Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-07-20 / 20. szám

JUNIUS 10. 1870. VADÁSZ ÉS VERSENY-LAP. 179 kedvetlen lett volna, sa vad sem érdekelte volna többé. Hogy aztán figyelme ismét a vadra irányoztassék, szükséges volt azt, mig előtte feküdt, tőle továbbdobni s rögtön egy beható„Hüten! "-t kiáltani rá, nehogy felugorjék. Erre ismét meg lett jutalmazva, azután a vad felemeltetett, e megszólítás mellett: „So schön hüten !" neki megmutattatott s végre a vadász-tarisznyába tétetett. Miután arra törekedtem, hogy egy darab eleven szárnyas vadam s egy fiatal nyulam legyen, ennélfogva egy illyen élő exemplárt csakugyan mindig hordtam magammal egy kis hálóban, nagy gonddal a vadásztarisznyába téve, s az előbb mondottakat ez eleven vadakkal gyakoroltam. E gyakorlatok alatt az eb által szorgalmasan meg hagyám szagolni a vadat, megragadni azonban nem hagyám s egyegy „Pfui !", „Hüten !" stb. által visszariasztani, ha pedig erÖ3ebben vágyott utánna, hevét egyegy enyhe korbácsütéssel mérsékeltem. A negyedik leczke után Fog már maga megállt a hálóban levő fürj előtt, miért is kitünö kedvezménynyel halmoztam őt el és meg is jutalmaztam. Máifegyveremet is magammal vive, gyakori „So schön hüten!" szólitgatások mellett egy lövést tettem azon irányban, a mellyben a fürj feküdt, a nélkül azonban, hogy meglőttem volna, s e közben minden fáradságomat oda irányzám, hogy a lövés után az eb nyugton állva maradjon. Ha ez megtörtént, akkor a fürj felvétetett, s neki hizelgések és megjutalmazás közt megmutattatott. Miután Fog tauitását julius vége felé kezdtem, igy tehát négy hét után már augustus utolsó hete is elérkezett, s a vadász idény beállott. En tehát Foggal naponként két vadászsétára vállalkoztam, melyeken a fürjjel meglehetős gyakran talá kozott. Eleinte nem akarta állani, hanem a földön keresni, erre azonban gyorsan odakiáltám „Hüten!" mire aztán legtöbbnyire állni kezdett. Ha már most csak ugyan megállta a vadat, s nekem sikerült a fürjet a földön meglátnom, vagy a nyugodtan fekve maradó vagy álló eb előtt felkelni láttam, akkor lelőttem. A lövés után Fognak nem volt szabad mozdulni, mire aztán d erekasan meg dicsértetett. Csak miután fegyveremet megtöltöttem, hivatott el az eb, s újólag megjutalmaztatott. Erre aztán 30 — 40 lépést kellett neki a fürjtől távol, hátam mögött maradni, s csak hosszabb idő után engedtem neki az elejtett fürjet ismét megpillantani, melly előtt ujolag a megállásban gyakoroltatott. Fog most már kedvet kapott a vadhoz s iparkodását igen gyakran azzal mutatta meg, liogy a pacsirta és más madár előtt is meg akart állni, 3Őt néha-néha utánuk is szaladt. De a mindannyiszori erélyes rákiáltás : „Pfui, madár !" felfoghatóvá tette előtte, hogy ez nincs megengedve. A mint az első nyulat szimatolta, elkezdett a földön rendkivül nyugtalanul keresni, s csakis gyors oda ugrásom és erőszakkali lefektetésem gátolta meg a tapsifüles utánni szaladásában. Csakhamar visszahivatott aztán fektéből s hizelgésben részesült, azonban alig kezdtem el simogatni, s épen zsebemből akartam megjutalmazni, ő felhasználta figyelmetlenségem pillanatát, hogy a nyul csapását kövesse. Gyorsan utána kellett futnom, s a korbács segélyével visszatartartanom. Igy lett visszavezetve többszöri rákiáltással: „Pfui, nyul!" s büntetésül hosszabb ideig kellett neki a zsinóron nyugodtan utánam ballagni. Habár Magyarország felső részében a vidéki nemesség (e született vadászfaj) nem igen nagy számmal volt, azonban mégis megtörtént naponkint egypárszor , hogy tapsifülest hajhásztak, ennélfogva Fog egy pillanatra sem volt téveszthető szem elől, keresni sem engedtem messzire menni soha, hanem rövidre fogva szem előtt tartottam. (Folyt, köv.) Egy vadászat — lövés nélkül! Herczeg Hollandinus József Frigyes Vilmos, Szász-Hildburghausen herczege , osztrák császári tábornagy, Eugen herczeg vagyonainak örököse, Mária Terézia császárnőnek és férjének, I Ferencznek, 1753 őszén a Marcii mellett fekvő uradalmain, a hof-i és nieder-weideni kastélyban egyéb mulatságokon kivül nagyszerű vadászati ünnepélyt is rendezett. A March folyam közepén, kilátással a szép, termékeny partokra, s a Kobl-hegység által koronázott erdői környékre, állott egy fenyő-galyakkal diszitett tutaj, mellyen a felségek számára készített lő ernyő volt elhelyezve. Vadász-hivatalnokok és fegyverfogók, leigézve a festői látvány által, csodálkozva várták a magas uraságok megérkeztét. Az ernyő gyönyörűen volt diszitve virágfüzérek-, zászlók-, koszorúk és szalagokkal, nem kevésbé a parton álló, büszke, magas és széles diadalív , mellyeknek alul kilencz, s kissé feljebb három ivezete volt, s mellynek közepén egy talapzaton Diana életnagyságúnál nagyobb szobrát lehetett megpillantani. — Az arcadokban zenekarok voltak elhelyezve, mellyek harsogó üdvözletüket az ernyő felé küldék. Midőn a császár és császárné hajón a lőernyöbe értek s ónban előléptek, a zene hangjai s az iinnepies öltözetben a partra tódult roppant tömeg örömrivalgásai fogadák őket. József Frigyes herczeg egy kendővel intett, hogy jelt adjon a vadászat kezdetére. A vadászkürtök melodious s az erdők visszhangja által megerősítve visszaadott hangjai már elhangzottak, s a vadászat a part mellett húzódott fel a Koblhegység erdejébe, a haj tokkal együtt, kik vörös és sárga szinü ruhába voltak öltözve, s fehér és vörös szinii zászlócskákkal voltak ellátva. A bekerített területen- ponyvák és hálók által mindeddig visszatartott vad, a mint az akadály el lett hárítva, irtóztató mennyiségben rohant le az erdőségből a begyen keresztül, követve a vadász-személyzet s a hajtók által a legszebb rendben, meg nem szünö kiabálások között. A vadat kényszeríteni akarták, hogy a széles zöld hidon a diadalív felé fusson, mely kilenezveu lábnyi kiugrásai birt a folyamba, s hogy aztán onnan a folyamba rohanjon. E műtét nem sikerült azonnal, mert a lárma, a zene, a parti bámész tömeg s a zászlók lengedezése nagyszámú rőtvadat meghökkentett, úgyannyira, hogy egész csapatokban fordult vissza a hajtók ellen, s megkisérlé az áttörést. E pillanat hasonlitott ahhoz, midőn egy lovas-csapat egy gyalog-csapatot támad meg. Szarvasok gyalogvadászok és hajtók ellen. Hanem ez utóbbiak, a rohamra jó eleve elkészülve, azt olly erővel és olly szerencsésen elütötték, hogy csak kevés vad törhetett át, melly aztán sebes menekvés közben csakhamar a messze távolba tűnt. Még egyszer ismétlődött a vad előbajtása ugyanazon módon, egy másik fekhelyből. Itt, a kezdetben leeresztett, azután ismét felemelt, keresztbe vont ponyvák által a vad visszatérhetése el lett vágva. Nemes, dám- és őzvad lett illymódon előhajtva, s ezek őrült menekvéssel rohantak a hidon és diadal-iven keresztül a March folyamba, hogy ott aztán úszva lövessenek le. Páratlan és hasonlithatlan pillanat volt ez, mellyet mi, a jelenkor vadászai, teljes értékében tudnánk méltányolni, s mellyet nagyon szeretnénk gyakorlatilag is megizlelni. Nos, nemde, most számos fegyverből dördült el a halálthozó lövés ? bár joggal feltehetnök, hogy az usző vadnak, mellynek csak háta látszik ki a vizből, gyakran esak szőrét horzsolja a golyó. Hanem . . . lövés nem történt. Mindenesetre Mária Terézia császárnénak kellett volna az első lövést tennie. Nyugtalanul vártak a kiséretbeli urak a löernyö alsó részében, hogy mint ügyes lövőket mutassák be magukat. Mária Terézia egy elefántcsonttal és gyöngyházzal gazdagon diszitett fegyvert tartott kezében, s el nem forditá szemeit a vadak élénk hajtásáról a hegyekről és a vizben. Most letette kezéből a fegyvert, brüsseli csipkekendöjét integetve emelé a magasba, s környezetéhez fenhangon igy szólt: — Kegyelem, kegyelem a szegény páráknak 1 Ezek is Isten teremtményei, s örvendenek életüknek. Nemes, de nem vadászhoz méltó gondolkodás. A császár már arczához emelte fegyverét, azután leeresztette, hasonlókép József Frigyes és Batthyány berezegek, s a kiséret összes tagjai. A vadászok előtt megfoghatlan volt, hogy lövés nem esett. Az előkészületek határtalan fáradsága, a vad bekerité- | se, a lehajtás, a nagyszerű vadászkészületek építése, minő az ernyő, a hid, a diadaliv, mind ez hasztalan volt. A császárné nem lőtt, minélfogva senkinei sem volt szabad lőni. Az uszó vad partot ért s reszketve a parton összecsoportosult nézők tömegétől, rohant fel a magasba, az erdőségbe. Illy körülmények közt a hegyekben elrejtve tartott, több mint hatszáz darab nemes-vadból álló csapatot le sem hajtották a völgybe. Hanem a folyam nyugati oldaláról egy más meglepetés érkezett. Egy elkerített vadas-parkból kürthangok között nagy mennyiségű más, alsóbbrendű vadat bocsátottak ki, nevezetesen több mint hatvan darab vaddisznót, százötven rókát és ezer nyulat. Ezek előre lettek hajtva, s végre vak zavarukban a folyamba rohantak. Az apró vadból a császári gyermekeknek szabad volt néhány darabot elejteni, minek rovására aztán nem egy lovag ejtett el egy-egy szegény kanit vagy rókát. Ha meggondoljuk, hogy a pénznek akkor milly roppant értéke volt, hogy minden intézkedés óriási összegeket vett igénybe, s hogy a vadászat rendes lefolytában a nagy fáradtságokért, ugy a vadászatadóra, mint a vadászat-személyzetre nézve a legszebb jutalom feküdt, valóban sajnálnunk kell, liogy az uralkodónő akarata a vadászat élvezeteit igy megsemmisítette. Más idők, más szokások. Ma, körülbelül száz évvel később, illy költséges vadászatok a világ egyik udvarában sem fordulnak elő. 17 53-ban egy magas rangú katonatiszt vitte véghez ez óriási fényűzést, hogy császárnéjának tetszését megnyerje. Igaz ugyan, hogy költségen vadászati intézmények gyakorlati korunk által eltávolittattak, de a vadászok- és vadászatoknak fenn kell á'laniok mindaddig, a mig egy csepp férfibátorság lesz, a mig csaták lesznek, mert a vadászat a csata előjátéka, s ugy viszonylik az a csatához, mint a genitivus a nominativushoz, mint a melléknév a főnévhez, mint a keret a képhez, mint az előkészület a kivitelhez, mint a vázlat a kész festményhez. És mindig leszne k háborúk ? A háborúk a népek egymás közötti perlekedései, ugyanazok, a mik a magán-egyének közti perlekedések. Megszűnnek valaha ez utóbbiak ? Bizonnyára nem. A mig emberek lesznek, emberi szenvedélyekkel, bizonnyára nem. Még az utolsó három ember is lehetségessé teszi a perlekedést, mert még akkor is van panaszló, bepanaszlott és bíró, s addig mindig h&lyes az ismeretes közmondás : Si vis pacem, para bellum. Quod erat demonstrandum. „Sp." y © g y © i, Gr. E. A. ur, kitől jövő számunkban ismét egy szép kis róka-vadászatot közlünk, a jövő idényre gr. B. A. és többekkel az Alsó-Tiszára, különösen Tittel környékére készül vizi-vadászatra, s szives igéretét bírjuk, hogy e hajdan szárnyas vadban olly gazdag vidék bővebb ismertetését meg fogja kisérleni. Gr. Károlyi Gyula a mult hetekben a gr. Larnbergek iharOS-berényi erdőségeiben volt szarvascserkészetre, s elég szép vadász-estéi lettek volna — ha olly annyira el nem szaporodott volna ott e fővad, hogy egész falkákkal váltogatnak ki a tarlókra. — A korlátul alkalmazott sodrony-hálók nem igen csélszerüeknek bizonyulnak, miután kissé sötétesb időben is nem látván azt a kitörni akaró fővad, sebtében agancsaival beleakadva ott reked és vergődik, mig csavargó orvadászak agyon nem verik. — A gróf közelebbről Felső-Ausztriába, a híres lungaui vadászatokra rándul át. Kérdések és feleletek T. . . B-re S. J. urnák. Becses leveléből következtetve, vizslája fiilrákban szenved. Szíveskedjék ennélfogva az alábbi czikket elolvasni, s aszerint intézkedni ; e praeservativát az „Erdészeti Lapok" egyik derék munkatársa ajánlja :