Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-12-30 / 36.szám

582 a végtelen falási vágy. A nyomozásnak meg épen nagy akadálya, és kis csapat közülök annyira el tud rontani egy nagy havas tért, hogy szinte lehetetlen bizton haladni a fölvett csapán. Ezúttal nem volt még idejök sokat kotorászni, mert nem hiába hogy a téli idényro városba szokott állatok ők, de ugyancsak későn kelnek, s a valódi vadak esteli s hajnali kalandjairól semmit sem tudnak. Végig mentem tehát ganéjos tartózkodási helyökön, mellyeket egyébiránt közeledtemro jó korán odahagytak, mintha tudja isten mily keresett drága vadak volnának, s követtem a vörhenyes czirkálását, melly csakhamar ember lakott tanya közelébe vezetett. Festői látvány illy rideg télben az elhagyottnak s vadonnak látszó vidéken az emberi lak. A kémény olly barátságosan füstölög, mintha el akarná beszélni, mily érdekesen álmodnak a bennlakók meleg tüzhelyük körül; a falak, elütő szinezetökben áthat óknak látszanak, s mintegy be engednek pillantani lakóik csendes mindennapi foglalkozásába. Szintén melegebb a tér az illy emberi lakhely körül s ha a jégvirágos ablak mögül duzzadt gyermekarcz pislog ki, vagy csattanós arczu menyecske szava hallik az udvarról, szinte be szeretne a vadászember térni, noha egészen más járatban van, mint tanyai látogatást tenni karácson hetében. Ezúttal a menyecske szava összefüggésben állt járatommal, mert nemcsak hogy a róka nyom az udvarba látszott vezetni, hane n a fedélen sütkérező galambok is, mintha villám csapott volna közéjök, nagy robajjal szárnyra kaptak, s már azt vártam, bogy valame'ly padlásnyiláson át látom meg a róka finom orrát, mid őn egy hang belül azt kiáltj R . y, (ÍZ átkozott karvaly" . . . s azzal fölvilágosit a galambok rémülése felől. Es csakugyan a karvaly, e soha nem szünetelő orvmadár vette űzőbe a szegény galambsereget, s le-lecsapve közzéjök, egyet el is terelt már a falkából ; az udvarról puskaszó hangzott, de az nem zavarta el a vakon kergető ragadozót, eg} et azonban mégis eredményezett, hogy az udvar körül kóválygó galambok az üzöttel együtt kifelé csaptak, sigy a karvaly kezembe, illetőleg fegyverem ügyébe esett; elhamarkodva azonban az első lövést, csúfosan hibáztam, s csak a másikkal sikerült őt szerencsésen elejtenem, mielőtt a megrémült galambba iitbeté karmait. Ez alatt a felriadt család mind a kapun kivül termett, s a menyecske egész izgatottan s ugyancsak pergő nyelvvel előadta, hogy ez a semmirevaló karvaly már annyi galambjokat rabolta el, most meg már róka is kapott a tanyára, s az éjjel is elvittt egy igen kedves jérczét. Mondtam, bogy épen a nyom után után jöttem a házhoz, s a menyecske, hálálkodva a karvaly meglövéseért, „sok szerencsét" kivánt a róka föllelcséhez is. — Mellyik vadászember nem babonás, és ki nem irtózik a ,.jó szerencse" kívánásától? Mosolygva előadott íme szent borzadályom, szavai ünnepélyes visszavonására birta a gazdasszonyt, ki aztán siheder fiát küldte velem, liogy l ordja a nyulat, s hozzon bírta rókanyomozás eredményéről. En pedig némi levertséggel indultam tova a közel sűrűhöz vezető nyomon, nem annyira a szerencse kivánaton szomorkodva, mint inkább számba véve azt, hogy két jó esély ritka vadásznak jut egy nap, a karvaly helyett pedig kedvesebb lett volna előttem a róka elejtése. A közel cserjében, mint sejtém,föl is leltem a róka reggeliző tanyáját. A koma ugyan éhen lehetett, mert az oda vezető csekély vérnyom s itt-ott elhullatott tolla-