Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-01-30 / 3. szám

JANUÁR 30. 1870. 23 gel párosított hévvel űzi, s e végből messze földeket beutazott, következőleg szól e tárgy bau : Az elejtett, azaz : a teritőre jutott vad azé ki mesteribb (halálos) lövéssel találta azt, ha a golyók nagyságuk által megkülönböztethetők ; ha ezt felismerni nem lehetne, ugy régi szabályként a vad az első lövőé. A régi vadászszokás már elavult teljesen. Haugwitz ur nézetét 1) a vadász-jogból, 2) a vadászgyakorlatból okadatolja. VII. Ferencz, a meráni gróf. 1. Azon vadászé a fövad, kinek golyója be és kijárt a vadon, vagy egy csontját tőré. 2. Horzsolás, az irha lyukasztása, csülök lő vés, vagy az agancs letörése — nem ad jogot az illyformán sebzett vadra. VIII. Cs. kir. kamarai urodalmi vadászmester, Grill János, Ebens e e b e n. Azon vadásznak van joga az elejtett vadra, ki annak a bebizonyitbató halálosb lövést adta, ha kétely támadna a lövés halálossága iránt, — mi ritkán fordul elö — illy esetben a sors határoz. IX. Cs. kir. föerdész, Fuchs Károly, Reichenauban. Az elejtés tisztessége azt illeti a két vagy több vadász által talált fővadnál, kinek lövésére előbb mutatkozik sebvér. X. Laube Henrik Bécsben. Fővadnál az utolsó lövésre szavaz; ez ejti el Ha az első lövés lenne érvényes, sok igazságtalanság támadna, mindenesetre több mint igy Tiz nézet közül tehát az I. III. V. az első lövésre, II. VII. szintén, de a belövés és kilyuka" dás helyének látszani kell, IV. IX. hasonlóan, de sebvérnek kell lenni, VI. a vad odaitélését a felismerhető halálosb lövésnek itéli; ba fel nem ismerhető a halálos lövés — ugy az első lövőt illeti a vad. VIII. a leghalálosb lövésnek itéli. X. az utolsó lövésre szavaz. S igy az tűnik ki, hogy tiz vadász közül az I. III. V. II. VII. IV. és IX-ik, azaz heten, tehát az általános többség nagyobb része, az első lövésre szavaz, sőt még esetlegesen a Vl-ik is, ba tudniillik látható a be- és kilyukadás és a sebvér. S igy a régi szokás érvény, ben marad. Ki mond ellene ? — kérdi „Mf" ur a „Sporn"-ban. Urambátyám első és utolsó vadkana. (Vadász-humoreszk.) Bizon már régen történt, a mit itt elmondani akarok, még akkor diákkoromban voltam, s az úgynevezett régi jó világban éltünk. Azóta már beszélyünk hőse is elköltözött ama jobb világba, hol nagyravágyás nem visz kisértetbe, s honnan talán még ő is mosolyogni fog most elbeszélendő kis kalandjára. Anno 184. .ben, ugy ősz elején történt, hogy az öreg ur, elvégezvén a gazdaság körüli teendőket, s köszvénye mindig jobban háborgatván, rászánta magát a pétbi gyógyforrások használatára. Péth a Bakony vég kiágazásában, Palotától csak pár óranyira fekszik ugyan, de biz ott kevés vendég fordul meg, s igy szórakozás sem igen található, kivéve egy-egy kis kártyázást, minek azonban urambátyám, kivált pénzben — meg kell adni az igazat — soha nagy barátja nem volt, e helyett szeretett inkább ugy délutánokon egy kis fiirjészetre járni, s e végből — puskáját magyar ember ugy sem szokván soha elhagyni, vizsláját is elhozatta. El is mulatozett ezzel az öreg ur szépen, mig t. i. fürjben tartott, hanem biz egyszer ezek is fogyni kezdtek nagy szotnoruságára. Ezenközben el-eljárogatott ő a közeli fürészmalmokba is, hol egyik szó a másikat adván, szóba jöttek a vaddisznók is. A molnárok sokat tudtak ezekről beszélni; mennyien vannak a péthi patak felső részén, a meleg források körül, mellyek télen át sem fagyván be, környékén igen szeretnek tartózkodni a sertésvadak ; hogy járnak ki rájok a palotai grófok hol lesbe, hol hajtásra ; mennyit ejtenek el stb. Egészen tűzbe hozták az öreget, ki sík földön lakván, nyúlnál és fürjnél egyebet életében is alig lőtt, s most fúrta a vadászláz, hogy mire visszatér a fürdőből, szomszédai előtt egy pár vadkan agyarát mutathassa be. Az pedig — mint az odavetődött erdőcsösz beszélé — nem is volna olly nehéz dolog ; pár nap óta néhány a veszett állatok közül kijár esténként a közeli ktikoricza-földekre, hol nagy kárt tesznek a csövesben : „ü már látta űket ugy sötétben, de bizony nem mer az ebadtákkal összetűzni; veszedelmes állatok azok." — Uram bátyám azonban nem tágitott, s addig biztatta jó borravalóval, hogy vezesse el ötet a lesre, mig az csakugyan rászánta magát. — En pár nappal a comedia után jöttem oda urambátyám megtekintésére, s a csősztől tudtam meg az egészet, mert urambátyám azon kérdésemre, hogy beszélné el, miként történt a dolog, szegény majd fölugrott az ágyból dühében, s csak azt kiáltotta : „El menj, mert meglőlek !"— De hogy eleibe ne vágjak a történetnek, hagyom a csőszt magát beszélni : „Hát mi biz uram egy szép holdvilágos este kimentünk a források egyik kis ágára, mellyet a disznóknak, az erdőből jövet, át kellett haladniok, hogy a kukoricza- és tökfóldre mehessenek. A holdvilágnál meg lehetett ismerni a csapásukat, hogy előtte való nap is arra mentek. Meg kell még emlitenem, hogy a patak túlsó oldalán keskeny pásztában káposztás földek terültek, tovább meg burgundia stb., néhány öntöző kut is volt ott. — Na jó,... az erdőben sötét volt az öreg urnák, s igy kiment a földre, hol egy nagy halom kiásott burgundia tetejébe kuporodott; hogy ha a dühös állatok netán,... no tudja az ifjú ur ; én meg az erdőszélről kissé oldalvást vártam mi lesz ebből. Hát csakugyan, ugy kilencz óra felé lehetett az idő, midőn hallom ám, hogy valami csörtet az erdőben, mindig jobban csörtet; nem szólhattam, mert az öreg ur megtiltotta, hanem sandítottam ugy a sötétben, hogy valami 8 —10 darab állat szalad ám a patakhoz, a káposztáson át a kukoriczásra, s egy pár csak mindig fut utánnuk. Ejnye de sokan vannak ezek a bestiák, gondoltam magamban, de csak nem szóltam. Hanem megszóllalt ám ugy lassan átkurjantva hozzám az öreg úr: „ejnye hajjá maga csősz, de sokan vannak ezek a disznók, nem hallotta: düliösek-é ezek ? . . . Mert hát a mennyien vannak. . . . " — „No már csak lőj jön egyet az ur, — akartam neki visszaszólni, mikor már hallottam, hogy a neszt fogott állatok s/.aladnak vissza nagy robajjal, s mindjárt rá hogy dupláz az öreg ur, csakúgy reng bele bele az erdő, s kiabál „meg van, meg van!" s látom, hogy rohannak vissza, egymást törve az állatok. Ezek bizon nem olly félemletesek, gondoltam magamban, midőn egyszerre az öreg ur kiabálni kezd : „Aj, aj ! — jöjjön ide csősz ! Kutya d. . .t jöjjön már hamar,.... segítsen!. . . mindjárt megfulladok, . . . jaj a lábam, jaj a lábam !. . . El nem tudtam gondolni mi történhetett, s még egy pillanatot vetve a már elfutott vadkanok után, szaladtam árkon-bokron keresztül segítségére. — Hát a mint odaérek, látom, hogy az öreg ur az ollyan gyalogkutak egyikében luoiczkol hónaljig, minőket itt a káposztás és burgundiás földeken mindenütt találhatni, s mellybe, a lövés utánni nagy örömében tombolva, a meglazult burgundia egy részével szépen lecsúszott, a kupacz árnyékában előbb észre sem vevén azt. A hideg fürdő persze nagyon csiklandozta az öreg ur köszvényes lábait, s mig nagy nehezen ki nem segitettem a partra, összeszidá a vadkano' kat, engem is, meg azokat a bolondokat is, kik illyen helyre burgundia kupaezokat raknak; az öreg ur tudott mérges lenni. Hanem azután hogy egyszer künn volt, s ráadásul szűröm is átengedtem neki, bár fogvaezogva, de első kérdése is a vadkan volt. — „Hát meglőtt egyet a te'ns ur?" kérdém körültekintve — „De meg ám; ahun van ni; kiszemeltem a legnagyobbikat, s mikor közelbe ért, mind a kétcsövel ugy meglőttem, hogy mindjárt fölfordult. — Biz az derék állat volt, közel a két mázsához lehetett, a hogy a bukdácsoló holdvilágnál kivehettük, s az öreg urnák már visszatért volna jókedve, ha a hideg nem rázta volna ugy. Éppen azon tanakodtunk, hogyan szállitsuk haza a nagy prédát, midőn az erdő felől, pokoli lármával s ugatással 3 — 4 roppant juhász-kutya ront reáuk, s ugy megtánczoltatnak bennünket, én botommal, az öreg ur meg átázott puskájával, mert az is részesült a hideg fürdőben — védvén magunkat, hogy ugyancsak dolgot adott, miszerint tiz körmünkről le ne kapjanak. — Hiába csititottuk, hurrogattuk a kutyákat, s hiába ijesztgette őket a téns ur a vizes puskával — mig nagy sebbel-lobbal valaki futva jött felénk, s már messziről fenyegetett, hogy meglő!" — No szépen vagyunk. Ez valami zsivány lesz ; aztán ez a ménkő puska is most ázott el — dörmögé a most már csakugyan bosszússá lenni kezdő öreg ur. — No megájjatok csak, akasz .... virágai.... disznólopók, mert ugy meglülek, hogy a . . . — Fogja be kend a száját, aztán előbb nézze meg, hogy kivel beszél — rivalt rá haragosan az öreg ur ; ezeket a veszett ebeket meg küldje a p—Fa. Az erélyes hang kissé nem téveszté el hatását, mert legalább a kutyákat elszóllitá a jövevény, s lábikráink nem forogtak olly veszélyben; de a helyett még dühösebb s kiabálóbb lett az ember, a mint a lábainknál heverő állatot megpillantotta. — Jézus Mária József! —• hát csakugyan meglőtték a disznómat. — Hát ki fizeti meg már most ezt a tenger kárt . . mi ? — monda vad szemeket meresztve reánk. — Hát mi. . . mi. . . csoda disznó ez ? — kérdé most a bámuló öreg ur, ki lassacskán kezdé gyanítani, hogy a sors még nem eléglette meg üldözését. En csak a füleimet meresztettem. — Hát mi volna más mint a palotai grófok disznója ; én vagyok a kondás ; itt vannak makkoltatáson az erdőn, aztán hogy egy kicsit elszunyitottam, kiszöktek. . . ehun a czimerem ni! — Láttuk, ott voltak az egymásba fonódott V. Z. betűk. (Vázsonkeöi Zichy.) — No a m. . . m . . . bele is üthet — fakadt ki az öreg ur — ebbe ez egész vidékbe, vaddisznóstul, kanászostul, mindenestül. De hát 'szen ollyan fekete gubanezos ez a disznó, hogy talán mégis — vaddisznó ? — koczkáztatá a sors gúnyját még mindig hinni nem akaró öreg ur. — Oh dehogy; szerviánus disznók ezek, — magyarázd a nyáj őre — s nekem számot kell — — — No jól van, jól. —• A vége pedig az lett a dolognak, hogy urambátyámnak 40 ftot kellett fizetni a szeliddé vált vaddisznóért. Legjobban bántotta őt a gondolat, ha kitudódik, hogy ö hizódiszuót lött vaddisznó gyanánt. A méreg és meghűlés ágyba döntötte, s vagy két hétig megfeküdte. Soha se lehetett vele többé disznóról beszélni, lett légyen az szelid vagy vaddisznó. KAJÁRI F. Gr. Esterházy Antal diószegi vadas területén dec. 16, 17 és 18-kán elejtetett 3 fogoly, 1 ö'z, 430 nyul, és 496 fáczán. LUTTER A., föerdész. A gr. Hunyady-féle Ürményi és Tarnóczi uradalmakban tartott hajtó- és cserkész vadászatokon elejtetett: dec. 13-kán Keszin 639 nyul, 2 fogoly, összesen 641 ; dec. 14-kén ugyanott 59 nyal, 234 fáczán, 1 fogoly, össz. 294 ; dec. 15-ke'n Szakállason 51 nyul, 92 fáczán, össz. 143; dec. 18-kan Tornóczon 168 nyul; mindent összevéve 917 nyul, 326 fáczán, 3 fogoly = 1246 db. Keszi 1869. dec. PAÜSAR, fővadász.