Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-20 / 5.szám

66 ben fegyveremet akartam megtölteni, hogy majd vak töltéssel riasztom el, mert nem tágítottak tőlem, s az egyetlen utat, mely a háztól elvezetett, makacsul megszállva tartották ; de e szándékkal fölhagytam, nem akartam az őröket kötelességük teljesítésében háborgatni. Kár is lett volna; nemsokára Fábián jött elibém, ki mindjárt tudta, hogy a komondorok miatt nem mozdulhatok. Elindultunk aztán hárman, de igy is dolgunkba került a vizslát megvédeni tőlük, mert mindig nyomunkba törtek, míg csak az uradalmiházhoz nem értünk, hol vadásztársam nem tudva mire vélni elmaradásomat, a kész reggelivel rám várakozott. Nem sokára elindultunk arra felé, hol tegnap voltunk a fehér tó közelében, s alig hogy a göröndbe léptünk, mindketten egy egy szalonkát lőttünk; a vizslák azonnal tovább húztak, s pár perez múlva ismét én lőttem egyet, és nemsokára ismét fölrepült kettő, melyből egyet társam ejtett. A nap nem roszul kezdődik, gondolám magamban, mintha csak versenyezni akartunk volna: alig negyed óra alatt négy szalonka volt tarisznyánkban. Amint azonban tovább mentünk, s én a görönd széle felé húzódtam, a túlsó görönd oldalán egy csürhét vettem észre, melynek magatartása gyanússá vált előttem. Az állatok ormányaikat fölfelé tartva, merően figyeltek azon helyre, hol én voltam. Vizslám ép ekkor bukkant ki a sűrűből, s a görönd szélén kezdett keresni, de a mint őt a sertések megpillanták, elröffenté magát egy-kettő, s' fogaikat csattogtatva nagy sebesen utána indultak. Ép annyi időm volt, hogy a mitsem gyanitó állatot visszahíva, vele együtt a síirübe szaladjak, társaim felé, kiket szem elől tévesztettem. Kiáltottam párszor feléjök, de ők nem válaszoltak. A helyzet nem volt a legkellemetesebb; tüskön bokron keresztül hatolva, a disznókat mindig mögöttem röfögni és csertetni hallám; a kutya pedig hihetőleg ekkor már veszélyt sejtve, mindenütt nyomomban volt. Ekkor ép egy vastag csonka fűzfánál valék, melynek egyik vastag ágát kezeimmel elérhettem; fölkaptam hirtelen vizslámat, föltettem őt a vastag ágra, magam pedig szorosan a törzs mellé állottam, azon elhatározással, ha a nekibolondult állatok itt megtámadnak, a fára mászom — ha lehet, ha pedig nem, hát szalonka helyett sertést lövök, majd keresheti a gazdája! De a mint üldözőim szem elől tévesztettek, s neszt sem hallottak, úgy vettem észre, hogy megállottak ; kis csend lett, csak szünetenkint hallám őket röfögni és mancsogni, mintha azt kérdezték volna egymástól: valljon hová lettek, kiket üldözőbe vettünk. Ekkor társaimat is „hoppolni" hallám, de nem mertem nekik válaszolni, nehogy a még mindig lesekedö állatok észrevegyenek. így folyhatott el vagy tiz perez, mialatt arra kellett ügyelnem, hogy kutyám, melyet fent az ágon egy kezemmel tartottam, veszteg maradjon. Végre nagy megnyugvásomra hallám, hogy a sertések visszafelé indulnak. Kis idő múlva én is megúnva a bújosdi játékot, olynemü érzülettel mint a peleskei Nótárius, midőn a bősz bikák elől menekült, társaim felé indultam, kik időről-időre hívogattak; nemsokára találkoztunk, s elbeszélve nekik a velem történteket, Fábián úgy sejté, hogy az egy gonosz kan volt, mely az egész szigetet rémülésben tartja; átláttuk annak szükségét, hogy egymást itt a vadonban semmi szín alatt el ne hagyjuk, mi reánk nézve annál inkább kívánatos, mert akárhányszor jártatva szemeimet az egymáshoz hasonló, és a végetlenségig