Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-07-20 / 20. szám

178 VADÁSZ- ÉS VERSENYLAP. JULIUS 10. 1870. annyira vinnem, hogy a cselédség számára készült nyitott helyiséget hasonlókép ö is használja szüksége kielégítésére, melly próbatét rendkívül finom nevelést igényelt, de — a mint könnyen feltehető — megnyugtató eredményre épen nem vezetett. Miután tehát Fognak nevét s e hivást „Pszt," valamint füttyentésemet az által tettem megfoghatóvá, hogy fekhelyéről általam többször hivatott s valahányszor eljött, a kedveskedésen kiviil egy kis darab kenyeret is kapott, melly czélra egy egész szelet kenyeret négyszögletes darabokra vagdaltam, egyúttal el kezdtem öt oktatni a leülésre, igy kiáltva rá : „Ülj le !" és a lefekvésre, e szavakkal: „Feküdj le !" vagy „Couche!" Miután eledelét, melly korpa- vagy darából állt, naponkint kétszer szobámba hozattam s ő az evés előtt és alatt mindig egy pár perczen át, azután egy negyed, sőt később fél óra hosszáig is oktatásban részesült; s miután egyúttal reggelim és ozsonnám is arra lett használva, hogy neki egy kis kenyér és tej mel'ett oktatást adjak, ennélfogva már az első hét után a „vad megállásának" elemi oktatásához foghattam, mi közben az „Ülj le!" vagy „Couche" után illy kiáltással: „Allons, keress!" eledeléhez, vagy egy nagyobb darab kenyérhez hagyám menni, s az előtt illy szóval : „Hilten" annyira coucbe-oltattam, liogy feje első lábain nyugodott. Miután az eb eleintén nem maradt nyugodtan és figyelmesen o kellemetlen fekvő helyzetben, én te hát fejét eg)ik kezemmel könnyedén ott tartam első lábain, mig a másikkal hátát simogattam, miközben gyakrabban mondám neki: „So schön hüten!" Miután az eb kezdetben egy negyed, később egy fél perczig s azután mindig tovább, több perczekig nyugodtan fekve maradt, elhivtam öt, és pedig a szoba egyik távolabbi részébe, a liol azonnal meg lett simogatva és jutalmazva. Hogy a fiatal kutyának ezen oktatásnál a hirtelen zörejtöli félelmét, vagy egy második kutya megjelenécérei szór-ikozott-ágát elvegyem, gyakran egy öreg, csendes ebet idözteltem az oktatások alatt a szobában, sőt néha azt is magamhoz hivtam. Gyakran megzörgettem az ajtókat és ablakokat is, vagy a másik kutyával a szobában ide s tova ugráltam, néha a korbácsot is megmozgattam, meilyet az idomítás alatt mindig kezemben tartottam, noha ritkán vettem hasznát. Minthogy ezen gyakorlatoknál tekin'ettel voltam arra, hogy az ifju ebet csak lassan szoktassam rá az illyen, előtte szokatlan dübörgésekre, s e mellett a felbátorító megszólítást: „So schön hüten!" gyakran használtam, a körülményekhez képest az ebet egy kézzel le is tartottam, igy tehát li nap alatt annyira vittem, hogy Fog az étel mellett a legnagyobb lármában is fekve maradt. Később egy lelőtt fiatal nyul, egy fürj, egy fogoly, vagy egy vad tengeri nyul előtt kellett neki őrt állani, még akkor is, ha szobámból egy pár pillanatra eltávoztam. Hogy tehát kutyámnak a vad keresését és megállását felfoghatóbbá tegyem, előbb vagy magam mel lett coucbeoltattam, vagy e kiáltással: „Marsch eouchen!" fekhelyére parancsoltam, azután elővettem valami lelőtt vadat, s azt a nélkül, hogy Fog észrevette volna, a szoba egyik távoli részében helyeztem el, azután rögtön magamhoz bivtam, s e kiáltással : „Allons, keress!" feltüzeltem öt a vad megtalálására, s egy lépésre attól megállítottam. Az arezvonalt Fog legtöbbnyire inkább felém, mint a vad felé akarta forditani, illyenkor aztán a lehetőleg gyengéd bánásmóddal ugy fordítottam a vad felé, hogy hátulja épen felém irányult. Ez eljárás nem minden fontosság nélküli, inert különben az ifju eb később e kiáltásra: „Hiiten 1" nem a vadásztól elfordulva feküdne a vad elé, hanem ezt ura felé fordulva tenné, a mire őt sokszor urának rárivallása is készti. Ennélfogva én ez iigyben igen elővigyázó voltam, s e szót: „Hiiteu !" ha vad nem feküdt előtte, csak akkor mondtam neki, ha tőlem eltávozott, és pedig eleintén a szobában, mibelj t e kiáltásra: „Marsch couchen !" fekhelye kö elébe ért, később pedig, midőn sétálni vittem a szabadba, ha e kiáltás következtében : „Allons, keress!" néhány lépésnyire eltávozott tőlem. A vad megállásábani elemi oktatásomnál való eljárásomat készakarva irtam le igen kimerítően s a legkisebb részletekig, miután vadászat-kedvelőktől rendkívül gyakran haliam e nyilatkozatot: „Hja, az ebnek a vad megállását önmagától kell megtanulni, azt mi neki nem taníthatjuk ; az én kutyám azt az első fogolynál már magától megtette !" Tehát e merész állítást szeretném saját valódi mértékére visszavinni, miért is az igazsághoz képest kijelentem, hogy mindenfele fajból származott tiz vizsla közt, mellyek részint általam, részint szemem előtt neveltettek fel, csak kettő állta meg a vadat szabad akaratból, mig a többi nyolez, ha valami vadhoz közeledtek, a legcsekélyebb hajlamot sem mutatták annak megállására, hanem azzal kezdték, hogy igen'nyughatatlanul s élénkén kerestek, a csapást szaglászták s végre követték azt. Miután tehát kutyám emlékébe véstem, hogy e szóra: „Hüten!" azonnal lefeküdjék, ennél fogva valamennyi eb a többszöri rákialtás s a részemröli iparkodás után felfogta, hogy a vad megpillantásánál, vagy annak közeli szimatolásánál azonnal fekve maradjon, vagy, a mint később kivántam, önmagától kellett megállnia. E helyen valamit kiineritőbben kell tárgyalnom és elemeznem, hogy t. i. miért nem követem én soha a különben gyakorlatban levő szokást, miszerint a fiatal ebet már a szobai idomitás kezdetekor az apportirozásra tanítsam. Valamint a csecsemő, fogzása közben, minden kigondolható tárgyon gyakorolja fiatal őrlő műszereit, ugy készteti a két hónapos ebet is fogának növése arra, hogy önmagától mindenféle tárgyat megragadjon, miken aztán fogait köszörüli, sőt később még, urának örömére, de különösen a szolgákéra, némely tárgyat játszva hoz el. Hogy a 2—4 hónapos vadász-gymnasialista az illy korai bőstettek következtében szakértőleg meg lesz dicsérve, s ennélfogva neki a legfényesebb jövő jósoltatik, az elvitázhatlan tény, miután csaknem minden fiatal eb tulajdonosától a következő diadalittas biztosítást hallhatjuk : „Az én fiatal kutyám igen derék kutya lesz, még csak négy hónapos s már elhozza a topánt, a tollseprüt, a fiatal galambot, vagy bármiféle tárgyat, gyakran tízszer is egymásután." Ha aztán az illyen csoda-ebek szerencsés tulajdonosait később kérdezzük, például mintegy másfél év múlva — hogy négylábú vadász-növendéküket bemutassák, akkor az egykor diadalittas arczvonás egészen komolylyá változik, s rendesen a következő, meglehetős gonddal kimondott biztositást halljuk: „No, kutyám igen kitűnő apporteur, egyetlen meglőtt fajdtyuk, de sőt nyul sem menekszik előle, s a fajdok előtt igen jól áll. A nyúlnál, az igaz, egy kissé tüzes, de nekem eléggé jó, soha sem kivánok magamnak jobbat." E biztositások sorai közül azonban szíveskedjék az olvasó rendesen a következőket kiolvasni : „Ez a kutya urának miuden lövésére a fajd és nyul után rohan, sőt a szomszéd vadásznak is megkönnyíti rendesen abbeli fáradságát, hogy vadját ő maga hozza el magának. Nagyobb erdei vagy kör-vadaszatok alkalmával vas-szilárdságu kötélen kell tartani, söt még ekkor is elrontja nyugtalankodása által, a szomszéd minden lövésére, urának különben jó állását. Ha netalán egyszer, szerencsétlenségre, elszabadul a körben, akkor az egész körnek valóságos hajtó-vadászatot kell tartani elfogására. Hiszen eléggé ismeretes dolog, hogy az észszel ellátott Jancsika nevelési hibái s nem elég jókor leigázott szenvedélyei még a már felnőtt Jánosnál is sokáig függőben maradnak. Ez utóhatások még nagyobb mértékben mutatkoznak a csupán úgynevezett ösztönnel megáldott állatnál, ha csak minden megfoghatót felkapó hajlamát — melly hajlamot ö, mint fen'ebb einlitve volt, olly sok rongyos topán, harisnya, kis csirke stb. által már leggyengédebb korában érvényesité — már eleintén haladéktalanul meg nem büntetjük, sőt még arra fel is buzdítjuk, s egyszersmind elfogadására jogosítjuk, hogy e kapkodást az idomitás első és főczéljának kell tartania. Hogy tehát a vadász-gymnasialistánuk c balvéleményt ne magam töltsem a fejébe, a szabad apportirozást egyáltalában nem tűröm, s a „parancsolt apportirozást" csak akkor tanítom neki, ha a szabadban már szilárdan állja a vadat, s én magam már sok szárnyas vadat és több nyulat ejtettem el előtte. Mert hiszen úgyis minden eb — az általam később megnevezendő egyszerű módszer szerint — 14 nap alatt igen könnyen eléggé jó apporteurré lesz. Előfordul ugyan,liogy az erdésznek s az olly vadásznak is, ki leginkább a pecsenyére néz (Bratelier), kisebb gondjuk is nagyobb anná

1, hogy maguknak vadat és lövést egyaránt "nyugodtan álló ebet neveljenek. Ok beérik azzal, ha az eb minél előbb szaladni kezd, bármiféle meglőtt vad után s azt elhozni megtanulta. Pedig jó volna, ha az illyen vadász vagy erdész ur megfontolná, hogy, ha a kutyának eleinte az apportirozást meg nem engedte volna, feltűnően könnyebb fáradsággal leszoktathattta volna öt az egészséges fajdok és nyulak utáui szaladgálásról. A vagy, mindent megfogni és megkapni, fiatal kutyájánál már csirájában elfojtatott volna, s egyúttal az eb a lövésnéli be nem ugrás által később százszorosan visszapótolta volna a kezdetben elveszett megsebesített fajdokat és nyulakat, mig igy tüzes apporteurje az elejtett vad nagyon is gjors elliozásánál számos egészséges darabot hajt fel a töltetlen fegyver előtt. E hosszas eltérés után visszatérek Fog növendékem idomitásához. A szobai idomitás kezdete óta három egész hét mult. cl, melly idő alatt Fog az ülést, coucheolást, hüten, úgyszintén e kiáltást: „Allons keress !" megérteni s a szobában követni megtanulta. Egyúttal, száraz időjárás alkalmával, sétálni vitetett, melly alkalommal az itt felhozott nevelési tárgyak mindegyikében a szabadban gyakoroltatott. Hogy e közben a síkon a szóra hallgatást megszoktassam vele, jó széllel valami rétre, vagy egy alacsony luczernásra mentem vele, s e felszólítással: „Allons, keress!" feltüzeltem öt a keresésre, de rendesen visszahívtam őt, mihelyt több mint 30 — 40 lépésnyire eltávoztam. Minden eljövetelnél meg lett jutalmazva s aztán egy pár lépésnyire hátam mögött kellett mennie, melly czélra egy vékony pálczácskát ollyformán tartottam kezemben hátra felé, hogy oldalt ki nem törhetett tőlem, hanem azon kiáltásra : „Vissza !" utánam kellett jönnie. Ennek jutalmául gyakran részesült a kezemmel hátra felé nyújtott darabka kenyerekben. Hogy Fog a szabadbani czirkálást rendszeresen elsajátítsa, annak kezdetekor gyakran hirtelen más irányt vettem, s az ebet egy felelevenítő hosszabb füttyentés, vagy néhány iparkodtató nyelvcsettente'ssel figyelmeztettem, hogy az általam bevágott uj irányt kövecse s abban keressen. Egyúttal soha sem tűrtem az egyenes iránybani tartós keresést, hanem, a fentebb előadott módon, kisérve egy kézzeli intéssel, rászoktattam öt a gyakori fordulásra, azaz c z i r k á 1 á s r a. E közben soha sem feledtem öt ezért gyakrabban megjutalmazni, mi közben igy szóltam hozzá: „Ugy, szépen keress!" mialatt koronként, ha előttem elhaladt, egy darabka kenyeret adtam neki, a nélkül azonban, hogy az által a kereséstől visszatartottam volna. Sétára menéskor a temérdek, négyszögletes darabra vagdalt kenyéren kivül vadásztarisznyámba még egy eleven vagy holt vadat is tettem, melyet egy párszor elejtettem, vagy félig eltakarva a fiibe fektettem. Kis idő múlva az ebet, jó széllel, azonnal a vad felé vezet'em, s a „Hütenl"-t mindjárt odakiáltottam, mihelyt a szimatot észre kellett vennie. Eleinte persze vagy a vadra akart beugrani, vagy pedig megtörtént az is, hogy minden szimat nélkül akart tovább menni. Erre azonnal egy éles „Hiiten"-t kiáltottam reá s egyúttal iparkodtam, ugy a mint a szobában tanulta, hogy oda feküdjék a vad elé. Ha már most az eb csendesen feküdt a vad előtt, akkor odakiáltám : „So schön hüten!" s megmutattam neki a vadat, mindazáltal nem tűrtem, bogy a mellett nagyon is nyughatatlan legyen, vagy hogy egészen felkeljen. Ha Fog egy-két. perczig nyugodtan feküdt mellette, akkor elhivatott és megjutalmaztatott. Csakhamar reá ezen kiáltásra: „Allons, keress 1" még egyszer kellett neki a vad előtt megállni, azután ismét elhivatott és megjutalmaztatott. Azonban többször és gyorsan egymás után ez eljárást nem volt szabad ismételnem, különben az eb