Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870
1870-08-30 / 24. szám
214 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. SEPTEMBER 10. 1870. tározott dij mellett: rovarokat, hüllőket, csigákat stb. gyűjteni s egy Sarawakban fölfogadott vadászt tüstént kiindítottam összelőni mindent, a mi útjába jő. Ezen malájit ugy akartam fölfogadni, hogy én adok neki puskát és löszereket s darab számra fizetem. Uly szerződés mellett igen könnyen megkereshetett volna egyre-másra 1 dollárt naponként, ö azonban nem egyezett bele ajánlatomba, s inkább csak 7 dollárt akart havonként s tőlem lőszereket. Akkor nem voltam képes fölfogni ostobaságát, de Mataugon nemsokára fölfogtam. Tizennégy napi ottlétünk alatt ugyanis 2 majmot, egy lemurt s két madarat lőtt, összesen ö darabot, noha reggeltől estig az erdőben csatangolt. Szidtam naponként, apelláltam becsületérzetére, vadászi hirnevére stb., de mindez mitsem használt, s igy elbocsátottam szolgálatomból egészen, mihelyt viszaérkeztem Sarawakba. Az ültetvény munkásai sokkal jobb szánt dokkal és sikerrel működtek. Eleinte hoztak pillangókat nádnyársra fölhúzva s rovarokais illyféle módon. En mindig megmondtam szépen, hogy a példány nagyon szép, de abból nem kell több, s lassanként elláttam őket üvegekkel, mindenért megfizettem őket, s néhány nap múlva gyönyörű példányokat hoztak s jó karban. Mihelyt elmentek, én természetesen eldobtam olly nyársra húzott lábatlan és bajusztalan rovarokat, de őket azon bitben hagytam, hogy valami igen szépet és nagybecsüt hoztak, jó kedvvel folytatták a gyűjtést, s csak én nyertem általa. Mig ha visszadobtam volna a hozott rosz példányokat, mérgelődtem volna, vagy nem fizettem volna értük, elkedvetlenedtek volna, s csakis én vesztettem volna általa, ha többet nem hoztak volna ; mert tropikus országban, hol pizang terem, az emberek igen függetlenek, s akár dolgoznak akár nem — valahogy csak megélnek. A sikeres gyűjtés fötitka, hogy az ember mindent fogadjon el, bármilly mennyiségben, és fizessen éftte. A roszat — ha ugy tetszik — eldobhatjuk, ugy a fölöslegest is, s figyelmeztethetjük az illetőt, hogy illy-, vagy ollyféle nem kell több, noha ez sem tanácsos, mert ők nem lévén természetbúvárok, néha aztán ott hagynak becses példányokat, mellyek külső látra hasonlítanak ugyan a proscribált fajokhoz, de azért egészen másfajbeliek, sőt néha másnemüek is. Egyátalán matangi idözésem nagyon sikerült, mert a 14 nap alatt körülbelől 14 ezer rovart szereztem össze, közbe sok igen ritka, sőt nagymennyiségű uj és ismeretlen alakokat, mellyek a muzeumból egészben hiányoztak. Ezentúl madarakat, hüllőket, emlősöket, csigákat, stb. szintén szép számmal gyűjtöttem. A kávéültetvény igen rosz karban van, s roszszul is kezelve. Senki sincs az ültetvényen, ki hozzáértene s a kitűzött czél — hogy ezen ültetvény czélja tőkepénzeseket ide fog csalni — nehezen fog sikerülni. Először az ültetvényből nem sok lesz, de ha lenne is, vájjon melly tökepénzes lesz olly bolond, hogy ugy utazzon Matangra mint én; utak és hidak, személy- és vagyonbátorság kell, hogy az országból valami legyen. E nélkül tökepénzes nehezen fogja szerencséjét itten megkisérteni. „H. és K." (Folytatás következik.) A nyul-kopászat. („Chasseur au chien eourrant.") Tolytatás.) Néha juhnyáj megy keresztül a nyul csapásán, s mire az ebek odae'rnek, a szimatot nem találják. Majd egy köd- és füst-boritotta sikon találjuk magunkat ; a falka keresztül futja a nyomot, többé nem tudván azt megtartani. Ekkor legokosabb tett az, hogy az illyen vidéket otthagyjuk, a kört messze előre vágjuk, s ha ennek sincs jó eredménye, akkor ismét hátrafordulunk. Mindenkor kellemetlen a vadászra nézve a felhajtott nyulat felhagyni. Hisz' nem repült a levegőbe, sem a föld nem nyelte el, tehát meg kell azt találni ; természetesen sem nyilt épületeknek, sem más búvóhelyeknek menhelyekül nem szabad a menekülő nyul közelében lenni. A nyul néha kevés jóakaratot mutat arra, hogy magát megfogni hagyja, s némely napokon, mik-w a leghatározottabban számítottunk a halalira, legnagyobb kedvét abban találja, hogy a nyárs vagy tepsi elöl magát megmentse. Miután az ebekkel előre és hátra nagy kört tettünk, gondosan kutassuk át az egész területet, s egyetlen fübokrot sem kell kifeledni; néha a nyul ülve marad, s a felhevült ebek elfutnak mellette, a nélkül, hogy észrevennék. Ezek nagyon is sietnek ; s mialatt mindenikn arra keres, merre neki tetszik, összevissza szaladgálnak és semmit sem találnak. Számtalanszor láttam már nyulat olly helyen felugorni, hol két perczczel előbb valamennyi eb keresztül szaladt rajta, miután haszontalanul több kerülőket tettek. En visszajöttem, ismét elkezdettem, a bizonytalanokká lett ebek rendszeresen kerestek, s a felugrott nyul azonnal ismét űzőbe vétetett. Ne higyje senki, hogy nagy lármával előbb sikerül a nyulat felverni, sőt épen ellenkezőleg, a félelem a földhöz bilincseli öt. Minél jobban fél, annál erösebben szorítja magát a töldhöz, s gyakran elfogják az ebek a nélkül, hogy a menekvést megkísértené. Már az is előfordult, hogy egy paraszt a nyul füleit vitte el földes urának, a melyeket levágott luczerna-kaszálás közben. A megrettent állat, melly a számos kaszáló egyéntől nagyon meg volt ijedve, csak akkor ugrott fel, mikor a kasza e műtétet rajta végrehajtotta. Természete után a nyul nem bátor, ö nem zaj-csináló, nem izgató, s daczára annak, az Epernay herczeg, egy vitéz katona s IV. Henrik társa, soha sem tudottt ez állatokkal szemben állást tartani. Számos példákat hozhatnánk fel az ellenszenvről, melylyel némely ember bizonyos állatok iránt viseltetik. III. Henrik, Francziaország királya, ki a fiatal ebeket egész a bolondulásig szerette, nem nézhetett egy macskára sem a nélkül, hogy szinét ne változtatta volna. Azonnal elhalaványult és elájult. Az epernay-i herczeg nem ijedt meg tiz liguista ellen kardott rántani, de ha egy nyúllal találkozott, akkor nem az futott meg először. A költő Cornificius olly katonákat kik az ellenség elöl megfutottak : fegyveres nyulaknak nevez. Ariost hasonlóképen mondja : „Che la vil plebe si mostri di cuor basso Non vi maravigliate : che natura E de la lepre haver semper paura." A legnagyobb fontosságú ügy az, hogy azon hely környékét, a hol az ebek a szimatot elvesztették, kellőleg átkutassuk; először, mert lealázó dolog üres kézzel haza menni; másodszor, mert soha sem szabad az ebeknek egy inásik nyulat adni hajtani, ha az elsőt elvesztették ; harmadszor, mert az ebekre nézve igen jó, ha a nyul csapását ismét megtalálták ; sokat nyernek a tanulásból, rágondolnak később, s annál jobbak lesznek ; negyedszer, mert az ebek az ismét-felhajtásnál sokkal több erénynyel hajtanak, s néha annyira megszorítják a vadat, hogy nem is hagynak neki időt a cselvetésre. Hanem a környéket csak akkor kell átkutatnunk, ha már minden más eszköz ki van meritve. Mielőtt arra határoznánk magunkat, keressük át az utakat, s nézzük meg a homokba vagy a szemétbe, vájjon nem találjuk e fel ismét a csapást. Az üldözött nyul az ut azon helyein fog átszaladni, melyek neki a legkeményebbeknek tetszenek ; jól tudja, hogy lábai itt kevesebb benyomást hagynak hátra. De a nyul nem gondol mindenre. A kemény talajt néha piszkos, puha, vagy homoktól fedett helyek szakítják meg: itt kell utána nézni, mert csakis itt lehet a csapást ismét feltalálni. Ha egy öreg, kipróbált kannal van dolgunk, biztosak lehetünk, hogy minden, hatalmában fekvő fortélyát ki fogja meritni, ujja-hegyein fog szaladni, jól tudva, hogy igy kevesebb szimatot hagyand hátra, veteményes földre fog beszaladni, csapásain viszszafordulni s iparkodni fog a fonalat minden módon összekuszálni. Ha az ebek olly talajon vesztik el a szimatot, a hol hátrányban vannak mint például poros uton, homokban vagy vizben, akkor, miután a nyul csak igen kevés, sőt néha semmi szimatot sem hogy hátra, akkor — mondjuk — az ivet elölről kell venni, s remélni, hogy ismét ujabb csapásra bukkanunk, különösen, ha a talaj a maga nemében változékony. Ellenben a szimat elvesztése gyakran a jó talajon is megtörténik ; akkor aztán csaknem egészen bizonyos, hogy a nyul ezv visszacsapást tett, hogy csapására viszszatért, s ez esetben jobb a csapást visszafelé keresni. Ha az ebek a szimat elvesztése pillanatában roszul hajtanak, akkor lehetséges, hogy annak az alkalmatlan talaj az oka, s hogy a csapás már kihűlt. Akkor előbbre, egy kedvezőbb helyen kell tábort ütni, hol az ismét könnyebben kivehető. Néha megtörténik, hogy a szimat hiányzik, de azért a csapás a legnagyobb rendben megy tovább, s csak az alkalmatlan talaj okozza ezt. — Ha a szimat csakugyan elveszett, akkor rögtön minden segédeszközt elő kell venni, s azzal végezni, hogy a környéket átkutassuk. Azonban, ismétlem, ahhoz csak akkor meneküljünk, ha már minden más eszköz hasztalan alkalmaztatott. Magától érthető, hogy a környék nagyobb átkutatásához nincs szükségünk az ebek orraira, ezeket tehát csak ott kell használnunk , a hol gyanítjuk, hogy a nyul ismét feltalálható — Ha azon időben akarunk kutatni, mikor az ebeket akarjuk begyakorolni, akkor semmit sem szimatolnának, s a csapás elenyészne. Hasonlókép cselekszünk, mihelyest egy jó vagy rosz területet akarunk az ebekkel átkerestetni. Ekkor a roszszal fogjuk kezdeni, mert ha az időt a jóval akarnók elfecsérelni, akkor a rosz ebre nézve semmiféle szimatot nem találnánk többé. Gyakran megesik hogy a fiatal ebek a csapást visszájáról veszik fel. Minden vadásznak, a ki ezt látja, jogában áll őket hatalmasan megkorbácsolni, hogy előttük a rosz időben tett visszafelé-hajtás megengedhetlenségét felfoghatóvá tegye. Különben a jól összeállított falkában mindig van jó és tapasztalt eb, melly egymaga képes a nyul fortélyait kijátszani. Ok már gyakran vadásztak. Tudják, hogy kell magukat a mellett viselni, de a nyul olly kitanult gaz. népség, hogy mindamellett is gyakran tévútra tudja ötet vezetni. Báró R. szakácsa peczér-segéd volt; s mig az ebek levesét csinálta, megtanult valóságos levest főzni ; mind a két dolog nazyon hasonlít egymáshoz. A természeti tehetség, kifejtve egy ügyes tanár oktatásai által, lassan-lassan mind előbbre vitték öt a konyhai művészetben. A konyhamester helye megürülvén, ö kapta meg. Cardon — igy hivták az ifjút — elhagyta az ebólat a sütőkályháért, főigazgatója lett egy sereg konyhaszellemnek, s mialatt sültjeit zsemlyeliszttel behintette, vagy az első alkatrészeket praeparálta, mellynek az. ö tudománya művészi fényt tudott adni, azalatt mindig csak vadászatról, vezető-ebekről és falkákról beszélt, ez volt legnagyobb mulatsága. Az ember mindig visszaemlékszik első mesterségére. A konyha, ugy feküdt, hogy onnan mindent lehetett látni, a mi a mezőn történik. Egy nap a báró vadászaton volt; azaz hogy ö mindennap volt. — A kastélyban sok vendég volt, a kónyha-kálybában fényes tüz égett, s az egy sorba felállított serpenyők pompás csatavonult képeztek, csak az uraság visszatértét várták, hogy tálaljanak ; de öt egy nyul tartóztatta fel, melly sehogy sem akart a szakácscsal ismeretséget kötni. Egyszerre megpillan'j i a konyhamester a nyulat, a mint a fák közül kitör. — Ah, ah — mondá — hisz itt van ő. Hajrá barátom, fogd el Rustán, utána Vihar, ... jól van !.. Minő hamis, nem rosz egy nyúltól. A csapáson viszszamegy, most leugrik ounan, ismét visszamegy, most már ismét a fák között van. — Az ebek nem hagyják magukat megcsalni. Vigyázzatok, ott van Vihar, amott Murát, én neveltem őket, most majd meglátjátok, mit tudnak. Az ebek elö-jönnek s követik a nyul csapását. — Jól van — mondá a szakács, egy serpenyőt Jartva és rázva kezei közt, nehogy tartalma odaégj e n> — jól van, Mutat te hátra mégy, most fordulj meg Látjátok, mint fogad szót, azt lehetue hinni, hogy hall engem, noha jó félórányira vagyok tőle .. . Nini, ... lehetséges e ? . . . Egyenesen hajt. Murát, Vihar, Rustán, mind vakon mennek !
