Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-20 / 5.szám

67 terjedő bokrosokon, úgy éreztem, hogy magamban semmikép nem tudnék haza ta­tálni; híjában jegyeztem én meg magamnak bizonyos helyeket, hiában néztem a napot, és az itt-ott meglevő vastagabb fatörzsök kérgét, mely éjszaki oldalán be van mohosodva, — bizony nem tudtam én magamnak megmagyarázni, hogy hol vagyok s merre kéne hazamennem ! Együtt lévén, a legközelebbi göröndöt vettük föl, és mintha a sors jóvá akarta volna tenni az imént velem űzött gonosz játékot, délutáni négy óráig még nyolcz, s igy az nap ketten cserkészve tizenkét szalonkát lőttünk. Fáradtan és kiéhezve tér­tünk haza. Itt pedig néhány uri ember várt reánk, kik kedves házi gazdánkkal együtt látogatóba jöttek hozzánk. Felséges estebéd, jó thea, és vidor beszélgetés közt folyt le az est; én azonban alig vártam hogy lefekhessem, oly annyira fáradt vol­tam. Gazdám tia azon hitben volt, hogy most is kijövök hozzá beszélgetni, jó parázs tűzzel várt reám, de én jó éjszakát kivánva neki, azonnal leheveredtem, s széna­ágyamat nem adtam volna oda tiz vak lóért! October 26. Látogatóinktól elbúcsúzva, a Duna partján mentünk végig; ennek túlsó oldalán sajátságos látvány tünt elénk. Tiz vagy ennél valamivel több dentói magyar asszony fél lábszárig a Dunában állva mosott, s az előttük felállított padon ugyancsak ütötte verte mosófával a fehérneműt. A Duna vize nem igen lehetett 4—5 foknál melegebb, de a pór najádok a hideggel nem törődve, oly élénken csevegtek egymás közt és a mosófát oly sebesen forgatták, hogy ennek sürü pattogásai vala­mi kis csapat tüzelése gyanánt hangzottak át a túlsó partról, mely a mosóasszonyok meleg kipárolgása miatt szinte gőzölt. Váljon ha ezt a városi asszonyok tennék, s órahosszant állanának igy a jéghideg vizben, hányadik maradna közülök épen ? Az egyik még is fázhatott, inert nagyon tánczolt a vizben. Fábián nem állhatta meg, hogy ne incselkedjék veltik. „Marcsa te!" kiáltott át, „vigyázz hogy meg ne ázzék a rokolyád!" — ,A sem lesz a kend baja, nem kend fogja megszántani', kiáltott vissza a megszólított, derékig lucskos Marcsa. A parton végig menve, mert erre vezetett útunk, azt vettem észre, hogy a nagy aszály daczára,jmely e vidéken egész nyáron át uralgott, a sziget partján mégis több és elég bő forrás bugyog és folydogál a Dunába, annakjeiéül, hogy a talaj még elég ned­ves. Most végig mentünk a gyönyörű tölgyes erdőn,mely Druidáknak vagy Tátosaink­nak is áldozati-helyül szolgálhatott volna, oly szépek benne a magukban álló egyes tölgyek. A baracskai határ felé mentünk, a földvári tó túlsó oldalara, hol csak oly szép és elláthatatlan vadásztér van, mint a hol eddig jártunk. Minthogy ép itt va­gyunk, meg kell jegyeznem, itt a tó közelében hajdan valóságos földvár volt, a sán­czok helyei most is látszanak, mult évben pedig magam láttam az ér fenekén egy vas ágyút és több golyót, mely a hagyomány szerint a török pusztitás ideje óta ma­radt itt. Hir szerint ez ágyút a muzeumba vitték. Kétségtelenül áll előttem, hogy a magyar sereg egy része a mohácsi ütközet előtt, itt erődöt hevenyészett. A vadászat elkezdődvén, kevesebb szalonkát leltünk mint eddig, de mégis elég volt arra, hogy nem hiában jöttünk ide; Pernőfy ismét túltett rajtam, még pedig nagyon, ő hatot, én csak hármat lőttem, és hibáztam ugyanannyit. Egyszer megálla­podva, egy kis tisztás szélén állottam, melynek közepén egy nyalábnyi levágott szá­5*

Next

/
Thumbnails
Contents