Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-01-10 / 1.szám

8 A szabados vadászat embere neki ront s szét üzi a buzgalommal tenyésztett vadat, kifogdossa a legszebb tenyészhalakat sat. Mire vezetne ily állapot ? ... . Kétségtelenül a vadászat és halászat teljes elmúlására; mert elejénte csak fogyasztanák, mig senki sem ápolná; később egyesült erővel pusztítanák, s végre „ha nekem nincs, neked se legyen" elv győzne s vadásznék az is, ki soha sem vadászott, csak hogy riassza, pusztítsa a vadatAzon nézetnek tehát: hogy a vadat isten adta s igy azt bárki bárhol ejti, azé legyen; a halakat isten adta, a ki akarja, az fogja és hordhassa, — ezen nézetnek nemcsak barátai nem, hanem határozott ellenei vagyunk. Nem elég véleményünk szerint, hogy az alkotandó vadászati és halászati törvények csak a vad kímélésére szorítkozzanak; nem elég, hogy bizonyos vadászidények szabályai törvényesíttessenek, mely idény alatt mindenkinek s azon túl senkinek sem szabad vadászni, halászni. Nem elég, hogy pusztán a kiirtás ellen hozassanak óvszabályok, ezt csak első és nélkülözhetlen szükségnek tartjuk, de korántsem lesz ez által azon czél elérhető és elérve, melyet mi a vadásztörvény által elérni óhajtunk. Vannak ismét mások, kik előtt olyan ó szagú és hűbéri maradvány gyanánt elavultnak tűnik fel e két szó : vadászati jog. Kinek adjuk, kitől tagadjuk meg? Emlékeztet ez azon időkre, mikor lehetett oly törvényt alkotni, minő akárhány van a mult századok törvénykönyveiben egész polgárisuk Európában s igy a magyarban is, hogy csak nobilis aucupetur aut venatur, hogy ignobili canes schinkorán dictos (chien courrant) tenere non liceat. Hogy kopója, vizslája, agara, fegyvere mindenkinek lehessen, hogy mindenk vadászhassék, azt már ma nincs állam, melyben bárki is kétségbe vonni akarná. De hogy azért ezen „mindenki" szó után mindjárt oda tegyük, hogy „mindenütt", azt már nem hiszem hogy mindenki szeretné vagy mindenütt akarnák. — Mi részünkről nem akarjuk, nem is akarhatjuk. A mai kornak nyegle tulajdonává vált az affectálás, vagy mint igen helyes magyar szóval most kifejezik, a szenvelgés. Es mit szeretnek az emberek ma leginkább szenvelgeni. A politikai véleményeket. Egyik szenvelgi, hogy ilyen olyan liberális, hogy Voltaire, Rousseau neki valóságos szentistván társulati tag, hogy az egyenlőség, testvériség sine qua non a mai életviszonyokban, hogy ö frére et cochon ministerrel, filisterrel, aristokrats bourgeoisval egyaránt; hogy neki pomade a vallás, meg nemzetiség; neki szabadság kell, mert ő szabadkőmives, mert ő forradalmár. Ha közelebb megnézed, szives olvasóm, nem azt, hogy mit beszél, ir, diktiózik vagy praedical, hanem azt, hogy mit cselekszik, hogy él, minő ízléssel bir ? azon veszed magad észre, hogy túlzó aristokrata, hoch tory vagy valóságos épicier czopf. Panaszolja úton útfélen, hogy mégis rettenetes, hogy nem halad e z a világ ; minő unalmas ez a lassú előre haladás; mennyire középkori hűbéri zamatu háztartása van X grófnak, Y bárónak, Z polgárnak! Nevetséges dolog a mai világban igy élűi, illy elveket vallani, illy elavult nézetekkel birni, illy háztartást vezetni. — Aztán, ha otthon látod emberünket, csodálkozol rajta, hogy azzal, a mit beszélt, homlokegye-