Vadász- és Versenylap 13. évfolyam, 1869

1869-07-10 / 19. szám

Melléklet a „Yadász és Teisenylap" 19-lk számához 1869. Julius 10. 1869. VADÁSZ ÉS VERSENYLAP 93 Vad állomány és vadászat Dél-Afrikában Vadászati kirándulás a Orángc-Frrdstatban. Bosbof kurnyékén. Fata moigana. — A „Wilile-beest, bles-bock, anlilope csordák" vándorlásai. A ,,Tenniük a Springhasen és Mierkat/.en" üregei. Tájékozási nehézségek. A vaiásztiíz körül. A fentebbi sort csak kivonatos cziniiil használjuk egy nagyobb műből, inely nem rég jelent meg Boroszlóban : „Drei Jahre in Síid-Afrika" czim alatt Gustav E

ritsch, orv. tud. és a berlini orv. egyetem seg. tanárától, s mely az ,angol dél-afrikai birtokok, az Orange- és Transwaal szabad államok, valamint a bakalaharik és kaffcrek országainak fold és népismei, füvészeti és zoologiai ismertetését foglalja magában, rövid világos keretekben, kellemes rövidséggel elbeszélve, s gyönyörű rajzokkal illusztrálva. Bár az egész mü igen érdekes olvasmányt nyújt, bennünket mégis kiválólag csak a fentebbi czim alatt öszvefoglalhatók érdekelvén, megkísértjük szerző ép olly szakavatottad s egyes vidékek vad-nemeit feltüntető, mint meleg tárgyilagossággal irt vadászati kirándulásainak kivonatát. Ha már ez némelly helyen nem éppen vadász dolgokkal keveredik is, nehogy az összefüggést kelletén túl megcsorbitsuk, szabad legyen ezek közlésénél a vadász-olvasó elnézésére annál inkább számítani, miután a tárgy ugy is mindenikünk előtt ép olly érdekes természet leirása és festése körül mozog. Megemlítjük még röviden, hogy szerző a „ Jóreményfoknál" kötött ki, s innen Caledon, Mozel-Bay, Port-Elisabeth, Grahams-Town át King-Williains-ig a partok közelében keletnek utazván, ez utóbb említett várostól északnak vette Útját, inig 1865. febr. 10 kénBloomfontainba érkezett, honnan utazásában mi is követjük őt. * * * Mozgékony házunkban, az ökrös szekéren, vonultunk ki a sík mezőre, s azon kis vizmedenezék közelében telepedtünk le, melyek környékén a vadak tartózkodni szoktak. Várakozásunk ellenére nem voltak oly nagy számmal, mint rendesen, s meglehetős félénkeknek bizonyultak, ugy hogy messzehordó fegyverem jó szolgálatot telietett. Első vadállatomat, egy „Wilde-Beest" 700 lépésnyiről lőttem ki egy falkából, s a golyó ínég e távolságból is szétzúzta az egész medeuezét a csipök fölött, s csak á másik oldalon a bőr alatt fáradt meg. Egy magános gnut 400 lépésről ejtettem el, s egy zergebakot 300 lépésről. A gyalog vadászat azonban sem nem rendes, sem nem gyakorlati Afrikában hol a vad nem szokott ugy helyhez kötve lenni, mint nálunk, s egy erösebb szél vagy zivatar, vagy vizhiány miatt falkásan vándorol száz meg száz mfdnyire, s ha ma egy környéken találkozol vele, másnap már százmérfdnyire (angol) váltott át. Mi is magunkkal vittük lovainkat, Ch . . . n négyet, én kettőt, azonban az enyimek, a legelő hiánya s az utazás következtében nem voltak oly állapotban, hogy mint nyargonezuk nagy szolgálatokat tehessenek, mig amazok pihentek voltak, s egyéb takarmány hiányában kafferrozszsal étettettek. A mig az állatokra nincs szükség, békóban legelnek a szekér körül,.hol rendesen nyugodtan maradnak, a mennyiben viz és takarmányban nincs hiány s a környékben nem létezik hely, melyet jól ismernének, különben még a befogott lovak is vissza szaladnak mértföldekre éjnek idején a farmba. Reggel, midőn a hüvős szél az alvót korán felébreszti, felkelünk, kibújunk a kocsiból, s az első kérdés az, hol vannak a lovak! A kafferek éles látású szemeikkel még a legnagyobb távolságban is gyorsan észreveszik az állatokat, s aztán kiküldetnek azok összefogdosására. E közben egy bögrécske kávé forrdogál a sovány galy, vagy gyakrabban száraz tehéntözeg-tüz mellett, s a bár kissé zavaros, de erősítő ital elűzi a regg könnyed borzongását. A pipere nem sok időt vesz igénybe a sikon, a felkészülés még kevésbet; a vadászöv, melyen a keskeny golyó-táska s a puskaporoszaru fiigg, felesatoltatik, az e közben megérkezett paripa felnyergeltetik, s ezzel minden el van készítve az indulásra. Miután a vadász egy darab rostélyost, mint azt a feketék a parázson sütik, elköltött reggeli falatozáskép, felragadja fegyverét, I nyeregbe veti magát, s azután tova vágtat a felséges, üde reggeli légben. Mi tehát a czél, mely minket vezet ? Merre forduljunk a beláthatlan síkságon ? Itt nincs sövény, mely korlátolna, nincs határkő, mely fenyegető „mementó !-t" kiáltana a vadász elé. Szabadon a civilizatio szük korlátaitól, szabadon a mindennapi élet gondjaitól, szabadon minden betegség és szükségtől, — igy érezzük magunkat belső Afrika téres sivatagjain. A ki e vidék bübájait maga nem élvezte, az el nem képzelheti ama boldogító érzést, a melylyel itt, pihent lovainkon, keresztül kasul nyargalászunk. Kékes párától borítva, terjed ki a sikság köröskörül, csak a láthatár van megrakva sajátságos alakú hegyformákkal, melyek majd mint óriási házak, majd mint templomok tiinnek elő a fata morgana által, mely minden távollevő tárgyat csodálatos módon alakit át. Nézd ! A hatalmas kupolák, melyek ott a messze távolban emelkednek. Nem más az, mint egy a láthatárról már letűnt „ farra „ szomorú füz-fái, melyek a légtükröződés által felemelve és nagyobbítva, a vándor előtt ismét megjelennek. Miféle tavak azok ott hátul, melyekben a nap ragyogó sugarai tükröződnek ? Az egész talaj-esés felséges vizzel látszik telve lenni. Mindez, kedves utazóm, kényes csalódás és szemfényvesztés ; — a legalsó légrétegek a föld kisugárzása által felmelegítve, visszatükrözik a napfényt, s tavakat tüntetnek elő, hol az eltikkadt vándor hasztalan barangolná be a száraz sivatagot egy csepp vizért. Ámde amott, a naptól elfordulva : ott már mégis csak viznek kell lenni ! — Minden bizonnyal. Az ott B a b e r s Pa n, e táj legnagyobb medenczéje, ott fogjuk találni a szekeret a befejezett napi munka után. Nem messze egy sziklás orom emelkedik ki a síkságból, köröskörül lapályok terülnek el, alacsony bokrokkal benőve, menjünk oda. A „Bos.-Veld" kedvencz tartózkodási helyük a zergebakoknak. A hely csakhamar el van érve, s igazolja várakozásunkat, mivel a mezőkön csakugyan több csapat vad látható. Néhányon kecses ugrások közt tűnnek el közöttük a legközelebbi domb mögé, de kétség kivül nem távoznak messzire. Hagyjuk a lovakat nyugodtan állva. Ok ismerik már ezt a munkát, s helyüket nem fogják elhagyni. Oda sompolygunk a legmagasabb pontra, lenézünk a túlsó oldalra, — és valóban ott állanak az aiitilopok, nem több mint 200 lépésnyi távolságban. A legelső darab amott ki van szemelve, a fegyver csendesen meghajlik, még egy pillanat, s a lövés keresztül dörög a csendes lapályon. A megriadt állatok tova rohannak, ámde a kiválasztott áldozat ott marad, csakhamar leroskad, s kitűnik, hogy seblövést kapott. Nem sokára kezeink közt van. De ezzel még nincs vége a munkának, inert most a lelövött vad biztositásáról van szó. Ehhez megkívántatik, hogy rögtön felbontassák, s azután lóra helyeztessék, vagy a helyszinén maradjon, de biztosítva legyen a ragadozók ellen. Ez utóbbit az által érjük el, hogy a gyomorüreget füvei kitömjük, s az állatot lombokkal betakarjuk, mire aztán egy zsebkendőt vagy más valami olyast kötünk ijesztőül. Ha hiányzik a lomb, akkor föld üregekbe, vagy akárhová eldughatjuk, hogy később aztán elvihessiik. Ha már minden el van végezve, ismét a nyeregbe ugrunk, s tovább megyünk ama távol domblánczolat felé. Miféle kapuezinus társaság az ott, ünnepélyes kört formálva, s valami idomtalan tárgy körül gugzsolva ? Ugy látszik, osztatlan figyelmükre van szükségük, ugy hogy egészen közelükbe juthatunk, a nélkül, hogy foglalkozásukban gátolnók vagy zavarnék őket. Ismerjük már e rendet, — ezek a dögmadarak, melyek épen most munkálkodnak, hogy egy kimúlt ,,gnut" az ö egyszerű szertartásuk módjára eltemessenek. E madarak vakmerősége és falánksága rendkivüli. Mielőtt a lelőtt vad utolsó lélegzetét venné, már ők mutatkoznak magasan a levegőben, s széles körökben röpködnek a helyszíne felett, mig a vadász el nem hagyja a zsákmányt, mire aztán csakhamar siirii tömegekben csapnak le rá. Hagyjuk őket undoritó ebédjük mellett dőzsölni, miután szemeink előtt vonzóbb képek tárulnak fel. Most a vadak kellő közepére érünk, minden felől seregestől vonul a „guu" és „wildebeest", könnyeden futkározva a lapályon. Sajátságos két állat ez; a „

gnu" hasonlít a mi teheneinkhez, csak hogy serénye és lófarka van, mig a „wildebeest" tökéletes hasonló ami csikóinkhoz, csak hogy szarvai vannak, serény helyett szakálla és lófark helyett tehén farka. Darvinnak volna módja itt a fajok változandóságairól irt müvét meglehetősen gazdagitni. Rejtélyes ösztön által űzetve, vándorolnak a virányon keresztül, valamennyi ugyanazon irányba, honnan ugy látszik, nein szívesen távoznak. Mi űzi e vadakat, hova sietnek, azt senki sem tudná megmondani. Annyi biasnyos, hogy a szél nem egyedüli oka c jelenségnek. Igaz ugyan, hogy gyakran futnak az uralgó légáramlat ellenében, de ez irány nem állandó, ugy hogy még valami más oknak is kell a játékban lenni. Az afrikaiak a vad e sajátságos vonulását „malom csinálásnak" nevezik. Az első vándorló csapat, melylyel a vadász reggel találkozik, irányt ad neki azon napra, s most már tudja, hol keresse a vadat, s tervét a szerint intézi el. Az állatok e szokásainak pontos ismerése a benn lakó nagy előnybe helyezi az idegenek felett. Amazok, csekélyebb fáradsággal, háromszor annyit látnak, s lötávolba kapnak, mint az utóbbiak, kiknek az ismeretlenség miatt, a vad talán épen utjokból vágtat el. Ma azonban nem vagyunk oly szerencsétlenek, különféle csordák keresztezik utunkat, egy csoport vad állat, nem távolabb, mint 400 lépésnyire. Folytonosan előre törekednek egy meghatározott irány felé. Ama pont előtt kell elhaladniok, oda irányul tehát gyors iramodásunk is. Most aztán igénybe kell venni a sarkantyút, — Afrikában rendesen csak egyet hordanak, a bal lábon — miután a lovat nem szabad kímélni, ha a tova iramodó vadat megakarjuk előzni. Az eléje vágás sikerül, a czél el van érve, s a csoport első darabja 100 lépésnyi távolságban halad el előttünk. Most gyorsan le a nyeregből, a készen tartott fegyvert felhúzzuk, s a mint. a csoport utolsó darabja is elvonult, a romlást vivő golyó a menekülők után küldetik. Miután az állatok legtöbbnyire egyes vagy kettős vonalban húznak, e körülménynél fogva a ezél meglehetősen nagy. — Hanem a vadászati felizgatottság s a sebes lovaglás miatt hullámzó vér elhomályosítja a szemet, s a vadász kezét reszketeggé teszi, ugy hogy számos golyó megy félre ártalmatlanul, s fütyülve pattan fel ismét a kemény talajról. Legfőke'p a golyónak lövés utáni becsapódási zöreje az, mi a vadásszal tudatja , hogy talált-e, vagy nem. Az ismerő könynyen megkülönbözteti ama sajátságos, erős, ropogó hangot, melylyel a golyó a csonton keresztül tör, ama lanyha zörejtől, melyet a földön okoz, vagy amaz erős csapástól, melylyel egy kőnek rohan, valamint azon tompa, üres hangot is, melylyel a hasüregen át halad he. A bennlakó vadász még arra is képes, hogy lovaglása közben gyors átpillantással megolvassa a csapat számát, hogy aztán lövés után tudhassa, elesett-e valamelyik, miután a cserje vagy völgy mélyedés gyakran elfödi az elejtett vadat. Gyakran megörvendezteti a figyelő vadász fülét a golyó erős csapása, s a vad mégis tova iramlik, hasztalan üldözve az ismét lóra kapott vadászok által, ha a seb nem volt halálos. A megsebesített állatok üldözése némileg megkönyebittetik az által, hogy a falka meg nem türi körében a vérző állatot, sőt erővel elveri onnan, miért is azt azután nem egykönnyen téveszthetjük szem elől. Ha a visszavonulhatás meg van gátolva, ez esetben a vad rendesen a vadászé, ha hogy jó, kitartii lova van, azonban a vad még szétzúzott első lábával is gyakran oly gyorsan fu^, hogy kénytelenek vagyunk a vadászatot feladni. Igy haladunk tova a sikságon, változó szerencse közt, s egyszerre egy csapat „bless-bak" jelenik ineg előttünk, s vadászó kedvünket újból felingerli. Lovagoljunk keresztül ott ama kisded, egyes bokrok által benőtt dombon, s vágjuk el az állatok útját! Teljes ügetésben iramlunk tova, ámde az imént még oly szófogadó paripa egyszerre makacs kezd lenni, s váratlan megállása miatt csaknem leesik a vadász a nyeregből. Sein jó, sem rosz szóval nem vehető rá, hogy