agancsot!" — ide oda szimatolva, 20—25 lépésnyire megérezte azt persze annál könnyebben a frissen elvetetteket, mellyeket már ennyiről megszimatolt. Nélia megtörtént, liogy nem birta fel az erős agancsot, s illyenkor hívóra csaholt, midőn aztán oda mentem, s felvettem azt ; s ezt magától tanulta meg. Azonban be is lehet az ebet reá tanitani, ha egy párszor nehezebb agancsot teszünk ki, s nem birván emelni, biztatjuk őt> midőn aztán, természeti ösztönénél fogva, addig ránczigálja s morog rajta, mig végre csaholni kezdi, mi azután adandó alkalommal nyomára vezet. Illy módon igen könnyű s olcsó módon lehet az elvetett agancsokat felkeresni. Meg kell még jegyeznem, liogy illyesmire nem szabad olly ebeket, például kopókat használni, mellyek már a vadhajtásra vannak szoktatva, mert ezek aztán inkább a vad után mennének s azt nyugtalanitnák, már pedig ez időben nem szabad a fővadat háborgatni. M— f.
